VONZÁSOK ÉS VÁLASZTÁSOK

A címet Goethe-től vettem kölcsön, amikor azon gondolkodtam: mi is köti össze a Legatóban korábban és most megjelent, Fülei Balázzsal készült beszélgetést. A két interjú között kereken négy év telt el, és arra voltam kíváncsi, hogy milyen választások, alkalmak, és lehetőségek mentén alakult azóta a pályája. Azt tudni lehetett, hogy a szakmai életébe a koncertezés mellett belépett a tanítás is, – ősz óta a Zeneakadémián tanít kamarazenét –, tovább bővült a repertoár – és a fellépések száma. A következő hetekben játszik majd egyebek közt a Tavaszi Fesztiválon, és a Magyar-Olasz Kulturális Évad keretében is több szólóestet ad különböző olasz városokban, Bolognától kezdve – Szardínián át – egészen Szicíliáig. Ahogy azonban a címből is kiderül: ezúttal nem a tervekről beszélgettünk, hanem arról, ami a közelmúltban történt.

–Milyen kép villan be elsőként, ha azt mondom: Liszt-szólóest a tokiói Kioi Hall-ban?

-Az, hogy kértem a színpadrendezőtől egy vasalót, ő pedig kikapta az inget a kezemből, és rögtön kivasalta. Lehet, hogy furcsán hangzik, amit mondani fogok, de már ez egészen otthonos légkört adott nekem ott, a színpadi bejárónál. Igazából egy apróság volt az egész, mégis azt mutatta, hogy ez az ember is mindent meg akar tenni az est sikeréért, ráadásul egy nagyon udvarias gesztus formájában. Ez annyira „belém szállt”, hogy úgy léptem ki a színpadra, mintha otthon lennék. Amikor pedig elkezdtem játszani, azt éreztem, hogy az a japán közönség, amelyik ehhez a koncertteremhez tartozik, pontosan ismeri a darabokat.

–Mit ért azon, hogy a közönség a „teremhez tartozik”?

-Tokióban egy-egy koncertterem „kineveli” a saját közönségét. Nagyon komolyan felépített évadprogramok vannak, figyelnek arra, hogy milyen műsort tűznek ki, és minden alkalommal ismertetőket adnak. Azt éreztem, hogy az emberek, akik ott ülnek, előzőleg már komolyan tanulmányozták a művek hátterét. És nagyon jól esett úgy játszani, hogy most nem a darab megismertetéséről van szó, ez a közönség tényleg egy interpretáció miatt jött el.

–Ezt miből lehet leszűrni?

-Abból, hogy világosan tudták, mettől meddig tartanak a darabokat átszövő kisebb-nagyobb szerkezeti egységek, mikor vannak olyan szünetek, ahol a csendben nekik is éppúgy részt kell venni, vagyis közösen létrehozni a művet. A közönség nagyon is részt vesz egy darab hangzó megalkotásában, hiszen tőlük is függ, hogy egy előadó mennyire tudja feszegetni a zenei egységek határait. A reakciókból azt éreztem, hogy pontosan követik, hol is tartunk épp a zene eseménysorában. Erre csak az képes, aki ismeri ezeket a műveket. Nem mondanám, hogy ez a célja, vagy a legfelső foka a zenei előadásnak, mert számomra az is fontos, hogy aki még világéletében nem hallott egy bizonyos darabot, az megismerje. De az, hogy a nézőtéren csupa olyan ember ült, aki otthon volt ezekben a zenékben, a kivasalt ing mellé adott egy plusz otthonosságot, tehát inspiráló erővel hatott rám.

–Japánban nem most járt először, Indiában viszont igen. Maradt ideje kalandos kirándulásokra?

-Igen, például Mumbaiban a koncert előtti napon elmentem hajóval Elephanta szigetére, és úgy időzítettem, hogy visszaérjek az esti főpróbára. Óránként indulnak a hajók, de az előttünk lévő lerobbant, és az összes ember átszállt hozzánk a tengeren. A sziget tizenkét kilométerre van, ez a kis lélekvesztő viszont olyan lassan ment, hogy másfél óráig tartott az út. Belegondoltam, hogy ha már most elromlott egy hajó, akkor a miénk is elromolhat, nekem pedig ebben az ijesztően mocskos és szemetes tengerben kell majd úsznom, és a főpróbára sem érek vissza. Ráadásul a gondosan bekészített szúnyogriasztót a hotelben felejtettem, ami azért kellett volna, mert malária ellen nem vettem fel semmilyen védőoltást. Egy norvég turistától kaptam kölcsön egy szert, ami elkezdte borzasztóan marni a karomat. Ekkor meg azon gondolkodtam el, hogy hogyan is lesz a másnapi koncert, ha kétszer akkorára dagadtak az ujjaim. Ijesztő volt, hogy ez a szúnyogriasztó milyen allergiás reakciót vált ki, de ez aztán fél óra múlva elmúlt, és a főpróbára is visszaértem.

–Nyilván a klímát sem egyszerű megszokni. Tényleg, a zongora hogy bírja?

-Mosolyogtam magamban, mert eszembe jutott Lendvai Tamás, aki a hangszerismeret tanárunk volt a Zeneakadémián. Többször mondta nekünk, hogy ha majd trópusi helyeken járunk koncertezni, akkor figyeljük meg, hogy a zongorának az alján, a rezonáns lapra a fabordázat még csavarokkal is oda van erősítve. Ez akkoriban olyan szürreális helyzet volt: mikor fogok én egyáltalán trópusi környezetben zongorázni – kérdeztem magamban. Persze aztán akárhányszor ilyen helyeken jártam, mindig alánéztem a zongorának, mint most, Indiában is. Tényleg össze van csavarozva, ilyen magas páratartalomban ugyanis még az enyv is felolvad, és ezért kell megerősíteni fémekkel.

–Érzékelt abból valamit, hogy a zenekar tagjai – akikkel egy Liszt zongoraversenyt játszott – más kultúrában nőttek fel?

-Ők már korábban elkezdtek próbálni a holland vendégkarmesterrel, és mire megérkeztem, olyan szinten voltak, hogy semmi ilyen különbséget nem tapasztaltam. Sőt, soha eddig nem hallottam még olyan gyönyörű kürtszólót Liszt A-dúr zongoraversenyének elején, mint amit az a Sri Lanka-i kürtös játszott. Úgyhogy nevezhetjük más kultúrának, más közegnek, de ha jól csináljuk, az a zene, amit közösen játszunk, az megszólal, és nem lehet rajta semmilyen akcentust észrevenni.

–Február közepén a Bartók Emlékházban adott koncertet, a műsorban – Beethoven, Brahms, és Debussy mellett – egy új magyar darab ősbemutatója is szerepelt. Az, hogy a zeneszerző, Virágh András Gábor egyúttal a barátja is, azt is magával hozza, hogy konzultálnak egymással a darabról?

-András nem az a fajta zeneszerző, akinek a munkájába nagyon bele tudnék avatkozni, mert úgy bánik a hangokkal, mint ahogyan más levegőt vesz. Néha azt érzem, hogy hangok estek az égből eső helyett, amikor született. Előadói utasításokat szoktam néha javasolni, mert érzem, hogy mit akar, és azt beszéljük meg, hogy hogyan lehetne ezt a lejegyzésben örökérvényűvé tenni.

–Azért az felemelő lehet, amikor egy zeneszerző kifejezetten önnek ír zongoradarabot.

-Ez volt az első alkalom, a koncertműsor kívánta úgy, hogy elé álljak ezzel a kéréssel. Elmondtam neki, hogy a programban minden darab valamilyen formában a holdhoz kapcsolódik, és megkérdeztem, lenne-e kedve ebbe beilleszteni egy új darabot. Azért jutott rögtön András az eszembe, mert tudtam, hogy éjjeli ragadozó, akkor kezdődik számára az élet, amikor lemegy a nap. Gondoltam, hogy ez a hold-téma megragadja őt, és nem is csalódtam.

–Néhány héttel az ősbemutató után pedig külföldre is elviszi A hold arcai-t.

-Igen, egyszer Tel Avivban, egyszer pedig Franciaországban, valamint Svájcban fogom játszani.

–A koncertek mellett ősz óta tanít is, mégpedig kamarazenét. Amikor az órán egy darabon dolgoznak, a zongoristának ön meg tudja mutatni az elképzeléseit, egyszerűen odaül a hangszerhez. De mi történik a csellistákkal, a hegedűsökkel?

-Voltak furcsaságok ebben az elmúlt félévben, mert igaz, hogy én magam nem játszom hegedűn meg csellón, de annyit játszottam ezekkel a hangszerekkel, hogy bizonyos dolgokra ráérzek. Tudom nagyjából, hogy mi, hogyan működik rajtuk, csak én magam nem tudom megcsinálni. Előfordult például, hogy egy vonást javasoltam egy hegedűsnek, amit azonnal el is fogadott, de erre csak akkor van szükség, amikor látom, hogy egy technikai dolog alapvetően akadályozza őt a gondolatai kifejezésében. Végül a technikai megvalósítás is mindig egy zenei igény következménye, és ha a muzsika oldaláról közelítünk meg egy problémát, valahogyan mindig megoldódik. Sőt, így születnek a legjobb ötletek.

–Mi a legélvezetesebb a kamaratanításban?

-A kamarazene igazából olyan, mint egy végtelen hosszúságú tanösvény, ahol az ember a zenélésnek minden összetevőjével találkozhat. Ameddig szólóban a tanár és a diák általában egy dologra koncentrál, – felkészülnek egy eseményre, legyen az koncert, vagy vizsga – addig a kamarazenénél számtalan olyan dolog előjöhet, ami mindannyiunknak meglepetés, és újabb fordulatokat hoz. Egy-egy olyan problémára gondolok, ami a szólóórákon valahogy nem kerül elő, de épp az együttzenélés miatt előbukkan. Lehet ez egy rossz tartás, egy görcsös beidegződés, ami egy bizonyos munkaütem alatt nem olyan feltűnő. Ha ki van tűzve, hogy két hónap múlva van egy bizonyos helyzet, amit meg kell oldani, – például egy vizsga –, akkor a cél miatt esetleg olyan dolgokon is átsiklik egy tanár, ami a kamarazene órán épp azért jöhet elő, mert olyan nagyon nagy kötöttség nincsen. Jóval nagyobb a szabadság a művek kiválasztása terén is, és emiatt több figyelem eshet más paraméterekre is. Amellett pedig tényleg az a fajtája a zenélésnek, amiben szinte mindenhez lehet nyúlni, mindennel lehet dolgozni, zenén innen és azon túl: pont ez számomra is a kihívás, én is ugyanezt szeretem a kamarazenélésben.

–Éppen négy éve, 2009 februárjában indult a Legato, és az első számban önnel is készült egy portré. Azóta nagyon sok minden történt, rengeteg koncertet adott, mesterkurzusokat tartott, elkezdett tanítani a Zeneakadémián, és a doktori eljárása is a végéhez közeledik. Változott valamiben az ízlése, az érdeklődése?

–Szerintem a fő csapásvonalaim megmaradtak, azokhoz a zenékhez, amikhez akkor vonzódtam, ma is vonzódom. Ugyanakkor az is igaz, hogy négy éve mintha azt mondtam volna: nagyon szeretem Rahmanyinovot hallgatni, de én magam nem játszanám szívesen.  Ehhez képest rajtakaptam magam, hogy mostanában elég sokat játszom, még koncertműsorra is tűztem. Bachot is jóval többet játszom, mint korábban, de nem hiszem, hogy ezek összefüggésben lennének azzal, hogy mi minden történt. Egész egyszerűen: változom.

Bokor Gabriella