A JÁTÉK ÉS A HANG

Egy különleges helyszínen – például a Szent István Bazilika orgonájánál – interjút készíteni mindig nagy élmény: néhány éve itt találkoztam először a Bazilika orgonaművészével, a Junior Prima díjas zeneszerző Virágh András Gáborral. A legutóbbi találkozásunk óta sok minden történt vele, szolfézst, zeneelméletet, és analízist kezdett tanítani a Zeneakadémián, emellett megnyert három nemzetközi zeneszerzés versenyt, mégpedig úgy, hogy további díjakat nem is adtak ki. Az, hogy a szakmáról beszélgessünk, kézenfekvő, először azonban arra kérdezek rá, ami korántsem az: egy bizonyos játék iránti szenvedélyére.

-Szoktál még legózni?

-Igen, bár egyre kevesebb időm van rá. A gyűjteményemet azért folyamatosan gyarapítom.

-Azt mondtad egyszer, hogy a zeneszerzés is épp ilyen: végül minden kis darabka a helyére kerül.

-Úgy emlékszem, az első közös riportunkat úgy fejeztem be, hogy ez az egész egy nagy játék. Ez a játék továbbra is él bennem, ugyanúgy játszom tovább a hangokkal, ezért szükségem van arra, hogy néha a legókkal is játsszam. Ez az egyetlenegy dolog, ami – ha csak a másodperc törtrészére is –, de ki tud kapcsolni.

–Tehát folyamatosan hangokat hallasz.

-Igen, és ami mindezt súlyosbítja az az, hogy nem csak egy darab, hanem legalább kettő vagy három is jár egyszerre a fejemben. Az már felüdülés, ha csak egyetlen művet hallok legbelül. Kivételt képeznek azok a pillanatok, amikor én adom elő mások műveit.

–Érdekes, hogy mi minden inspirál. Olvastam egy interjúdat, amelyben például azt mondtad: még a busz nyikorgó lengéscsillapítója is adhat néhány zenei ötletet.

-Engem minden zaj iszonyatosan zavar, de úgy vagyok vele, hogy ha már el kell viselnem, akkor legalább kezdjek vele valamit. És néha valóban megtörténik az, hogy – mondjuk – aszimmetrikus ritmusban nyikorog a bal hátsó lengéscsillapító, én meg azon gondolkozom, hogy milyen ritmust vagy egyéb karaktert sugall felém. Ez persze nem feltétlenül jár konkrét eredménnyel, de máris könnyebb lesz elviselnem az amúgy fájdalmas pillanatot.

–A legkülönbözőbb hangszerekre komponáltál már. Mindig zongora mellett?

-Mindig. Még akkor is, amikor például vonószenekarra írok. Igaz, hogy a zongorának sosem lesz hegedű hangja, és mégis: ha van mellettem zongora, gyorsabban tisztázódik a hangkép, a forma, és a karakterek is. Hiába van belső hallásom, ha leütök egy hangot, az máris egy élő kontrollt nyújt számomra, ami vagy korrigálásra késztet, vagy tovább inspirál, vagy a kettő együtt.

–Van hangszer, amelyikkel közelebbi, és van, amelyikkel távolabbi „viszonyban” vagy. Ez hogyan befolyásolja a komponálást?

-Ha olyan hangszerre kérnek fel, amit kevésbé ismerek, akkor előtte rengeteg kottát kérek, és zenét hallgatok az adott hangszer irodalmából. Emellett mindig veszek órákat olyan hangszerestől, aki megmutatja a technikai lehetőségeket és korlátokat, mindazt, amire a komponálásnál figyelnem kell. Csak ezután kezdem el a munkát.

Próbán Szakács Ildikó énekművésszel

–Legutóbb miből vettél órát?

-Hárfából, azelőtt pedig cimbalomból. Amikor például hárfára és szaxofonra írtam, mindkét hangszernek nagyon exponált szerepe volt.

–Szaxofonozni sem tudtál…

-Továbbra sem tudok, de azt mondják, hogy a harmadik szaxofonos darabom már teljesen hangszerszerű volt, nem kellett belejavítani a szólamba. Az ember azért jó esetben előbb vagy utóbb ráérez a hangszerek ízére. Persze mindig kell az adott hangszerjátékos, aki korrigál vagy segít, de az érzetek egy idő után vérré válnak.

–A legkülönbözőbb felállásokra írtál már darabot. Mi az, ami nagyon érdekelne, de még nem volt?

-Ami jelenleg nagyon foglalkoztat, az egy vegyeskarra, szólistákra, és zenekarra írott mű, vagy például a szólóének és zenekar viszonya. Írtam már ugyan kisebb kamaraegyüttesre, és szólóénekre is, de a fent említett apparátus egyelőre még kimaradt.

–Akkor nézzük azt, ami már elkészült. Októberben két ősbemutatód is lesz.

-Október 1-én, a Zene Világnapján az Anima Musicae kamarazenekar koncertjén hangzik el Trinity című, vonószenekarra írott darabom. A másik bemutatóm néhány nappal később, október 11-én, a budapesti Párbeszédek Házában lesz hallható: a Dante Emlékhangversenyen a szolnoki Bartók Béla női kar fogja előadni egy számukra írott kórusművemet. Ennek az az előtörténete, hogy több zeneszerzőt – köztük engem is – felkértek, hogy négy-öt perc terjedelemben zenésítsünk meg egy eredeti nyelvű Dante-szövegrészletet. Lapozgattam az Isteni színjátékot, és a 7. ének elején találtam egy latin nyelvű idézetet, amelynek elolvasása után szinte azonnal összeállt a fejemben a mű!

–Van egy kamaradarabod – a fuvolára és zongorára írott Triptyque – amire a közelmúltban egy német kiadó is felfigyelt.

-Igen, a németországi Ostinato-Musikverlag vállalta ennek a művemnek is a gondozását. Túl azon, hogy nagyon szép köntösbe öltöztetik és megjelentetik, ők forgalmazzák, terjesztik és reklámozzák is a darab kottáját.

–Mikor készült a Triptyque?

-2012-ben, az ISA nemzetközi zeneszerzés-kurzusán az ausztriai Semmeringen. Az volt az egyik feladat, hogy a helyszínen megadott apparátusra kellett írni egy hét alatt új művet. Egy momentum különösen emlékezetes maradt: csak a záró hangverseny utáni eredményhirdetés közben tudatosult bennem, hogy ez egyben zeneszerzői verseny is volt, és én nyertem az első díjat. ..

–Így legalább versenydrukk nélkül dolgozhattál. Egyébként orgonára továbbra sem komponálsz? Elég, hogy nap mint nap azon játszol?

-Bőven. Ráadásul abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy folyamatosan kapom a felkéréseket a legkülönbözőbb szóló-, és kamaraművek megírására, amelyekben nagyrészt nem szerepel az orgona. Mindegyik felkérésnek nagyon örülök, úgyhogy egészen addig nem írok szóló orgonára, amíg nem érzem azt, hogy egy ötletet kizárólag azon a hangszeren tudnék megvalósítani.

–Végül is kiéled ezt a fajta vágyadat akkor, amikor ott ülsz az orgonánál, és nem koncertet adsz, hanem improvizálnod kell.

-Hogyne, és a rögtönzésbe is próbálom a saját ötleteimet belevinni, hogy ne a megszokott, gyakran hallott mechanikus paneleket használjam. Ezért, ha már ilyen gyakran kell improvizálnom, igyekszem ezt is kicsit zeneszerző fejjel megközelíteni, mert ha az ember rutinból csinál valamit, könnyen belefásul, beleszürkül. És ezt – előbb-utóbb – a kevésbé avatott fülek is meghallják.

-Amikor néhány éve beszélgettünk, egy franciaországi orgonát említettél, amin egészen különleges élmény volt játszani.

-A Nantes-i katedrális orgonája, amin 2005-ben játszottam.

-Azóta – gondolom – ehhez újabbak is társultak.

-Szerencsére igen. Az egyik a római Szent Péter Bazilika, ahol nem elsősorban a hangszer volt nagy élmény, hanem az egész közeg és az alkalom: Liszt Ferenc Esztergomi Miséjének vatikáni változata került bemutatásra liturgikus szolgálat keretében, és más motettákat is megszólaltattunk. Ez egy életre szóló emlék marad számomra, és egyúttal eddigi egyházzenészi tevékenységem egyik legmeghatározóbb momentuma is. A másik nagy élményem tavaly októberben volt: az Egyesült Államokban egy, ott kápolnának nevezett, ugyanakkor hatalmas templomban játszottam egy franciaromantikus hangzású orgonán. Ez egy viszonylag kisebb hangszernek mondható, de egészen varázslatos hangzása azóta sem tud kimenni a fülemből.

–Mi az, ami mostanában a leginkább izgalomban tartja az agyadat?

-Továbbra is a hangok írása foglalkoztat legjobban, de a koncertezés mellett a tanítás is mindig új utakat nyit előttem. Egyébként ez a három tevékenység rendkívül jól kiegészíti és kiegyenlíti egymást. Ha nem adatna meg, hogy mások darabjait is játszhassam, és csak a saját hangjaimmal lennék elfoglalva, hamar belefáradnék. A zenében is kellenek a szünetek, a megnyugvások, így az élet más területein is. Ráadásul orgonistaként sokat segít az, hogy zeneszerző szemmel tudok a darabokra tekinteni, zeneszerzőként viszont nem szabad elfelejteni, hogy csak akkor létezem, ha játsszák a műveimet. Márpedig egy előadó hosszú távon csak akkor fog életben tartani egy zeneművet – hiszen az irodalom nagyon nagy – ha talál benne valami olyan dolgot, ami fontossá tud válni számára. Az előadó személye a kulcsfigura, aki által egy darab megszólalhat, tovább élhet, és eljuthat a közönséghez. Ez a folyamat is a Természet egyik örök körforgása, amelyben nekünk – úgy gondolom – az a feladatunk, hogy megtanuljuk kifejezni a saját mondanivalónkat az örök egyensúly fenntartása mellett.

Bokor Gabriella