AZ ELSŐ HÓ
Az Indiában, az Egyesült Arab Emírségekben, és Portugáliában eltöltött évek után Andrea Joy Fernandes számára a legmeglepőbb dolog Magyarországon a hóesés volt. Az összes többi újdonsággal gyorsan megbarátkozott a tavaly augusztus óta Budapesten élő, indiai származású lány, aki a Zeneakadémia mesterképzésén az első évet végzi zongorakísérő-korrepetitor szakon.
Andrea kellemes kisugárzását már az első percben megérzi az, akivel beszélgetni kezd, ilyen bájos, kommunikatív, élettel teli és barátságos lénnyel ugyanis tényleg ritkán lehet találkozni. Ez a nyitottság persze nyilván annak is köszönhető, hogy kicsi kora óta „vándorol” a világban, több helyen élt, és mindenhol megtanult alkalmazkodni és barátságokat kötni. Indiában született, de egész kicsi volt még, amikor a család Abu Dhabiba költözött. Amikor édesapja, – aki amatőr szinten szívesen szaxofonozott – észrevette, hogy Andrea szereti a zenét, zongoratanárt fogadott ötéves lánya mellé. A tanulás kitűnően ment, és a következő években Andrea elvégezte Abu-Dhabiban a londoni Trinity College kihelyezett tagozatát. Évente vizsgát tett a londoni tanárok előtt, és a teljes képzésből hat évet elvégzett.
Tizenkét éves volt, amikor hazaköltöztek Goa városába. Járt továbbra is zeneiskolába, mellette pedig a Trinity College következő fokozatát, a nyolcadik szintet is elvégezte Indiában. Néhány év után otthoni tanárnője, Margarida Miranda, akivel nagyon szoros barátság kötötte össze, azt javasolta, hogy ideje lenne otthagyni Indiát, és Európában továbbtanulni. Margarida tudta, miről beszél, ő maga is Németországban végezte a zongoratanulmányait és dolgozott is ott egy ideig, mivel azonban számos rokona és barátja élt Portugáliában, a lisszaboni konzervatóriumot tanácsolta tanítványának.
Elkezdődtek az előkészületek, és Margarida – lisszaboni rokonai és barátai segítségével – elkezdte megszervezni a lány ottani életet, amelyben Andrea lisszaboni nagybátyja és nagynénje is nagy segítségére voltak. Tizenhét éves volt, és egy szót sem beszélt portugálul, amikor odaérkezett, és felvételizett a Lisszaboni Konzervatóriumba. Felvették, és miközben tanult, különböző munkákat is vállalt, hogy finanszírozni tudja a tanulmányait. Dolgozott telefonközpontban és bébiszitterként, egy idő után pedig zongora-magánórákat adott, és szinte észrevétlenül tanult meg portugálul. Hét évvel később, amikor már a diplomáját is megszerezte, zongorakísérő-tanárként munkát kapott a Lisszaboni Konzervatóriumban. Két éven át tanított, és habár szerette a várost, a napsütést, az embereket, egyre többet gondolt arra, hogy Budapesten, a Zeneakadémián kellene továbbképeznie magát. Időközben ugyanis megismerkedett egy tanárral, aki korábban a Kodály Intézetben tanított, és sok jót mesélt a magyarországi zeneoktatásról. Ráadásul egy énekes barátja is gyakran mondogatta, hogy Andrea egyszer még a Liszt Akadémián fog tanulni. Mivel zongorakísérő-korrepetitorként szerette volna a mesterfokozatot is megszerezni, úgy döntött, megpróbálja a budapesti felvételit.
A felvételi sikerült, és Andrea múlt év szeptemberében elkezdte a tanulmányait Harazdy Miklósnál, akivel az órákon angolul beszélnek. Igaz, az angolba már egyre több magyar szó is vegyül, mert Andrea gyorsan tanul magyarul. Először tanárhoz járt, de az nem igazán vált be, úgyhogy most egy magyar barátjával egyszerűen beszélgetnek, és így szinte „ragad” rá a nyelv. Van már benne gyakorlata, hiszen az angolt és a portugált is mind a helyszínen, az adott közegben tanulta meg. És abban is volt már praxisa, hogy milyen új helyen, új életet kezdeni. Tizenhét évesen család, nyelvtudás, helyismeret, és ismerősök nélkül Portugáliában még félelmetesek voltak az első hetek, de ott is hamar megszokott. Úgyhogy biztosan tudta, hogy most már, huszonhat évesen, hamar, még könnyebben beindul majd az új életszakasz. A Liszt Akadémia egyébként telitalálatnak bizonyult, mert – ahogy mondja – itt sokkal nagyobb a kihívás, magasabb a színvonal, erősebb a motivációja, és jobban is hajt. Azt pedig különösen élvezi, hogy itt, a Zeneakadémián lehetősége van operaénekeseket kísérni. Ezt most csinálja először, de nagyon szereti, és óriási kihívásnak érzi. Azt egyelőre nem tervezi, hogy visszamenne Indiába, lehet, hogy hosszabb távon is Budapesten marad – legalábbis ha sikerül jól megtanulnia a nyelvet. Kezdi megszeretni a várost, barátai is vannak már, és azon kívül, hogy nélkülöznie kell a családját, egyedül a hideget bírja nehezen. Indiában, Abu-Dhabiban és Lisszabonban sohasem fázott, viszont az az élmény sem adatott meg neki, ami most decemberben, Budapesten. Vagyis az, hogy életében először végre „élőben” is megtapasztalja, milyen az, ha esik a hó.
Bokor Gabriella
