VÁNDORÉVEK

2009 nyarán, a Legato megjelenésének első évében olvashattak beszélgetést Szabó Ildikóval, aki akkor tizenhat éves volt, és a Zeneakadémia Előkészítő Tagozatán tanult. Az interjú apropóját akkor az adta, hogy épp Bloomingtonba készült, az Indiana Egyetem nyári kurzusára, és a költségekhez a Baráti Kör is hozzájárult, mivel két replőjegy kellett: egy Ildikónak, egy pedig a vele utazó csellójának. Az első találkozásunk óta sok minden történt. Ildikó három és fél éve a berlini Művészeti Egyetem hallgatója, és egyre több koncertet ad a világ különböző pontjain – és itthon. Karácsonykor a Fesztiválzenekarral játszotta Csajkovszkij Pezzo capriccioso című művét, áprilisban pedig a Bartók Emlékházban ad koncertet a Junior Prima díjasok sorozatában. Ildikóval január végén találkoztunk, és persze cukrászdába mentünk kávét inni – tortát enni, ami a legjobb kísérő a beszélgetéshez.

–Zajlik Berlinben a tanév, te pedig itthon vagy. Koncerted lesz?

-Most azért jöttem haza, hogy Lajkó István zongoraművésszel próbáljunk. Jövő héten indulunk Hollandiába, ott lesz koncertünk február elején egy gyönyörű műsorral: Beethoven D-dúr szonátáját, Prokofjev C-dúr szonátáját, és César Franck A-dúr szonátáját játsszuk, valamint – életemben először – nagyapám, Szabó Csaba Sonatináját, amit a szüleimnek írt. Looking back a címe.

–Akkor a családi kötődés nyilván újabb izgalom-faktor. Ez a februári koncert egyébként egy nyári kurzus hozadéka, igaz?

-Igen, ez az International Holland Music Sessions, ami egy három hetes, kurzusokból álló fesztivál. Két évvel ezelőtt voltam először, akkor már kaptam kisebb, hollandiai koncerteket, amelyeken kvázi lemérték, hogy mire vagyok képes. Ezután ajánlották a kurzuson tanító mesterek, hogy én is elnyerhessem a „New Masters On Tour” hangversenykörút lehetőségét. Októberben öt koncertet adtunk Lajkó Istvánnal, a turné csúcspontja pedig az volt, amikor az amsterdami Concertgebouw kistermében játszhattunk.

–Ez volt az első alkalom?

-Igen, ez volt a debütálásom! Bekukucskáltam a nagyterembe is, a Concergebouw zenekara éppen ifjúsági koncertet adott, fantasztikusan szóltak! A nagyterem akusztikájának személyes tesztelése tehát sajnos még nem valósult meg, a kisterem viszont egyike a legjobb termeknek, amelyekben valaha játszottam. A közönség is nagyon jó volt, műveltek és nagyon tudnak lelkesedni. Ráadásul közvetlenek, odajönnek gratulálni, egyszerű velük kommunikálni.

–A német mentalitást már bizonyára megszoktad, hiszen negyedik éve élsz Berlinben. Amikor nemrég találkoztunk, azt mondtad: az első időszak az igazán kemény dió.

-Az első év pokolian nehéz volt, anyagi okok miatt is. Az az úgynevezett próbaév, akkor kell kőkeményen bizonyítani, és nincs semmiféle ösztöndíj vagy támogatás. Ha nem válik be az ember, akár haza is küldhetik, de ha helyt áll, ösztöndíjat is kaphat. Mivel ez a próbaév az első, összesen négy éves a bachelor képzés Berlinben. Nekem nyáron lesz meg az első diplomám, ezután pedig lehet továbbmenni a master képzésre.

–Berlin pezsgő város, de nyilván nem csak ez volt az oka annak, hogy éppen itt akartál tanulni.

–A főtárgy-tanárom miatt mentem Berlinbe, ha ő történetesen más város más egyetemén tanít, akkor oda jelentkeztem volna. Ő Jens Peter Maintz, aki a Rosztropovics-növendék David Geringastól tanult.

–Ez elég indok, mégis szerencse, hogy nem valami eldugott városban tanít. Tényleg annyira lenyűgöző Berlinben élni, mint ahogyan mondják?

-Fantasztikus város, és az is csodálatos benne, hogy még mindig, mindenből kettő van. Egy volt keleti, és egy volt nyugati, ami óriási konkurenciára ad okot, de ez egészséges versengés. Aki ott él, csak kapkodja a fejét, hogy a keleti operaház és a nyugati operaház ugyanaznap játszik, egyik előadás jobb, mint a másik, nehéz választani. Azt is imádom, hogy még a metró is egy kulturális helyszín, telis tele van koncert-, színház-, és múzeumplakátokkal, veszem rögtön elő a naptáramat, és írogatom, hogy mikor hova megyek, ez annyira jó! Azóta a diákkedvezményeket is jobban kiismertem, és igyekszem minél több eseményre elmenni. Ezt az elképesztő kulturális nyüzsgést szeretem a legjobban.

–Ezek szerint már nincs rajtad akkora nyomás, mint az elején, és van időd arra is, hogy felfedezd Berlint.

-Most már arany életem van, mert az első három évben letudtam az elméleti tárgyakat, mindenből levizsgáztam. Idén szerencsére „csak” cselló, kamara, és zenekari képzés van, amit Berlinben nagyon komolyan vesznek. Van kinn egy nagyon jó barátnőm, aki apai ágon francia, anyain pedig kínai, szerintem őmiatta lettem sokkal nyitottabb. Az első évben csak stresszeltem és dolgoztam, Berlinből csak a gyakorlótermeket láttam. Ez a barátnőm viszont a francia lezserségével tudott rám hatni, neki köszönhetően sok mindent felfedeztem a városban. Tudod, azért is szeretem Berlint, mert „multikulti”, a kollégák, a barátok, a világ minden pontjáról jönnek ide tanulni. Nagyon érdekes megismerni ennyire különböző embereket, kultúrákat. És mindenkiben megpróbálom meglátni a jót, mindenkitől a jót eltanulni.

–Azt tudom, hogy nem könnyű lakást találni.

-Egy évig kerestem a tökéletes lakást. A város még nem készült fel a rengeteg diákra, most már vannak kezdeményezések, de anno ez nagyon hirtelen és váratlanul jött, és óriási harcok mennek a jó apartmanokért. Most a nyugati részen, az egyetemtől gyalog tíz percre lakom. Nagyon pici a lakás, de nekem elég, és ami a legfontosabb: nyugodtan gyakorolhatok. A főbérlő alattam lakik, és hobbi-csellista. Tőle kaptam egyedül pozitív választ, amikor leírtam, hogy csellista vagyok, de nem fogok egész nap otthon gyakorolni, és hogy a cselló különben sem szól akkorát, mint egy trombita, vagy hegedű. A legnagyobb problémát azonban mindig az jelentette a lakásvadászaton, hogy mindenhol kérték a szüleim kereseti igazolását.

–Valamiféle garanciát akartak…

-Így van, és volt, aki nem is válaszolt. És arra is emlékszem, hogy amikor először küldtem el az ösztöndíjas papírjaimat az egyetemre, akkor is csatolni kellett a kereseti igazolást. Másnap felhívtak, hogy biztosan elnéztem egy nullát, mert nem lehet, hogy édesanyámnak, aki szaktanár egy zenei gimnáziumban, ötszáz euro körül legyen a fizetése. Csodálkoztak, amikor azt mondtam: nem tévedés, tényleg ennyi.

–Azért szerencsére találtál egy főbérlőt, akinek ennél fontosabb volt a hangszered.

-Igen, és annak is örült, hogy hosszú távon szeretnék maradni. Azóta is jóban vagyunk, néha feljön hozzám, hoz egy tortaszeletet, és kéri, hogy folytassam csak a gyakorlást, mert ugye ez Csajkovszkij…úgyhogy óriási szerencsém van.

–A jó kis berlini lakásodat azért elég gyakran elhagyod, mert egyre több a koncertlehetőséged, novemberben például Szentpéterváron játszottál. Ez is valamelyik versenyhelyezés hozadéka?

-Igen, a hamburgi verseny, a Tonali Grand Prix harmadik díját kaptam még 2012-ben, de azóta is szerveznek nekem koncerteket. Novemberben a Marinszkij színház új épületében adhattam hatvan perces szólóestet, Bach 6. szvitjét és Kodály Szólószonátáját játszottam. Kicsit tartottam ettől az estétől, mert az orosz közönség még a magyarnál is kritikusabb, de nagyon jól fogadtak, úgyhogy óriási élmény volt. A város is elképesztő, amit tudtam, megnéztem, persze sok mindent csak kívülről, hiszen inkább csak késő este volt időm turistáskodni. A szűk két nap hamar elment gyakorlással, terempróbával, interjúval, egy barátom koncertjére is elmentem a Filharmóniába. Egyébként nagyon érdekes volt, hogy a Filharmónia közönsége mennyire konzervatív, a szó legnemesebb értelmében, míg a Marinszkijé inkább fiatal. Minden percet kihasználtunk, koncert előtt mondták a szervezők, hogy ne izguljak, inkább menjünk kicsit sétálni: elvittek a Konzervatóriumba, és megmutatták, melyik teremben tanított Sosztakovics. Szóval, teljesen más tempóban és mentalitásban élnek ott az emberek, mindenképpen szeretnék még visszamenni.

–Amikor először beszélgettünk – éppen hat éve – arról ábrándoztál, hogy egyszer talán a Berlini Filharmonikusok között ülhetsz. Pedig akkor még nagyon messzinek tűnt mind Berlin, mind az egyetemi időszak.  

-Vicces, hogy most épp ezt hozod fel.…hivatalosan még mindig az osztálytársam Berlinben  egy francia fiú, aki mostantól a Berlini Filharmonikusok szólócsellistája, úgyhogy – azt hiszem – ez az állás az elkövetkező negyven évre be van töltve.

–Akkor nézzük a közelebbi jövőt.

–Szeptemberben a Pablo Casals Nemzetközi Csellóversenyen második lettem, és megkaptam a közönségdíjat, illetve hét különdíjat. A díjakkal koncertfelkérések is járnak, most fogjuk egymást megkeresni a zenekarokkal, hogy megbeszéljük a programot. Nagyon örülök ezeknek a lehetőségeknek, mert csupa magyarországi fellépésről van szó. Ez nekem mindig is nagyon fontos volt, hiszen itthon profétának lenni a legnehezebb. Ahogy már mondtam,  nyáron meglesz az első diplomám, de szeretnék továbbra is Berlinben maradni, és ott felvételizni a szólista master képzésre – ezek a legközelebbi tervek. A cselló egyébként sokszínű hangszer, annyi mindent ki lehet próbálni vele! Nagyon szeretek kamarázni, az is közel áll a szívemhez, ha egyedül kell kiállnom a színpadra, és az is, ha zenekarral játszhatok. Régóta vonz a tanítás is, ez is az egyik nagy álmom. Változatosságot ad, én is vittem most órára olyan darabot, amit a tanárom még nem játszott, szóval tanulhatunk egymástól. Lehet, hogy ez giccsesen hangzik, de úgy látom, hogy tényleg így működik.

Bokor Gabriella