HŐSUGÁRZÁS

Vagyis hova irányítjuk épp a hősugárzót? Mi az, ami pillanatnyilag a legfontosabb? A család mellett ugyanis még sok „melegítendő” terület van: színpadi jelenlét, Kelemen Quartet, tanítás a Zeneakadémián, és a Fesztiválakadémia, amit júliusban rendeztek meg első alkalommal. Ezekről beszélgettünk Kokas Katalinnal egy szombat reggel, kávé mellett.

Éjjel jöttetek haza. Merre jártatok?

Brémában voltunk, aztán a Mondsee Fesztiválon játszottunk, előtte pedig nyaraltunk, mégpedig úgy, hogy a kvartett egy része is velünk volt. Fenyő Laci az öt gyereke közül hármat magával hozott, a mi két gyerekünk is ott volt, úgyhogy elég nagy társasággal nyaraltunk együtt egy hétig. Persze, közben is forogtak a gondolatok, hallgattuk a zenéket – nem dolgozunk, mégis mindig ott a van a munka.

Mennyi ideig tartott, amíg a Fesztiválakadémia, és az összes ezzel járó stressz lecsengett benned?

Ez érdekes volt. Óriási megtiszteltetés, hogy Barnabással a Zeneakadémián szervezhettük meg ezt a fesztivált, hiszen tizenegy éves korunk óta itt nőttünk fel, ez a mi Alma Materünk. Az épülethez és a szellemiséghez méltó fesztivált és kamarazenei kurzust odavinni nyáron, ami miatt kinyitják a házat – nagyon nagy próbatétel volt, hogy képesek leszünk-e erre. És hát az is stresszes volt, hogy váltani kellett: a Kaposfestről a Fesztiválakdémiára. Nagyon szerettem a Kaposfestet, ott volt bennem, hogy ez az én gyerekem, és ott kellett hagynom. Az volt a kérdés, hogy vajon ezt az újat is ennyire magaménak tudom-e majd érezni. Úgyhogy lezajlott az utolsó koncert, és utána rám tört egy zokogás, amit másfél órán keresztül nem tudtam abbahagyni. Szóval így, „nőiesen” vezettem le a feszültséget. Közben ott voltak körülöttem a művészek, az egész társaság, és látták, hogy a művészeti vezető meg ott zokog…ekkor jött ki az a sok feszültség, amit hordoztam magamban, de nem tudtam kiadni, hiszen a fesztivál öt napja alatt enni sem volt idő, le is fogytam öt kilót. Addig fel sem fogtam igazán, egyszerűen csak csináltam. Őrületes hajtás volt. Azért azt nem szabad elfelejteni, hogy ez már nem az én fesztiválom, ezt Barnabással közösen szerveztük. Ő elfoglaltabb nálam a szólókarrierje miatt, de rengeteget segített, úgyhogy ez egy jó összmunka volt.

A Fesztiválakadémia napjai alatt – az óriási nyomás ellenére – bizonyára voltak pillanatok, amikor fellélegeztél, és azt mondtad magadban: igen, ezért megérte!

Szerettem volna, hogy ez ne csak egy fesztivál legyen, és nem tudhattuk, hogy ez sikerül-e. A világban rengeteg fesztivál van, de kevés olyan akad, ahol felkarolják a pedagógusokat, ahol odafigyelnek arra, hogy az alapfokon tanuló, de kiemelkedően tehetséges gyerekek is ott lehessenek. Ráadásul ne csak tanulhassanak, de belelássanak a náluk idősebbek kurzusaiba, részt vehessenek a koncerteken, az előadásokon. És az is nagyon ritka, hogy a világ minden tájáról érkező egyetemista zenészek együtt játszhassanak az – úgymond – már befutott művészekkel. Nem tudhattuk, hogy a közönség hogyan reagál majd erre, de minden ilyen, diákokkal közös koncerten teljesen megtelt a Solti terem. Amikor először megláttam, hogy teltház van, akkor jött az a pillanat, amire rákérdeztél. Akkor megnyugodtam. Még a piciket is bevontuk egy-egy produkcióba, általában én játszottam velük Bartók duókat.

Minden mesterkurzusotok nyilvános volt. Kik ülnek ilyenkor a közönségben?

Fanatikus civilek, akiket érdekel az, hogy milyen instrukciók hangoznak el ilyenkor, mert utána már máshogy hallgatják a darabot, akik kíváncsiak arra, amit egy művész a nála pár évvel fiatalabb egyetemistának mond. Ezen felül volt még valami, amire nagyon büszke vagyok: a pedagógiai mesterkurzus, amire leginkább alapfokon tanító pedagógusokat vártunk, de középfokúak is jöhettek. Ez 35-40 embert érdekelt, ami első körben nem rossz, főleg a nyár kellős közepén. Én nagyon hiszek abban, hogy ennek a fesztiválnak küldetése van.

És sikerült megszeretned, ahogyan azt remélted?

Teljesen más, amikor az ember Kaposvárra, a saját kis városába viszi haza a fesztivált, annak a közönségnek, akik között ő felnőtt. Azok ott a gyökereim, azokhoz ragaszkodom. Budapest más, ez egy nagyváros. Azért próbáljuk ezt a fesztivált is valamennyire intim hangulatúvá tenni, például itt, a Liszt téri Vianban, ahol most beszélgetünk, voltak nyáron az ebédek.

Véget ért a Fesztiválakadémia, és pár héttel később már kezdődött is a tanév a Zeneakadémián. Mi az, amit egy-egy tanítványodban keresel, amitől felfigyelsz valakire?

Mindig a személyiséget keresem, az a legfontosabb, a technikai hiányosságokat ugyanis meg lehet oldani. Az számít, hogy olyan személyiség álljon a színpadon, akinek van aurája, kiállása, fantáziája, bátorsága…még a nyuszikból is lehet bátrabbat csinálni, mert az ember pedagógiával meg szeretettel nagyon sok mindent jó irányba tud terelgetni.

Mindenkit elvállalsz, aki hozzád jelentkezik?

Nem. Nagyon alaposan megnézem, kit veszek fel az osztályomba, és mindenkinek megmondom, hogy fél év a próbaidő. Egy tanárnak és egy diáknak egymásra kell hangolódnia, nem biztos, hogy mindenkinek passzolok tanárként, és semmiféle sértődés nincs abból, ha azt mondja: kipróbálna mást is. És persze abból sem lesz sértődés, ha én azt mondom azt a növendéknek, hogy adom az energiát, de úgy érzem, nem találok olyan talajra, amiben ez megmaradna. Szóval, előfordul, hogy elbúcsúzunk egymástól, de ez nem tragédia. Akik viszont megmaradnak, azok hajtanak, és nagyon komolyan veszik a munkát. 26 éves korom óta tanítok, az első öt évem úgy telt, hogy voltak jó növendékeim, de az osztályszellem nem volt az igaz, valaki mindig lehúzta a többieket, vagy link volt, és rossz példát mutatott.. Az utóbbi öt évem viszont nagyon erős. Jó osztály, jó osztályszellem, rengeteget dolgozunk együtt.

Ez mit jelent? Viszed őket fellépni?

Igen, ha tehetem, együtt kamarázom velük. Szerintem a legjobban úgy lehet tanítani, ha egy színpadon játszunk. Ilyenkor kevésbé van tanár-diák viszony, inkább kollégák vagyunk. Ez egyébként nagyon érdekes, mert a produkciót én tanítom be, de ők is jönnek az ötleteikkel. Élvezetes a közös munka, és nagyon jó osztályszellemet ad. Jóban is vannak, tanítják egymást, amikor nekem el kell utaznom pár napra, összeülnek, és eljátsszák egymásnak a darabokat. És azt is észrevettem, hogy ha valamelyik egy kicsit jobban elindul, akkor az a többit húzza magával. Mindig van egy falkavezér, most például Osztrosits Évi az. Ő a csapat legidősebb tagja, ebben az évben fog diplomázni, őt tanítom legrégebben. Arra, amit ő csinál vagy mond, nagyon odafigyelnek a fiatalabbak. A kisebbek között is érzem, hogy ha valaki például egy nagyon virtuóz darabot játszik, akkor vágyat kelt, a másik is szeretné megtanulni azt a művet, szóval jó fajta módon ingerli a másikat.

Nagyon szerethetsz tanítani…

Szenvedélyesen. Nekem mindenkim tanár volt, nem is tudom megmondani, hány generáción át. Anyukám szülei sportpedagógusok voltak, a nagymamám, aki 81 éves, a mai napig aerobic tanár

Szenvedélyesen szereted a tanítást, és – gondolom – a színpadot is.

Ige, de a színpadot nagyban feladtam a tanításért. Néhány évvel ezelőtt még nagyon sok hegedűversenyt játszottam. De van két gyerekem, egy férjem, van egy kutyám, oda akarok rájuk figyelni, ott lenni a hátterükben, mert különben nem működik az élet. És a család mellett ott vannak a növendékek, a fesztivál, és persze a kvartett, ami nagy munka és nagy szenvedély. Ha Barnabással játszhatok egy Bartók hegedűversenyt, azt tűzön-vízen át is megcsinálom, de nem keresem a lehetőségeket, hogy zenekarok élén szólista legyek. Én eljátszottam a legfontosabb műveket, nem is egyszer, és amikor tanítom, tudom, mik a buktatói, mire kell odafigyelni. Ahhoz viszont, hogy most megint és megint kiálljak egy zenekar elé, rengeteg dolog szükséges: például arra felé kell akkor a hősugárzót irányítani. Néhány éve ez a hősugárzó tényleg elfordult egy kicsit a saját családunkról, és mi történt? Összeomlott felettünk a lakás teteje. Ez nem lehetett véletlen, és egy jel volt arra, hogy akármit, akármilyen áron már nem lehet. Itt van a kamasz kislányom, a Hannám, szüksége van rám, mint ahogyan Gazsinak, a kisfiamnak is. És én meg már hálistennek elég rég nem érzem azt, hogy mi van, ha nem lesz koncertem. A színpadra továbbra is szükségem van, de a szólóművészethez más kell, egy másfajta állandó gyakorlás és egy önzőbb hozzáállás. Ezt én már nem akarom, másra vágyom jobban, egyszerűen más fontosabb lett.

Bokor Gabriella