EGY HÁRFÁS HÉT PÁRIZSBAN

Rengeteg élmény és fotó. A Baráti Kör anyagi támogatásával egy hetet töltött Párizsban a Zeneakadémia Hárfa Tanszaka, egy diákokból és tanárokból álló kilencfős csoport. Az eseményeknek nemcsak résztvevője, de legfőbb „dokumentátora” a tanszék tanársegédje, a doktori iskolát végző Razvaljajeva Anasztázia volt, akivel a Párizsban készült fotókat nézegetve beszélgettünk.

–Az egyik képed különösen megragadta a fantáziámat: az, amelyiken egy hangszerboltban, szinte a kirakatban hárfáztok, a járókelők pedig néznek titeket az üzlet üvegén keresztül. Mi volt ennek a menete? Előre megbeszéltétek az üzlet vezetőjével, hogy jöttök és kipróbálnátok a hangszereket?

– Egy nagy létszámú csoport érkezése esetén talán illik előtte odaszólni telefonon vagy e-mailben, de ha egy hárfás egyszerűen bejön az utcáról, és vált néhány szót az eladóval, nyugodtan leülhet bármelyik hangszerhez, és kipróbálhatja. Szóval ehhez nem kell külön bejelentkezés, ez természetes a párizsi hárfás hangszerboltokban. Egyébként kis szobáik is vannak, ahol egyéni gyakorolásra van lehetőség. Ezeket viszont már előre le kell foglalni, mert általában sokan szeretnének itt gyakorolni.

–Ezek szerint nemcsak Wales-ben, de Franciaországban is komoly tradíciója van a hárfának?

-Igen, tulajdonképpen Marie-Antoinette volt az, aki a hárfát megszerettette a francia nemesség körében. Ő maga is játszott a hangszeren, és írogatott is egyszerűbb darabokat. Általa tehát a francia elithez jutott el ez a „hobbi”, és ennek hatására a hangszerkészítés is fellendült, hiszen a nemesek közül sokan mecénások voltak. A máig ismert hárfakészítők között is sok franciát találunk, például Jean-Henri Nadermant, aki Marie-Antoinette egyik hangszerét készítette, de Cousineau, Érard, vagy Pleyel nevét is említhetnénk. A hárfa tehát nagyon népszerűvé vált Franciaországban, egy feljegyzés szerint 1784-ben legalább ötvennyolc hárfatanár működött Párizsban! Egyébként Sébastien Érard-nak köszönhetjük azt a hangszertechnikai fejlesztést, amit duplapedálos mechanizmusnak hívunk. Ez a mechanizmus működteti a modern hárfa pedálrendszerét is, gyakorlatilag változatlanul.

–Ma mi a legvonzóbb Párizsban egy hárfás számára?

– Szakmai szemmel azt hiszem az, hogy a Conservatoire-ban tanít a világ egyik legkiválóbb hárfaművésze, Isabelle Moretti. Utazásunk egyik célja az volt, hogy meglátogathassuk az óráit, amelyekre nem egyszerű bejutni. Szerencsére Moretti nagyon kedvesen fogadott bennünket és két napon át benn ülhettünk az osztályában, ahol nagyon intenzív, koncentrált műhelymunka folyik. A harmadik napon egy tanszaki koncertet is meghallgathattunk, és nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy a diákok a pódiumon hogyan ültetik át a gyakorlatba, hogyan valósítják meg mindazt, amit az órákon hallottak.

–Ti is adtatok koncertet, mégpedig a Magyar Intézetben, és a hangversenyre egy francia hárfagyártó cégtől kaptatok hangszert.

– Az egész utazásunkat hosszú tervezés és szervezés előzte meg. Természetesen nem valósulhatott volna meg Vigh Andrea tanárnő nélkül, aki kezdeményezte az egész utazás ötletét, és azok az emberek nélkül sem, akik támogató és segítő szándékkal voltak irántunk. A koncertünkre a hárfát a Camac cég igazgatójának jóvoltából kaptuk. Néhány nappal a koncert előtt érkezett a hangszer az intézetbe, azon gyakoroltunk, mindenki nyugodt volt, hogy kipróbálta, megismerte. A koncert napján azonban történt egy váratlan dolog: néhány órával a kezdés előtt eltört a hárfán egy pedál. Telefonáltunk a Camac céghez, és ők rögtön azt mondták, hogy ne nyugtalankodjunk, semmi probléma, mindjárt küldenek egy másikat. Hamarosan megjelent a szállító úr, akit már ismertünk, hozta az új hárfát, elvitte a sérültet, és ennyi. Ez a hozzáállás és gyors problémamegoldás nagyon rokonszenves volt.

–Párizsban a múzeumokat is jártátok. Melyik adott igazán emlékezetes élményeket?

-A Musée de la Musique, azaz a hangszermúzeum számunkra gyakorlatilag egy időutazás volt. Az afrikai bennszülött törzsek népi hangszereitől – mint amilyen például az íjhárfának vagy zenei íjnak nevezett ősi hangszer – a Marie-Antoinette idejében aranykorát élő hárfákon át a modern hangszerekig sok mindent láttunk. Szemtől szembe találtuk magunkat azokkal a hangszerekkel, amelyeket eddig csak a zenetörténeti könyvek és az internet képeiről ismertünk. A legtöbben közülünk most láttak először historikus hárfákat. Lenyűgöző volt testközelből nézegetni ezeket a hangszereket, megfigyelni, hogyan változott a hárfa felépítése az évszázadokon keresztül, milyen mechanikai megoldások születtek a hangszer fejlesztésére, miben hasonlítottak vagy különböztek az egyes hangszerkészítő mesterek ötletei. Arra is lehetőség volt, hogy meghallgassunk olyan rövid zenei részleteket, amelyeket az egyes kiállított hárfákon vettek fel. A múzeumban természetesen nem csak hárfák vannak, rengeteg különböző, gyönyörűen megépített hangszert láttunk.

–Úgy tudom, a Musée D’Orsay-hez is van valamiféle „szakmai kötődésetek”.

-A Musée D’Orsay az impresszionista festők képeinek egyik fő „tárhelye”, és nekünk ez azért érdekes, mert a hárfát nagyon sok szál fűzi ehhez a művészettörténeti korszakhoz. A kor nagy zeneszerzői, Debussy és Ravel voltak azok, akik igazán felfedezték és előszeretettel alkalmazták kompozícióikban a hárfa gazdag és egyedi „színvilágát”. Az, hogy megnéztük Monet, Manet, Renoir, Degas, Pisarro, és Sisley képeit, olyan személyes élmény volt, melynek hatására közelebb kerülhettünk ehhez a korszakhoz. Ha ezután Debussy Két tánc, vagy Ravel Bevezetés és Allegro című darabjait játsszuk, képzeletünkben felelevenednek a múzeumban látott képek.

Bokor Gabriella