HANGOK KÖZÖTT A CSEND

Közel másfél órát beszélgettünk, és idővel egyre több témába vágtunk bele: érdekelt, hogy miért is ás elő ismeretlen darabokat, milyen a „brácsás-személység”, hogyan zajlik az élet a Zeneakadémia Brácsa Tanszakán, és főleg az, hogy vajon milyen egyéniség Bársony Péter brácsaművész. Másfél óra múltán sok minden kiderült. 

-Ha korszakot választhatna: mikor élt volna legszívesebben?

-Nagyon izgalmas időszak a 20. század eleje, a kedvenc zeneszerzőim közül is sokan éltek akkor, például Mahler, vagy Debussy. Ennek a korszaknak egyébként nem csak a zenéje, de a festészete és az építészete is nagyon érdekel.

-És hol tudná magát elképzelni?

-Például a Monarchiában, esetleg Párizsban, de Berlin és Lipcse is olyan világváros volt, ahol rengeteg művész megfordult. Érdekes lenne látni közelről, ahogy egy párizsi kávéházban összegyűlnek a híres művészek, festők, irodalmárok, építészek. Ezt megnézném, ha lenne egy időgépem.

-Ön mi lenne? Zenész? Vagy valami más?

-Ha nem muzsikus lettem volna, akkor lehet, hogy a pszichológia, vagy a történelem felé indultam volna el. Vagy az építészet felé, az nagyon izgat, de sajnos nem tudok olyan jól rajzolni, hogy ezt a gyakorlatban is kipróbálhattam volna. Sok hobbim van, ami nem kapcsolódik a zenéhez, de alapvetően nem nagyon tudnám másként elképzelni az életemet.

-Más szakma soha nem vonzotta?

-De, például a hangszerkészítés, amit egy időben nagyon komolyan el is kezdtem tanulni. A karmesterség is érdekelt, gyakran jártam be Lukács Ervin óráira.

-Azt olvastam, hogy gyerekként nem volt egy agyonhajszolt, állandóan gyakoroló fajta, inkább focizott és biciklizett.

-Igen, a zeneiskola első időszakában minden évben más tanárom volt, és ez nem tett túl jót. Hatodikban végre elkerültem egy nagyon jó tanárnőhöz, Wambach Ferencné, Ilmi nénihez, a Tóth Aladár Zeneiskola igazgatónőjéhez. Jó csapat alakult ki ott a zeneiskolában, sokan lettünk zenészek abból a társaságból. Inspiráltuk egymást, nem lehetett lemaradni, ha egyikünk meghallgatta a Mendelssohn Hegedűversenyt, akkor a többiek is meghallgatták, vagy ha valaki tanult egy darabot, nem lehetett, hogy én ne szerezzem meg a kottáját. Szóval, jó fajta verseny volt.

-Minden brácsás hegedűvel kezd, és később elcsábul?

-Minél többet dolgozik az ember hegedűvel, annál biztosabb alapokat tud szerezni a brácsához. Persze a brácsa irodalmának megtanulásához is idő kell, de a középfokú hegedűirodalom, az etűdök, illetve gyakorlatok irodalma sokkal gazdagabb. Szerintem egy tanulónak azzal kellene kezdenie, már csak azért is, mert a brácsa sokkal nagyobb, más rajta a hangképzés, és egy zeneiskolás, konzis diáknak még nem alakultak ki annyira az izmai, hogy ezt a terhelést elbírja.

-Ilyen vagy olyan úton, de a fiatalok egy idő után itt kötnek ki önnél, a Zeneakadémia Brácsa Tanszakán. Milyen a hangulat?

-Nem vagyunk sokan, családias a légkör. Tavaly ősszel a Baráti Kör segítségével elvittem a tanszakot négy napra Berlinbe, elmentünk a Berlini Filharmonikusok főpróbájára, koncertjére, és a zenekar tagjai mesterkurzust is tartottak nekünk. Voltunk Tabea Zimmermann koncertjén, múzeumokba mentünk, a hatalmas szakmai élmények mellett ez kvázi egy csapatépítő kirándulás is volt, ami nagyon fontos. Év végén is járunk közösen kirándulni, szívesen jönnek a növendékek. Szerintem jó irányba haladunk, sok minden történt az utóbbi időben. Világsztárok jönnek hozzánk kurzust tartani, a Zeneakadémia támogatásának, valamint a baráti-szakmai kapcsolatoknak köszönhetően például Nobuko Imai, Rivka Golani, vagy Kim Kashkashian is volt nálunk. Persze nehéz egy-egy kurzust kiemelni, fantasztikus a névsor. Ezek a programok teltházasak, hatalmas a külső érdeklődés is. A kurzusokat videóra rögzítjük, így már kezd kialakulni egy nagy és értékes archívum, amivel érdemes lenne valamit kezdeni.

-Mi a helyzet a hangszerekkel? Gondolom, jól esne itt is egy „felfrissítés”.

–Rossz állapotban voltak, de most sikerült vennünk négy új vonót, tizenhét új tokot, és megkezdődött a hangszerek felújítása. Remélem, előbb-utóbb újakat is fogunk kapni, nagyon nagy szükség lenne erre. A tanszakon néhány újdonságot is bevezettünk, például minden évben rendelünk egy fiatal zeneszerző kollégától egy darabot vizsgára, amit félévkor mindenkinek meg kell tanulnia. Írt már nekünk Sándor László, Balogh Máté, Pintér Bence, Tornyai Péter, jelenleg Gelléri András dolgozik a jövő évi darabon. Ezeket mindig átbeszéljük a szerzőkkel, tehát az élő kapcsolat is kialakul az előadók és szerzők között. Év végén pedig teszt-próbajátékot rendezünk, a hallgatók függöny mögött kipróbálhatják, milyen is egy igazi próbajáték. Én azt látom a növendékeimen, hogy értékelik ezeket az újításokat, örülnek nekik. Remélem, ennek is köszönhetően szép lassan kezdenek jönni az eredmények, két hallgatónk is díjat nyert az elmúlt egy évben külföldi versenyen. Talán nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom: amit a Brácsa Tanszak kínál a hallgatóinak, az világszínvonalú.

-Ön a Zeneakadémia mellett a grazi Művészeti Egyetemen is tanít, és még mielőtt elkezdtük volna az interjút, azt mondta: hamar kiderül, ha egy hegedűsből jó brácsás lehet. Milyen személyiséget kíván a brácsa?

-Nagyon kell szeretnie a kamarazenét, tudatosan kell arra törekednie, hogy társaságban zenéljen. Persze, van szólóirodalma a brácsának, de alapvetően kamarazenei és zenekari hangszer. Aki nem képes arra, hogy ezt elfogadja, az csalódni fog, mert mindig hiányérzete lesz.

-Ha valaki szólókarrierre vágyik, akkor nem lesz alkalmas?

-Nagyon jó, ha van benne ilyen ambíció, mert az inspirálja. Aztán elérkezik egy időszak, amikor rájön, hogy a szólista lét nagyszerű dolog, de elképesztő verseny van. Ezer hegedűs közül egy az, aki csak szólistaként meg tud élni, de még ők is nagyon sokszor tanítanak, kamaráznak, vagy beülnek zenekarba koncertmesternek, és nem csak a megélhetés miatt. Rá kell jönni, hogy nem csak a Csajkovszij Hegedűverseny tud élvezet nyújtani, hanem sok minden más is, és ezek a tevékenységek erősítik egymást.

A Brácsa Tanszak berlini kirándulása

-Sokat foglalkozik kevéssé ismert szerzőkkel és darabokkal, szívesen ás elő ritkán játszott műveket.

-Épp a múltkor nézegettem, hogy milyen sok brácsamű van a magyar zenetörténetben. A Bartók Brácsaversenyt mindenki ismeri, de Pártos Ödönnek, Ránki Györgynek, Rózsa Miklósnak, Serly Tibornak is van brácsaversenye, szóval nagyon sok olyan darab van, ami nincs benne a köztudatban. Engem mindig is izgatott, hogy olyan jó darabot keressek, amit senki sem játszott, vagy, ha játszotta is, mára elfelejtették.

-Ezeket megismertetni és megszerettetni a közönséggel is lehet egyfajta misszió.

-Ha mindig azokat a népszerű darabokat játszanánk, amiket ismer a közönség, nagyon beszűkültté válna a zenei élet. Én minden évben mutatok be új műveket, legközelebb például – idén ősszel – az Anima Musicae Kamarazenekarral Beischer-Matyó Tamás Brácsaversenyét játszom, amit egyébként nekem írt a szerző. És persze nagyon nagy szeretettel foglalkozom olyan darabokkal is, amiket másnak írtak meg, de csak ritkán vagy egyáltalán nem játszanak.

-Ha önnek írnak darabot, belefolyik valamennyire a komponálás folyamatába?

-Ha olyat látok, amit nem lehet megoldani a hangszeren, vagy másképpen leírva jobban szolgálná a szerző zenei elképzelését, azt szoktam mondani. Nagyon jó, ha az alkotó és az előadó között kommunikáció van.

-Nyilván vannak darabok, amelyeket nagyon magáénak érez, mert erősen rezonálnak a személyiségére.

-Igen, például a Ligeti György Szólószonátája. Ezzel majdnem egy évet dolgoztam, mielőtt kiálltam volna a színpadra. Mostanában gondoltam arra, hogy jó lenne megint elővenni és újratanulni. Vannak terveim a Bach szólóművekkel is, majdnem mindet játszottam már külön-külön, de egyben még nem, pedig engem ezek az „áttekintő” koncertek nagyon izgatnak. Nemsokára megjelenik Frankl Péterrel és Komlósi Ildikóval közös CD-nk Brahms összes szonátájával és a Brácsadalokkal. Ezt a műsort tavaly novemberben a Nagyteremben mutattuk be. Teljesen máshogy áll hozzá az ember, ha csak egy részletet játszik valamiből, mint amikor egy egész életműre rátekinthet.

-Ennyi szereplés után tényleg vannak még „sziklák a gyomrában”, ahogy egyszer említette?

–Néha előfordul. A Carnegie Hall-beli koncertünk előtt például megkérdeztem Kelemen Barnabást, akivel együtt játszottunk, hogy ő is izgul-e, mondta, hogy persze. Aztán, amint az ember kimegy a színpadra, ez megszűnik. A Zeneakadémia Nagytermében is különleges érzés játszani, mindig arra gondolok, hogy ez az a színpad, ahol Bartók a búcsúkoncertjét adta…és jó érzés körbenézni, olyan arcokat látni, akiket ismerek.

-És érezni a figyelmet.

-Én ezt a csendekben tudom a legjobban érzékelni. Mikor két hang között csend van. Szép, amikor azt érzem, a közönség segít abban, hogy a csendet alakíthassam.

Bokor Gabriella