Hírlevel archívum > Legato 48 – 2016 április > PORTRÉ – SZATMÁRI ZSOLT, SÁNDOR BALÁZS

SZAVAK NÉLKÜL ÉPÜLŐ ZENE

Ha a színpadon együtt játszik mester és egykori tanítványa, mindig eszembe jut, hogy vajon ezt a viszonyt le lehet-e tenni. Egy idő után kollegiális lesz a kapcsolat, vagy örökre megmarad a tanító-tanított reláció? Egyáltalán mit adhat egy tanár a szakmai tanácsokon kívül a növendékének? Ezekről akartam megkérdezni Sándor Balázst, aki találkozásunkkor néhány nappal a BA diplomakoncertje előtt állt, és zeneakadémiai mesterét, Szatmári Zsolt klarinétművészt, a Nemzeti Filharmonikusok szóló klarinétosát, de másként alakult: amikor elkezdtünk beszélgetni, rögtön a zenén túli közös szenvedélyük, a motorozás került szóba.

Szatmári Zsolt

Szatmári Zsolt

Sándor Balázs: Nekem egy kis motorom van, 125 köbcenti, a Tanár úré pedig 650, tehát jóval nagyobb, de mindkettőnké Honda. Együtt ugyan még nem kirándultunk, de az is lehet, hogy a jövőben erre is sort kerítünk.

Előfordult már, hogy órán beszélgettek a motorokról?

Szatmári Zsolt: Elég gyakran. Főleg így tavasszal, amikor előjönnek a motorosok, kettőnk között is előjön ez a téma. Az előbb, amikor jöttünk fel a kávéház lépcsőjén az interjúra – akkor is „motoroztunk”.

Ide is azzal jött?

Sz.Zs.: Nem, mert nem tudnám hova tenni, elég robosztus darab. A városban ritkán használom, inkább csak túrázni járok vele.

Nem gondoltam, hogy előbb beszélünk ma a motorokról, mint a klarinétról…Balázs, magának egyszerűen ment a hangszerválasztás?

Sándor Balázs: Igen, mert édesapám klarinétművész, négy-öt éves koromban megmutogatta a hangszert, én meg elkezdtem barátkozni vele. Úgy emlékszem, hat, vagy hétévesen volt először klarinét a kezemben, és akkor kitaláltam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.

És többé soha nem volt kétsége?

S.B.: Dehogynem. Általános iskolásként elég sok problémám volt, mert egy darabig az édesapám tanított, és ez nem volt egyszerű. Nem mindig tudtam elfogadni azt, amit mond, aztán utólag mindig beláttam, hogy igaza van.

Azért később sem lehet könnyű, ha valaki ugyanazt a pályát folytatja, mint a szülei, már az állandó összehasonlítás miatt sem.

S.B.: Persze, és ezzel még most is küzdünk.

Szatmári Zsolt: Miközben a Balázs válaszolt, rögtön az fordult meg a fejemben, hogy alig ültünk le pár perce, és máris a második közös pontunkra akadtunk. Az én családomban is mindenki zenész, ez egy ilyen eleve elrendelt állapot, és az ember még elképzelni sem tudja, milyen az, amikor nem zenészek a szülők. Ez tehát gyakorlatilag egy pozitív zsákutca. Én először hegedültem, ezzel párhuzamosan kezdtem klarinétozni, aztán tizenhárom évesen dönteni kellett, hogy melyik hangszerrel megyünk tovább. Gyerekként a legnyomósabb érv a klarinét mellett az volt, hogy abból jóval kevesebbet kell gyakorolni, mint a hegedűből.

Sándor Balázs

Sándor Balázs

Azért ez nyilván teljesen érthető szempont egy gyereknél: szeretne másra is időt szánni. A zene mellett milyen szenvedélyek kísértették meg?

Sándor Balázs: Én például nagyon szeretek asztalosmunkával foglalkozni. Persze, hobbiszinten – tehát bútorokat természetesen nem tudok készíteni –, de különböző apróságokat már igen. Ha esetleg valami más szakmát választottam volna, akkor lehet, hogy ez lenne az. Bár az az igazság, hogy egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy mást csináljak.

Szatmári Zsolt: Igazándiból ez nálam sem volt soha kérdés. A zenész-lét olyan, mint a kábítószer. Ha egyszer valaki belekóstolt, nem tudom elképzelni, hogy azt mondja: én valami mást keresek. Ezt nem lehet letenni. Hobbim persze nekem is van, nagyon szeretek például barkácsolni. Ez is alkotótevékenység, de épp ellentéte a zenének, hiszen amit készítek, megmarad. Amikor például először építkeztem, én csináltam meg a ház fűtésrendszerét. Azt gondoltam, ha más meg tudja tanulni, akkor nekem is menni fog. És azóta is működik!

Ez is közös pont: mindketten olyan hobbit választottak, amelynél a végeredmény – nem úgy, mint a zenénél – megragadható: egy fadoboz, vagy a fűtésrendszer…

Sándor Balázs: Így van. Van még más hobbim is, szeretek sportolni. A Felső-Dunára járunk evezni, nyáron egyhetes túrát szoktunk szervezni. Kell az állóképesség, hogy az ember a színpadon végig tudjon fújni egy félórás vagy egy órás műsort.

Szatmári Zsolt: Azoknak, akik a mesterdiplomára készülnek, én mindig azt javaslom, hogy kezdjenek el sportolni. A diplomakoncerten ugyanis már nem csak egy-két darabot kell eljátszani, ott egy komplett estet kell betölteni. Erre nem csak pszichésen, de fizikálisan is nagyon fel kell készülni, hiszen bizonyos időintervallumokat végig kell fújni, és ritkán lehet levegőt venni. Egy diploma vagy egy koncert stresszhelyzet, ilyenkor szaporábban ver az ember szíve, hamarabb fogy a levegő. Ezt csak úgy lehet, ha az állóképesség a topon van.

Balázs, a szakmai beszélgetéseken és az órákon kívül, ahol egy-egy darabon dolgoznak – mi az, amit a Tanár úr adhat magának?

Sándor Balázs: Elsősorban motivációt. Nekem szerencsém van, hogy a Tanár úr játszik zenekarban, és sok lehetőségem van arra, hogy meghallgassam. Meg verseny előtt vagy bármilyen fellépés előtt is az a jó, ha meghallgat. Én olyan ember vagyok, akinek szüksége van a kontrollra, de a hangszer miatt is kell a külső fül: ahogy fújom a klarinétot, rezonál az egész, és én teljesen mást hallok, mint ami kifelé szól.

Szatmári Zsolt: A zenei világban teljesen más a tanítás, a tanár-diák viszony, mint egy civil pályán. Nálunk nincsenek kőbe vésett szabályok, mint például a természettudományokban. Én is csak tanácsokat adok, hogy később jól elboldoguljanak a saját ízlésükkel.

Az ön mestere ki volt?

Sz.Zs.: Én Kovács Béla tanár úrhoz jártam. Abból merítek a mai napig.

A zeneakadémiai éveket követő időszak is nagyon jól alakult.

Sz.Zs.: Nagy szerencsém volt, mert a diploma előtti évben nyertem Kanadában egy versenyt, ami rengeteg koncertfelkéréssel járt. Miután végeztem, felvettek ösztöndíjasként az Operaházba, ott eltöltöttem két évet, és utána a Fesztiválzenekarnál kötöttem ki. Olyan nevekkel dolgoztam együtt, akiktől rengeteget tanultam.

Balázs, játszott már együtt a Tanár úrral?

Sándor Balázs: Sajnos még nem.

Szatmári Zsolt: Én játszottam együtt a Kovács tanár úrral, még főiskolásként, a Liszt Ferenc Kamarazenekarban. Az ilyen helyzet mindig plusz izgalommal és plusz megfelelni akarással jár. Bennem volt, hogy ha a tanárom elvisz engem, nem azért teszi, hogy lejárassam. Stresszes volt nagyon, de végül is jól sikerült.

A Jeruzsálemi Zeneakadémiával közös „Reconnections”workshop-ban – amit idén februárban Budapesten rendeztek – mindketten részt vettek, egy produkcióban Balázs játszott, két másikat pedig Zsolt tanított be. Nyilván feszített volt a tempó, hiszen csak néhány nap volt felkészülni a koncertre.

Sándor Balázs: Én a Triptichon című darabban játszottam, amit Yinam Leef, a jeruzsálemi zeneakadémia rektora írt. A hegedűs és a brácsás izraeli volt, és hárman voltunk magyarok, a csellista, a zongorista, és én. Azért volt nehéz dolgunk, mert nem ismertük egymást, a magyarokkal sem játszottam korábban együtt, tehát nem voltunk összeszokott csapat. Ez mindig nagy feladat egy kamaránál. A kottákat előre megkaptuk, mindenki megtanulta otthon a saját szólamát, aztán leültünk, és először is átnézegettük együtt. Érdekes darab, kortárs zene, voltak benne furcsa jelölések, ezeket csak akkor tudtuk tisztázni, amikor megérkezett a szerző, a rektor. Meghallgatta a második próbát, és utána elmondta, ő hogyan képzelte a darabot, és hogyan szeretné hallani. Egy hetünk volt, hogy összerakjuk, utána jött a koncert Győrben, majd másnap Budapesten, a Zeneakadémián. Szóval, a darab is nehéz volt, és nehéz volt összejátszani is, figyelni egymásra olyan emberekkel, akikkel korábban soha nem zenéltem együtt.

Tehát öt idegen ember ült le, hogy eljátsszon együtt egy számukra még ismeretlen darabot. Tényleg nem könnyű helyzet.

Szatmári Zsolt: Mindkét zeneakadémiáról a lehető legjobb növendékeket válogattuk össze, pontosan azért, mert itt egy hét alatt kell eljutni a nulláról a száz százalékig, ami nem egyszerű feladat. Az ember hiába tanulja meg otthon a saját szólamát, amikor beül a kamaracsoportba, egy egészen másfajta munka kezdődik. Szóval nehéz, de az a fantasztikus benne, hogy szavak nélkül épül a dolog. Ez a csodálatos a zenében, hogy embereket, népeket köt össze úgy, hogy nem kell nagyon beszélnünk. Alig van ehhez hasonló, talán a sportot lehetne hozzá párba állítani. Egyébként is sok párhuzam vonható a sporttal, hogy csak a gyakorlást említsem. Ugyanúgy meg kell lennie a napi rutinnak, különben nem lehet az alapokra ráépíteni a következő szinteket. Ez nálunk is ugyanígy működik.

Szerencsére itt tréningben volt minden résztvevő, mert akármilyen nehéz is lehetett a felkészülés, látványos eredményt hozott. Ott voltam a koncerten, hallottam.

Sz.Zs.: Nagyon nagy kihívás ez a diákoknak is, a tanároknak is. Nem arról van szó, hogy próbálgatunk, aztán egy hónap múlva, vagy amikor kialakul, majd eljátsszuk valahol. Itt közvetlenül a koncert előtt kezdünk dolgozni a darabbal. Én Ligeti Hat bagatelljét, és a Beethoven Esz-dúr szeptettet tanítottam be.

Hogyan kezdett neki?

Sz.Zs.: Először is összeeresztjük a résztvevőket, és akkor kiderül, kik a gyengébb képességűek a csoportban. Ezt előtte nem lehet kideríteni. A Ligeti darabot egyébként különösen nehéz összerakni egy hét alatt.

És amikor „összeeresztette” őket, és először eljátszották a kért darabokat, az nem volt sokkoló?

Sz.Zs.: De, sokkoló volt, és nem csak nekem, hanem a résztvevőknek is. Nem nagyon tudtuk, hogy ebből miként fogunk bármit is csinálni. A Ligeti darabnál még a harmadik nap után is felvetődött bennünk, hogy Úristen, hogy lesz ebből koncert?! Aztán mégis nagyszerűen sikerült, az egyik legnagyobb sikere épp ennek a darabnak volt. Ez az egy hét komoly szellemi tevékenység volt tanárnak és diáknak egyaránt.

Nagyon izgult a koncert alatt?

Sz.Zs.: Hát hogyne, és ez a tehetetlen izgalom a legrosszabb. Az ember, ha maga játszik, izgul, de tevőlegesen tudja befolyásolni a dolgokat. Egy tanárnak viszont olyan helyzet ez, mint egy edzőnek: abban, ami a pályán zajlik, már nem tud aktívan részt venni. Volt néhány keserves pillanatom, nagyon izgultam az enyémekért.

És a tapsnál végre leesik a kő a szívéről…

Sz.Zs.: Persze. Azt gondolom, hogy azt a fajta izgalmat, ami egy koncertnek természetes velejárója, a siker eltörli. Ezért nem lesz tehát maradandó sérülésünk ettől az állandó, fokozott stressztől. A siker ezt mindig feloldja.

Bokor Gabriella