„CSAK A MEGSZÓLALÓ HANG A FONTOS”

Odaülni ahhoz a százéves cimbalomhoz, amit Balogh Kálmán még a nagybátyjától, Balogh Elemértől kapott ajándékba, nem mindennapi élmény. És hogy utána az ország legsokoldalúbb cimbalomművésze az újságíró kezébe adja a verőket, és még bíztassa is, hogy próbálja megszólaltatni a hangszert – az tényleg ellenállhatatlan kihívás. Ez a „zenei kísérlet” lett tehát a vége annak az interjúnak, amit Balogh Kálmán cimbalomművésszel, a Zeneakadémia Népzene Tanszékének népi cimbalom tanárával készítettem.

–Fura elképzelni, de azt írják önről, hogy tizenegy éves koráig nem is látott cimbalmot.

-Lehet, hogy korábban is láttam valamelyik étteremben, de erre nem igazán emlékszem. Amikor viszont tizenegy éves lettem, egyszer feljöttünk Miskolcról Budapestre meglátogatni a nagybátyámat. Ő rögtön megkérdezte, hogy tanulok-e valamilyen hangszeren játszani, hiszen cigányoknál ez természetes. Mondtam, hogy nem, erre odavitt a cimbalomhoz.

–Ami rögtön megtetszett?

-Két dolog tetszett. Az egyik az, hogy lejátszani egy dallamot a cimbalmon ügyességi feladat volt, és gyerekként ezt borzasztóan élveztem. A hangoknak nagyon változatos az elrendezése, már az is élmény volt, hogy megütök valamit, és az hangot ad. Aztán láttam, hogy ha nem felejtem el, hova kell ütni, ha egy koreográfiát adok elő a két verővel, végül kijön egy dallam. Nekem akkor ez egy érdekes, szórakoztató feladatnak tűnt.

–Nyilván nem azonnal jutott el odáig, hogy dallam jöjjön ki….….

-De, én rögtön eljutottam…A nagybátyám is azon lepődött meg, hogy egy viszonylag bonyolult, összefüggő dallamot én ott tíz perc alatt megtanultam, és eljátszottam. Hiba nélkül, pontos ritmusban, egy bonyolult elrendezésű hangszeren. Kiderült, hogy van hozzá érzékem, ezért javasolta, hogy a szüleim taníttassanak cimbalomra.

–És ők rögtön beleegyeztek?

-Édesanyám mindig is szerette volna, hogy zenét tanuljak. A családjában szinte mindenki   muzsikus volt, ebben a környezetben nőtt fel, ráadásul akkoriban a cigányzenészek még jól is kerestek. Édesapámnak viszont, — bár az ő apja is hegedűs volt —, nem tetszett ez a fajta életvitel, a sok éjszakázás, az ital, az, hogy a hegedűtokban épp sütemény vagy csirke van…. Inkább szakmát tanult, vízszerelő mester lett, és nekem is ezt az utat szánta. Azt tervezte, hogy majd mellette én is kitanulom a szakmát, de anyám mindig azt mondta, hogy kicsi vagyok és sovány, nem fogom bírni a fizikai munkát, legyek inkább zenész. Addig rágta ezzel apám fülét, amíg a következő évben a nővéremmel együtt elkezdhettünk zenét tanulni. Miskolcon abban az időben még nem volt klasszikus cimbalomtanítás, ezért péntekenként kikértek az iskolából, édesapám reggel kocsiba ültetett minket, és felhozott Pestre Szöllős Beatrixhoz, az akkori Népköztársaság úti zeneiskolába. Két óránk volt, utána mentünk haza Miskolcra. Két év alatt én így elvégeztem négy év zenei anyagát, és jelentkeztem a konzervatóriumba. Akkor már tudtam, hogy cimbalmozni fogok, és hogy végig akarok menni az összes iskolán, amin csak lehetséges. A Zeneakadémia Tanárképző Főiskolája adta akkor a legmagasabb végzettséget, ezt tűztem ki célként, és el is végeztem.

–Aztán ott állt friss diplomás művészként, és – költői túlzással – majdnem éhen halt.

-Annyira keveset kerestem, hogy többször meg kellett gondolnom, folytatom-e egyáltalán. Egyszer már az is eszembe jutott, hogy elmegyek biztosítási ügynöknek, egyszerűen azért, hogy meg tudjak élni. Szerencsére ezt nem engedték „felülről”. Jött ugyanis egy munka, meghívtak Németországba, a „Magneten” című nemzetközi cigány-show-ba, amit André Heller rendezett. Onnantól kezdve úgy tűnt, hogy nem kell pályát módosítanom.

–Édesanyja cigányzenésznek szánta, diplomát klasszikus cimbalomból szerzett, mégis leginkább népzenével foglalkozott.

-Tizenhárom éves voltam, amikor bekerültem a miskolci Avas táncegyüttes zenekarába. Ebben az együttesben kezdett el népzenét játszani és tanítani Vavrinecz András, és én ekkor találkoztam először a gyűjtésekkel. Abban az időben rengeteg fiatal kezdte el felgyűjteni Erdélyben, a Felvidéken, és Magyarországon azt a hangszeres népzenét, amit a falusi cigány muzsikusok játszottak és játszanak a mai napig, és számomra ez a zene atavisztikus módon ismerős volt. Az én apai nagyapám Erdélyből jött, ő hegedült, – de nem volt cigányzenész, magyar, vagy zsidó származású volt, – és ő tulajdonképpen ezt a zenét játszotta. Én sosem hallottam őt muzsikálni, mégis olyan közeli és ismerős volt nekem ez a zene, mintha mindig ebben éltem volna. Sokkal jobban megfogott, mint a városi cigányzene, talán mert egyszerűbb, rusztikusabb. Nagyon nagyra becsülöm a városi cigányzenét, és a muzsikusokat is, csak az én érdeklődésem nem afelé terjedt ki. Foglalkoztam azzal is, nótákat, csárdásokat tanultam, méghozzá elég könnyen, de aztán mindezt könnyen el is felejtettem, mert nem igazán érdekelt. A klasszikus zene mellett leginkább a magyar népzene izgatott.

–Aztán tovább színesedett a kép, hiszen más népek zenéje is foglalkoztatni kezdte.

-Igen, a néptáncegyüttessel ugyanis rengeteg külföldi fesztiválon jártunk, ahol nagyon sok nemzetközi produkcióval találkoztam. És azt láttam, hogy a cimbalom nem csak magyar hangszer, sokféleképpen és sok mindent lehet rajta játszani, nem csak magyar népzenét. Érdekelt, hogy hogyan játssza rajta egy angol, egy svájci, egy román, vagy egy bolgár a saját népzenéjét. Szóval nekem a világ elég korán egy nagy nyitott könyv lett, amiben én nagyon szerettem volna lapozgatni. Elkezdtem gyűjteni ezeket a zenéket, rengeteg felvételt szereztem és lemezt vásároltam.

–A klasszikus zenéhez is vannak kapcsolódási pontjai, bár itt biztos kevesebb a lehetőség. Ebben a műfajban nyilván nem sok olyan darab született, amit cimbalomra írtak.

-Igen, a cimbalom ilyen szempontból mostoha hangszer. Az előzményei ugyan nagyon régre nyúlnak vissza, a hangszer Mezopotámiából vagy Indiából származik, és több ezer éves ábrázolásokon is fennmaradt, csak hát az európai zeneirodalomban nem írtak rá annyi művet, mint például hegedűre vagy zongorára. Ha nem is túl gyakran, de a 15-ik századtól kezdve már Európában is használták. Egy Pantaleon Hebenstreit nevű muzsikus például, aki  Bach kortársa volt, készített egy hatalmas, két vagy három méter széles cimbalmot, amin  a barokk kor zenéjét játszotta, és ezzel annyira népszerű lett, hogy uralkodók és arisztokraták  palotájába hívták koncertezni. Olaszországban is létezett ez a hangszer, versenyműveket, concertokat írtak rá, többek közt egy Conti nevű zeneszerző. A magyar kulturális évad alkalmából én is játszottam ezekből részleteket az olasz köztársasági elnöknek, a műsorban Bachtól és Couperintől is volt néhány darab, de a klasszikus zenéből én inkább csak szemezgetek, nem vagyok aktív, klasszikus zenét játszó cimbalmos. A főiskolán ezt műveltük, ott ismerkedtem a kortárs zenével is, és a főiskoláról visszajártam Miskolcra, a 21. Műhelybe kortárs zenét játszani. Volt tehát egy időszak, amikor klasszikus cimbalmosként is működtem.

–És akkor a következő műfajról, a jazz-ről még nem is beszéltünk…A cimbalom az, ami nyitott mindenféle irányba, vagy a maga lelkének van szüksége arra, hogy több felé  nyisson? Esetleg a kettő együtt?

-Biztosan nem én vagyok a legjobb cimbalmos, a legjelentősebb dolog szerintem, amit ebben a szakmában véghezvittem, pontosan ez a nyitottság volt. Azt akartam mindig kipróbálni, hogy a cimbalom mire képes. Bármilyen zenével találkoztam eddig, ami nekem tetszett, azt  cimbalmon akartam előadni. Ennek a nyitottságnak volt köszönhető, hogy engem nagyon sok ember hívott és szeretett meg. Rengeteg mindent kipróbáltam, itthon is, külföldön is. Gyakran játszottam például utcazenészekkel, sosem voltam hiú arra, hogy magasan képzett muzsikus vagyok. Egyszer például találkoztam egy svájci családi zenekarral, akik lakókocsival jártak, és az utcán zenéltek. Fogtam magam, és beálltam közéjük.

–Mindent megpróbált lejátszani a cimbalmon, ami tetszett. És a hangszer mindig engedelmeskedett?

-Igen, de gondolja meg, a többi hangszer – egy hegedű, egy zongora, egy harmonika, egy szaxofon – sincs műfajhoz kötve. A hangszer nem állít akadályokat. A gondolkodásmód, a fül, az agy, a kreativitás az, ami ennek határt szabhat. Rengeteg féle zenésszel találkoztam, magasan képzett klasszikus zenészekkel, népzenészekkel, és jazz-zenészekkel muzsikáltam közösen különböző projektekben, és azt látom, hogy a jövő egy olyan zenész, aki mindezt egyesíti magában. A legjobb jazz muzsikusban például megvan a hangszerismeret, a kottaolvasási készség, a képesség az improvizációra, és az igény a tökéletes intonációra.  És amikor ez mind együtt van, akkor beszélhetünk csúcsokról. Ilyen Chick Corea, és ilyen Snétberger Feri.

–Ön népi cimbalmot tanít a Zeneakadémia Népzene Tanszékén. A növendékeinek is azt ajánlja, hogy minél több irányba nyissanak?

-Igen, és minden tapasztalatomat, amit a színes múltamból összeszedtem, elmondom nekik. Szerintem nálunk a népzenetanításnak nincs olyan sok éves hagyománya, ami szigorúan meghatározna bármit is. A kollégáknak is, nekem is rugalmas a hozzáállásunk. Azt szeretnénk ugyan, hogy a növendékek nagyon jó népzenészek legyenek, de akár Sebő Ferivel, akár  Richter Pállal beszélgetünk, mindig azt mondjuk, hogy ha egy korszerű zenészgenerációt akarunk a jövőnek megteremteni, nem lehet elszigetelten, egyfajta szemellenzős népzenészeket nevelni. Mi előadóművészeket és tanárokat akarunk képezni, és valami olyat adni nekik, amit mi kaptunk Földes Imre Tanár Úrtól, ő volt ugyanis az, aki megtanított minket „hallani”. Én azt szeretném tanítani, hogy minőségi zene, minőségi hozzáállás van minden műfajban, mindenből a legjobbat kell összeszedni, nincsenek elszigetelt módszerek. Vannak, akik azt mondják, csak ilyen verővel, és így szabad cimbalmozni. Én meg azt láttam a világban, hogy rengeteg féle hasonló hangszer létezik, amin a művészek tökéletesen játsszák a saját kultúrájukat, a saját technikájukkal. Nincsenek szigorú szabályok, hogy így fogd a verőt, vagy úgy tartsd a karodat, ezek általunk kitalált hülyeségek. Azt kell nézni, mi a végeredmény, hogy milyen a muzsika minősége. Az, hogy ezt ki, hogyan éri el, nem lényeges. Csak a megszólaló hang a fontos.

Bokor Gabriella