Hírlevel archívum > Legato 6 - 2010 szeptember > Célállomás: Liszt Akadémia Budapest

„ERŐS BENNEM A MAGYAR OLDAL….”

Natasha Szervánszky-Cavaye – aki jövő nyáron szerzi meg a mester-fokozatot a Zeneakadémia cselló szakán-, még az Angliában töltött kamaszévei alatt elhatározta: ő bizony Perényi Miklóstól akar tanulni. Érezte, hogy ennek így kell lennie, és tudta, hogy mindez „csak” tehetség, szorgalom, valamint idő kérdése. És igaza lett.


– Bár Angliát nevezhetjük otthonának, azért ez mégsem ennyire egyszerű. Több nemzetiségű családban nőtt fel, több országban éltek, több nyelvet beszélnek otthon….

– Igen, édesapám angol, édesanyám pedig magyar. A szüleim – akik egyébként mindketten zongoristák -, Németországban ismerkedtek meg, Magyarországon házasodtak össze, és utána néhány évig Japánban tanítottak. Én és az öcsém is ott születtünk, és csak hat éves koromban költöztünk Londonba.

– Nyelvi kavalkád volt a családban?

Japán óvodába jártam, a mai napig sok mindent megértek, de már kevés lehetőségem van gyakorolni a beszélgetést. A családban a magyart használtuk, mert apukám még a születésem előtt nagyon jól megtanulta a nyelvet. Addig nem beszéltem angolul, amíg el nem kezdtem Londonban iskolába járni. Egyébként a szüleimmel ma is magyarul beszélünk, bár előfordul, hogy édesapámhoz néha angolul szólok, az öcsémmel meg csak angolul beszélünk, kivéve olyankor, amikor épp dühös vagyok rá.

Ezek szerint magyarul jobban tud vitatkozni. Ott tartottunk tehát, hogy elkezdődött a londoni élet. Ezzel az is együtt járt, hogy a szülők zenetanárt kerestek Ön mellé?

– Nem, mert nem akarták, hogy zenész legyek. Addigra már megtapasztalták, mennyi nehézséggel jár ez. Szó sem volt otthon semmiféle zenetanulásról, édesanyámmal ugyan néha odaültünk a zongorához, de nem nagyon gyakoroltam. Nem vettem túl komolyan, nem volt ebben semmi rendszeresség, csak játék volt az egész. Aztán tizenegy évesen elkísértem édesanyámat, aki éppen Cornwallba ment tanítani az IMS Prussia Cove nemzetközi kurzusra. És hazafelé a vonaton azt éreztem, hogy igen, én is ezt akarom csinálni, zenével szeretnék foglalkozni, mert ez a legszebb dolog a világon. Ettől kezdve rengeteg zenét hallgattam, főleg Dvořák és Haydn csellóversenyeket Perényi Miklóssal. Ő lett a példaképem, elhatároztam, hogy én is csellista leszek. A legerősebben egyébként az hatott rám, amikor Kodály Szólószonátáját hallottam tőle, akkor úgy éreztem, hogy az a csellóhangzás, az a kifejezés, amit ő ki tud hozni a hangszerből, egészen egyedül álló.

– Akkor már a szülei is beadták a derekukat?

Nem volt könnyű meggyőznöm őket, egy évig könyörögtem, hogy értsék meg, nekem is muzsikusnak kell lennem. Mikor látták, mennyire komolyan gondolom, gyönyörű ajándékot kaptam tőlük. Az én anyai nagypapám ugyanis Szervánszky Jenő festőművész volt, aki alapszinten csellózott, fiatalkorában még vonósnégyesezett is a testvéreivel.(Szervánszky Endre zeneszerzővel és Szervánszky Péter hegedűművésszel – a szerk.) A régi pesti műteremben megvolt a hangszer, porosan, elpakolva egy láda mélyére, de anyukám előkereste, és elhozta nekem. Ezen kezdtem el tanulni. Akkor már a szüleim is látták, mennyire komolyan veszem a csellózást. És valahol belül biztos örültek is ennek, de soha nem hajtottak, soha nem mondták, hogy „gyerünk, kislányom, ülj le gyakorolni.”. Viszont tényleg mindenben támogattak, vittek egyik tanártól a másikhoz, kurzusokra mehettem, versenyeken indulhattam. De az álmom az volt, hogy egyszer majd Perényinél tanulhassak.

– Ez azért nem ment egyik napról a másikra….

– Persze, hogy nem. Tizenhat éves koromig egy „normális” iskolába jártam Londonban, a szünetekben megcsináltam a házi feladatokat, és délután, amikor hazamentem, elővettem a csellót. Így megvolt a napi három óra gyakorlás, amire sokan azt mondják, hogy kevés. Utána bekerültem a „Purcell Music School”-ba, ott már háttérbe kerültek a nem-zenei tárgyak, és természetes volt, hogy első a gyakorlás, legalább napi hat órában. Amikor itt végeztem, felvettek a „Royal College of Music”-ba. Ebben az időben már egyszer-kétszer játszhattam Perényinek. Amikor Angliában koncertezett, mindig megkértem, hogy hallgasson meg.

– Izgult, amikor először játszott neki?

– Nagyon. Perényi mellett egyébként Onczay Csaba is sokat segített, és rengeteg szakmai tanácsot adott, ő már korábbról is ismert, és már akkor hallott, amikor elkezdtem csellózni. Régi ismerőse a családomnak, diákkorában a nagypapám Damjanich utcai lakásában bérelt szobát. Ő is meghallgatott mindig, amikor egy évben egyszer-kétszer átjöttem Magyarországra meglátogatni a nagypapámat. Aztán Londonban lediplomáztam, és egyre többet jöttem Budapestre, magánórákat vettem hol Onczaytól, hol Perényitől, végül ide is költöztem, hiszen itt volt a nagypapám lakása. Kivártam, hogy végre legyen hely Perényinél, először „part time”, vagyis részidős hallgató lettem, aztán felvételiztem a mesterképzésre. Úgyhogy négy éve élek Budapesten.

– London után biztosan sok minden szokatlan volt Pesten…

– Igen. Angliában ugyanis vannak kimondatlan szabályok, amelyekhez mindenki tartja magát. Természetes például, hogy pontosan jelensz meg a próbán. De mondok nem-zenei példát is: Ha valakivel megbeszélsz egy találkozót, nem hívod fel előtte négyszer azzal, hogy késni fogsz, vagy találkozzatok inkább máshol. A másik, amit nehezen szoktam meg, az az, hogy Magyarországon az ismerőseim olyasfajta, privát dolgokat is megkérdeznek, amit Angliában nem. Ott sokkal inkább távolságot tartanak egymással az emberek, itt közvetlenebbek a kapcsolatok, és ez jó. Azt is szeretem, hogy Magyarországon azért nagyjából tudom, mit gondol a másik. Az angoloknál ezt sosem tudhatod.

– A dolgok tehát kiegyenlítődtek, megszokta az itteni életet. Azért néha biztosan visszavágyott Londonba, mégis csak ott van a család, a barátok…

Most nem érzem úgy, hogy Londonban van az otthonom, ahova mindenképpen vissza kellene majd költöznöm. Mindig kíváncsi voltam arra, milyen lehet itt élni. Erős bennem a „magyar oldal”, szerettem volna Magyarországon lakni. Nagyon sokat változtam mióta ideköltöztem, nyitottabb lettem. Ami hiányzott Angliában, azt itt megtaláltam.

– Jövőre megkapja a diplomáját. Hogyan tovább?

– Nem tudom még pontosan. Elég régóta hívnak zenekarokhoz kisegíteni, játszottam már az Operában, a Filharmóniai Társaságban, a Rádiózenekarban, de állandó munkám nincs. Ezen kívül is sok félét csinálok, például kamarázom egy olasz zongorista fiúval, aki szintén itt, a Zeneakadémián végzett. Amit most a legfontosabbnak érzek az életemben, az a vonósnégyesezés. Egy éve kezdtünk el komolyabban dolgozni, és idén júniusban a Szervánszky-kvartettel vonóstrió kategóriában első, vonósnégyes kategóriában pedig megosztott első díjat nyertünk. Ehhez kapcsolódik a másik nagy élményünk is, ezév nyarán részt vehettünk a nemzetközi Aix-en-Provence-i fesztiválon, ahol a koncertek és a nyilvános mesterkurzusok mellett Keller András is intenzíven foglalkozott velünk. Szóval, nem tudom még, mit hoz a jövő. Természetesen próbajátékokra is járok, és ha Európán belül sikerülne valamit megkapni, akkor fájó szívvel ugyan, de elmennék Budapestről. A lényeg úgyis az, hogy olyan emberek között éljek, akik hasonló módon gondolkodnak a zenéről.

Bokor Gabriella