„A ZENE ÁTSZŰRŐDIK A SZEMÉLYISÉGÜNKÖN”

Mivel egy vonósnégyessel, azaz négy emberrel egyszerre interjút készíteni lehetetlen, felezni kényszerültem. A Deák Sára, Szabó Tamás, Fajd Gergő, és Baranyai Barnabás alkotta Attitude Quartet két tagjával, az alapítóval, Sárival, valamint Barnabással, a csellistával ültünk le beszélgetni az egyik próba előtt, egy napfényes vasárnap, éppen ebédidőben. Szabadnapozásra ugyanis most nincs idő, a vonósnégyes két verseny között jár félidőben: március elején a debreceni Dohnányi versenyen megnyerték a kiemelt nívódíjat és a Dohnányi Ernő díjat, de máris itt a következő lépcsőfok: az április 11-én kezdődő Országos Weiner Leó Kamarazenei Verseny a Zeneakadémián.

Kezdjük a beszélgetést a szakmaiatlan, ámde pezsgő és emberi oldalról: Sári, kellemes lehet, hogy három fiú vesz körül, ha utaztok, bizonyára harcolnak, hogy ki segítsen a csomagcipelésben…

Sára: Bárcsak így lenne! Egyébként az eredeti felállás, amiben kezdtünk, épp az ellenkezője volt, három lány és egy fiú. Nagyon jó volt az is, csak más: ott sok volt az érzelem, ami pozitívum is, de hát sok energia elment arra, hogy ki mit érez, ki mit akar mondani…  mindenkinek számtalan féle mondanivalója volt, és rengeteg idő ment el azzal, hogy ezeket egyeztessük.

Barnabás: Nem beszélve arról, hogy bármerre is utaztak, az egyetlen fiú vitte a három hölgy csomagját. Most könnyebb, mert csak a Sári csomagját kell hármunk között szétosztani.

Szerintetek melyek azok a személyiségjegyek, amelyeknek feltétlenül passzolniuk kell ahhoz, hogy a vonósnégyes jól tudjon együtt dolgozni?

Barnabás: Például az, hogy a zenei kritikát senki se sértésként, a személye ellen irányuló támadásként élje meg, hanem fogadja el. Hiszen azon dolgozunk együtt, hogy valamit – egy adott mű előadását – jobbá tegyük.

Sára: Nagyon fontos még a tisztelet egymás iránt, meg egyfajta alázat, hogy ne csak egymás kritikáját tudjuk jól viselni, de a saját munkánkat is képesek legyünk felülbírálni. Senki ne ragaszkodjon mereven az elképzeléséhez, lehessen mindenen változtatni.

És ez jobban megy a három fiúval?

Sára: Igen, velük könnyebb. A fiúk egyszerűen meg merik mondani, amit gondolnak. Ez azért jó, mert nem kell találgatni, hogy ki mit szeretne valójában….így azért egyszerűbb.

Mennyire fontos, hogy csupa hasonló színvonalú zenész játsszon együtt?

Sára: Az a jó, ha mindenki kiemelkedő szakmailag, tehát valamilyen szinten szólistának kell lenni. Ezen belül aztán lehetnek apró eltérések, de azt gondolom, mindannyiunknak vannak erősségei. A vonósnégyes egy-egy szólórészénél aztán mindenki meg tudja mutatni a saját kifejezésmódját és elképzelését.

Tehát szükség van arra, hogy mind a négyetekben legyen szólista véna?

Barnabás: Nem feltétlenül. Jót is tehet, de lehetnek hátrányai is, például ha valaki egy kísérő dallamot túlságosan is szólisztikusan játszik. A vonósnégyesnél mind a négyünknek bele kell helyezkednünk az aktuális szerepbe. Ez zeneileg meg van írva, és mindenkinek tudnia kell, hogy egy-egy ütemben milyen szerepet tölt be.

Nyilván ti is próbáljátok az egyéni hangotokat megtalálni, azt a hangzást, amitől a kvartett összetéveszthetetlen lesz más vonósnégyessel. Hogyan kell ennek egyáltalán nekikezdeni?

Barnabás: Ez a különlegesség szerintem megvalósul magától, nem kell rajta dolgozni. Összeáll egy jó társaság, sok időt tölt azzal, hogy megismerjen egy adott művet, és később olyan szinten elsajátítja a darabot, hogy az leszűrődik a személyiségén. Nem arról van szó, hogy a személyiségünket szűrjük le a darabon, hanem a darab szűrődik le rajtunk, és hogyha ezt jól megcsináljuk, akkor máris egyedi lesz az előadás. Tehát el kell kezdeni keményen dolgozni, és utána magától megvalósul az egyéni hangzás. Perényi Miklós például azt mondja, hogy ő sohasem próbál egy darabot „valahogyan” eljátszani, hanem megvárja, míg a darab megkívánja tőle, hogy ilyen vagy olyan legyen. Vagyis amíg megkapja az inspirációt és eljut egy olyan szintre, hogy tényleg tudjon vele dolgozni.

Sára: És hogy őszintén tudjon vele mondani valamit. Ha nem érzed magadénak a darabot, nem tudsz saját mondanivalót belerakni. Persze, első a szerző, de azután jön, hogy én mit tudok ezzel kifejezni. Ez adja a pluszt.

Imponáló, amikor egy vonósnégyes igazi szövetségesévé válik egy szerzőnek, és olyan viszony alakul ki, mint például Bartók és a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes között. Ti is keresitek a kapcsolatot a generációtok szerzőivel?

Sára: Elég sokat foglalkozunk kortárs zenével, én tanultam is zeneszerzést, és a volt osztálytársaim nagyon szívesen írnak nekünk darabokat. Laczkó Bálint, Bucz Magor pedig nem csak vonósnégyesre komponál nekünk, hanem mindenféle, ezen belüli felállásra is, mint például a hegedű duó. A reichenaui kortárs versenyre pedig külföldi szerző írt nekünk darabot, egy huszonéves lány, Evija Skuke, akit világszerte nagyon tehetségesnek tartanak. A darab is megnyerte a versenyt, és mi is, az előadásáért. Nagyon nehéz volt egyébként, soha ilyen bonyolult kottát még nem láttam….bár elolvasni is alig tudtuk, a hölgy kézzel írta, mert éppen elromlott a számítógépe.

Barnabás: Eleinte az is fájdalmas volt, hogy ütni-vágni kellett a hangszert, és egészen furcsa dolgokat megvalósítani rajta, meg a felkészülésre is kevés időnk volt. Aztán megszerettük, rájöttünk, hogy ez egy baromi jó darab.

Sára: Olyan mestertől tanulhattunk, aki Bécsben kortárs zenei specialista, és ő elmagyarázta, mit hogyan lehet megvalósítani, mi az értelme ezeknek az effekteknek, amikor – ahogy  Barna mondja – ütni-vágni kell a hangszert. Szóval kicsit beláttunk a kulisszák mögé. Ennyire modern darabbal korábban még nem találkoztunk, de végül tényleg megszerettük, mert megértettük. Először csak a káosz volt, aztán észrevettük benne a rendszert. Meg mi mindig úgy gyakorolunk, hogy felvesszük és visszahallgatjuk magunkat, és akkor is sok mindenre rájöttünk, kiderült, hogy minek mi az értelme.

Mit gondoltok, a jövőben melyik korszak vagy szerző dominál majd a kvartett koncertprogramjaiban?

Barnabás: Szerintem nekünk most még mindent el kell játszani. Persze, megvan az, hogy mi áll hozzánk közelebb, mi megy jobban, de a saját választásra most nem nagyon van lehetőség.  Elsősorban azt kell megtanulnunk, ami egy-egy versenyre kell, illetve kapunk felkéréseket koncertre, de azok is konkrét darabokra vonatkoznak.

Azért nyilván van olyan szerző, akihez már avatottabban nyúltok.

Sára: Három éve létezik a vonósnégyes, ebben a felállásban egy éve vagyunk együtt, és – ha a „statisztikát” nézzük – mi legtöbbször Bartókot játszottunk koncerteken.

Nem egy évfolyamra jártok, sőt, van, aki már végzett, teljesen mások a kötelezettségeitek. Mennyire befolyásolja ez a munkát?

Barnabás: Nehezen találunk időt, mert hárman már dolgoznak. Vagy nagyon korán reggel próbálunk, vagy késő este, mondjuk tíztől éjfélig, esetleg hétvégén, mint most. Folyamatosan, minden héten egyeztetünk időbeosztást.

Olyan nincs, hogy valaki azt mondja: egy ilyen szép vasárnapon inkább kirándulnék?

Barnabás: De, azért előfordul…aztán megoldjuk. Meggyőzzük a másikat arról, hogy szükség van erre a próbára.

Ha egy alkalomra egy idegen ülne be közétek, mi lenne a legnehezebb?

Sára: Az, hogy nem ismerjük a reakcióidejét és a mozdulatait.

Úgy tudom, hogy nem ragaszkodtok mindig az eredeti felálláshoz, és időnként helyet – és szerepet cseréltek.

Sára: Volt már ilyen, például nyáron, mert akkor van idő a kísérletezgetésre. Amikor például Haydn vonósnégyeseket blattoltunk, Tamás volt az első hegedűs, én pedig beültem a helyére második hegedűsnek. Igazából az első két hegedű cserélgetésével szoktunk próbálkozni, de az a lehetőségünk is megvan, hogy ha a brácsásunk, Gergő, nem ér rá, akkor Tamás be tud ülni brácsásnak.

Barnabás: Egyébként ez a legerősebb felállás, ahogy most játszunk. Így működik a dolog a legjobban.

A többi tehát csak vészhelyzetre van?

Barnabás: Nem vészhelyzet, hanem tanulni lehet belőle. Amikor például Sári nem tud eljönni, és hárman próbálunk, akkor bizony másnak kell irányítania. Nagyon jó tanulási módszer, hogy nincsen az a vezető személyiség, akit megszoktunk, és mi hárman kell hogy egymással kommunikáljunk. Egyébként egy jó vonósnégyes szerintem nem úgy működik, hogy van egy aktív személyiség, és a másik három nagyon jól, de félig passzívan hozzá próbál alkalmazkodni. Kokas Kati és Kelemen Barnabás fogalmazott egyszer úgy, hogy ez tulajdonképpen energiadobálás. Mintha egy energialabdát passzolnánk egymásnak azzal, hogy intek, és aktívan részt veszek. Ha valaki bezárkózik, akkor megállítja az egészet, és onnantól vége.

Vonósnégyes vagy szólókarrier – gondolom, muszáj prioritásokat kialakítani…

Barnabás: Én ebben nem vagyok biztos. Szerintem folyamatosan építeni kell a szólókarriert is, mert sokat hozzátesz a kvartettjátékhoz.

Sára: Nagyon nehéz ez. Nekem munkahelyem is van már, teljes állásban dolgozom az Opera zenekarában. És Barna is, én is megkaptuk a Fischer Annie ösztöndíjat, ami még több szólókoncerttel jár. Úgyhogy igazából nincsen recept, bírni kell.

Ha nagyon kimerültek vagytok, de rengeteg a feladat, mi a helyes? Erőszakolni a gyakorlást vagy inkább pihenni egy kicsit?

Barnabás: Akkor pihenni kell. Én régebben fáradtan is leültem gyakorolni, aztán észrevettem, hogy teljesen mindegy, mennyit dolgozom, úgyis használhatatlan lesz. Úgyhogy én ilyenkor inkább elmegyek úszni, vagy más kikapcsolódást keresek. A lényeg, hogy környezetváltozás kell, mert gyakorlatilag ezen a néhány négyzetkilométeren, a Zeneakadémia épületei között mozgunk egész nap. Ha csak egy kicsit messzebb utazom, már az is nagyon jó. Vagy bármi ehhez hasonló, például egy beszélgetés a barátokkal is nagyon jót tesz – a lényeg, hogy az ember ilyenkor ne a hangszert gyömöszölje, mert annak úgysem lesz sok értelme.

Sára: Engem leginkább az tölt fel, ha a barátaimmal lehetek. Sajnos azt, hogy kimerültem, általában túl későn veszem észre, szinte csak akkor, amikor már fizikai tünetek is jelentkeznek. Fáj a karom, félő, hogy ínhüvelygyulladásom lesz….akkor muszáj megállni pihenni.

Barnabás: Én is csak nemrég jöttem rá, hogy ez a fajta életvitel nem működik. Szóval muszáj mellette mást is csinálni, nem lehet csak zenélni. Annyira szép az élet, olyan sok szép dolog van a zenén kívül is, és ha az ember ezeket összeteszi, akkor tényleg tud mondani valamit.

Sára: Igen, ez így van. Csak akkor tudunk zenével kifejezni valamit, ha tapasztalatokat szerzünk az életben, ha mindenféle hatás ér. Akkor tudunk élményt adni a közönségnek.

Bokor Gabriella