UTAK ÉS AJTÓK

A Liszt, Dohnányi, és Weiner nevéhez köthető tradíció a világ legkülönbözőbb tájairól vonzotta ez év nyarán Magyarországra a fiatal muzsikusokat: a Zeneakadémia három tanára – Kováts Péter, Varga István, és Fülei Balázs – ugyanis idén júliusban rendezte meg az első Echo Nyári Akadémiát a fehérvárcsurgói Károlyi kastélyban. A hat napos mesterkurzust egy koncert zárta, amelyen minden résztvevő lehetőséget kapott a bemutatkozásra. A fellépők gyakoroltak, mi pedig a kastély parkjában beszélgettünk Kováts Péter hegedűművésszel.

–Fél hat van, másfél óra múlva kezdődik a koncert.  Nem tart már a hegedűseinek próbát, mindenki tökéletesen tud mindent?

-Tökéletesen soha sem lehet tudni semmit, és nem is ez a cél, de hogy nagyon sokat tanultak és töltekeztek ez alatt a pár nap alatt, az biztos. Ilyenkor, koncert előtt, már csak bátorítom őket, és bízom abban, hogy nagyszerűen fognak játszani.

–A kurzust hegedűsöknek, csellistáknak, és zongoristáknak hirdették meg. Nyilván az is szempont volt, hogy a résztvevők a délutáni kamaraórákon egymással tudjanak játszani.

-Persze. Nagyon szép, ha valaki otthon, a szobája mélyén eljátszik egy darabot a hangszerén, hiszen ez elengedhetetlen része a tanulásnak, a fejlődésnek, önmagában viszont még nagyon kevés. Amikor aztán társra lel a zenében, azt is kipróbálhatja, hogy hogyan is kommunikál, hogyan reagál a másik egyéniségére, zeneiségére. Ez is nagyon sok gyakorlást kíván, éveken keresztül kell próbálgatni, és nem is egyfajta formációban, hanem lehetőleg minél többen. Vonósoknál az egyik legkézenfekvőbb kamara felállás a szonátázás, amikor a vonós hangszeres egy zongoristával játszik, de igazából nem ez az igazi kamarazene, hanem az, amikor hárman, négyen, vagy többen ülnek össze. Ilyen például a vonósnégyes, vagy a zongorás trió, ami az idei kurzus programjában szerepelt: itt már a két vonósnak egymással is van összeegyeztetni valója, és a zongorához is alkalmazkodni kell. Hárman játszanak együtt, három felé kell figyelnie az előadónak – ez fontos szempont volt, amikor a kurzus elindult.

–A jelentkezők előre elküldték, hogy az egyéni hangszeres órákon milyen darabokkal szeretnének dolgozni, a kamaraórák programját viszont önök, tanárok állították össze. Milyen szempontok alapján?  

-A kamaraórákra Haydn zongorás triókat szemeltünk ki, mégpedig azokat, amelyeket blattolva is már szinte elő lehet adni. Fontos volt, hogy a résztvevőknek ne napokon át kelljen a darabot tanulniuk, hanem azonnal a zene és a kamarazenélés lényegére figyelhessenek. A szólórepertoárnál viszont mindenki elküldhette előre, hogy mivel szeretne foglalkozni, és ezt próbáltuk is tartani. A fiatalok általában kitűzött céllal érkeznek egy kurzusra: vagy egy repertoárt szeretnének valakivel átbeszélni, esetleg valamilyen nehézségük van a hangszerjátékkal kapcsolatosan, és ahhoz várnak segítséget. És van, aki egyszerűen új anyaggal akar foglalkozni, tehát olyan darabot hoz, amit még csak elkezdett, és itt, a kurzuson, a mi tanácsaink alapján szeretné megtanulni. A legtöbben egyébként majdhogynem kész darabokkal jöttek, és már a finomságok érdekelték őket, vagy pedig az, hogy jó úton járnak-e, jól dolgozták-e ki a darabot.

-A fotókon láttam, hogy az egyéni hangszeres órákon az ön kezében is ott volt a hegedű, pedig úgy tudom, év közben többnyire nem így tanít…

-Igen, ez most így alakult, de például a Zeneakadémián túlnyomórészt nem hangszerrel a kezemben tanítok. Én úgy gondolom, hogy ezen a szinten már nem kell lépten – nyomon hangszerrel a kézben tanítani és mindent megmutatni. Pedig tudom, hogy a gyerekek ezt szeretik, és igénylik is – jobban, mint amennyire én ezt fontosnak tartom. Azt gondolom, hogy rá kell mutatnom az ő előadásukban azokra a pontokra, ahol valami változtatni való van. Azt viszont, hogy mindezt milyen hangon, milyen módon kellene megvalósítani, szeretem rájuk bízni. Tanácsokat adok, hogy milyen lépcsőkön keresztül jutnak el ahhoz a megoldáshoz, amit én kívánatosnak gondolok, és főleg: amit én számukra most lényegesnek érzek. Ezeket a lehetséges variációkat azonban saját maguknak kell előállítaniuk, én csak az ajtók felé vezető utat szeretném megmutatni nekik. És óriási öröm, amikor látom, hogy „Heuréka”- élményük van, mert az előgyakorlatok segítségével, amiket egy-egy rész kidolgozásánál elvégzünk, önállóan elérnek egy olyan zenei megoldáshoz, ami a saját fülük számára is kielégítő. Ilyenkor megértik, hogy miért kifogásoltam valamit, és azt is meghallják-megélik, hogy amit viszont kidolgoztak, az tényleg jobb lett. Ha hangszerrel a kézben tanítok, akkor kész zenei megoldásokat szállítok a számukra, és ott óhatatlan az utánzás veszélye. Bizonyos dolgokat kell utánozni, mert vannak olyan hiányosságok a fiataloknál, amiket egész egyszerűen meg kell tanulni. Ilyen esetben nem veszélyes, ha az ember hangszerrel a kézben mutat valamit, sőt lerövidítheti akár a tanulás szakaszát, de én ott is szeretem ezt váltogatni: kicsit többet hangszer nélkül tanítani, aztán kicsit megint hangszerrel a kézben.

-A délutáni kamaraórákon, a Haydn trióknál egy fiatal mindig két tanárral játszott együtt, a saját hangszeres tanára pedig közben instruálta. Ez eleinte nyilván kicsit félelmetes lehetett…

-Persze, először izgultak…most, hogy erről beszélünk, eszembe jutott egy-két pillanat, amikor diákkoromban,  kamaraórán a tanárunk felállította a zongorista partneremet, és ő ült le a zongorához, én pedig azt a részt vele játszhattam el. Nekem az szárnyakat adott, szavak nélkül rögtön helyükre kerültek a dolgok! A mi kurzusunkon is épp ezt a célt szolgálta a tanárokkal közös zenélés: vagyis azt, hogy bizonyos dolgokról ne kelljen beszélni, egyszerűen csak érezze meg a fiatal muzsikus a zenei folyamatokat, az artikulációt, füllel kövesse le, hogy ki mit csinál, és azonnal, a hangzás és a közös játékélmény alapján formálja a saját játékát. Ez nagyon nagy lökést adott a fiataloknak, a kezdeti megilletődöttség után mindenkinek kipirult az arca, és lelkesen, örömmel részt vett ebben. Kívülről pedig az illető hangszeres tanár segített, és a legszükségesebbet gyorsan a fülébe súgta, hogy azt is gyorsan megtanulja, amit esetleg még nem vett észre a saját szemével és fülével.

–Ilyenkor azért a hangszer is ott volt önnél?

-Persze. Szemben ültem a tanítványommal, és ha kellett, akkor vagy én, vagy mi hárman, tanárok eljátszottuk azt a bizonyos részletet. Ilyenkor egyébként hangszertechnikai kérdések is előkerülnek, ujjrendek, vonások, de hát a lényeg az, hogy hogyan zenélünk, hogyan formálunk, hogyan vesszük át a fonalat a másik szólamtól.

-A kurzus vasárnap kezdődött, és ma, pénteken tartják a zárókoncertet. A műsorban szerepet kaptak azok a Haydn triók, amelyekkel a kamaraórákon dolgoztak?

-Szinte azt lehet mondani, hogy ez a műsor gerince, tehát végigvonul az egész programon. És lesznek szólóprodukciók is: néhány hegedűs, csellista, és zongorista eleve olyan szinten hozta már a darabját, hogy most, négy-öt napos munka után kiállhat vele a közönség elé.

-A tanárok is játszanak?

-Hogyne, szinte mindegyik trióban lesznek tanárok is.

-Önnél volt egy külföldi növendék, aki a többieknél jóval fiatalabb.

-A kurzusra általában a zeneakadémista korosztály jelentkezett, de nálam két fiatalabb lány is volt. Az egyik a saját növendékem, Alföldi Nelli, aki még konzis korosztály, viszont jóval ügyesebb az átlagnál, és nagyon finom, mély zeneiség van a játékában. Azért hívtam el erre a kurzusra, hogy zeneakadémista környezetben legyen, és a saját fülével hallja meg, hogy ki hol tart, és milyen lehetőségek vannak. Ez nagyon jól bejött, mert szárnyakat kapott. Idáig is nagyszerűen játszott, de nem lehet elmondani, hogy itt mennyit fejlődött. A másik kislány, a moszkvai Polina Senatulova tizenöt éves. Tavaly Szentpéterváron az Auer Lipót Nemzetközi Hegedűversenynek voltam a zsűrielnöke, és ő kapta az első díjat. Már akkor elkápráztatott a felkészültségével, őrületes a teherbírása, és szinte már mindent tud a hegedülésről. Érdekes kettősség van benne: a játéka, a zenéről és az életről való gondolkodása alapján egy érett felnőtt, miközben egy játékos, lelkes, vidám gyerek is egyben. Ez egyébként sok művészről elmondható: azok járnak jól, akik a gyermeki örömöt és játékosságot nem veszítik el. Biztos vagyok benne, hogy Polina nevével fogunk még találkozni a későbbiekben.

-Volt a tanítványai között olyan fiatal, akivel korábban sosem találkozott?

-Igen, például egy marosvásárhelyi fiú, Sipos Péter, aki a kolozsvári zeneakadémiára jár. Akárcsak Polina, ő is az interneten látta a kurzust, utánanézett, hogy kik tanítanak, szimpatikus volt a célkitűzés, megnézett felvételeket tőlünk, és benevezett.

-Érezhető a stílusán, hogy nem a budapesti Zeneakadémián tanult?

-Persze, és pont ezért jött ide. Szeretett volna másfajta instrukciókat is hallani, másfajta ízlést is megismerni. Úgy érzem, ez sikerült, a kurzus elindított benne folyamatokat, amelyekkel most dolgoznia kell. Tehetséges fiú, biztos, hogy sokra viszi még.

-Régóta tanít, sok kurzust tartott már, mégis mindegyik hoz valamiféle új élményt vagy tapasztalatot.

-Egy-egy kurzus után mindig azt érzem – és ez most különösképpen így van – hogy megerősödik a hitem. Év közben az ember éjjel-nappal ezt csinálja, nem gondolkodik el hosszan …ilyenkor viszont kicsit több idő van, jobban látom kívülről ezt az egész folyamatot: azt, hogy jönnek a tehetséges fiatalok, mert tanulni akarnak, és egyúttal érezni majd, hogy a saját útjukat járják, de ehhez minden segítséget szeretnének megszerezni. És mindezt meghálálják a lelkesedésükkel, a felkészültségükkel, az elhivatottságukkal. Ez tényleg megerősíti az embert a hitében. Most sem tudom meghatottság nélkül mondani, hogy idejött a kurzusra ez a csoport fiatal, éjjel-nappal gyakoroltak egymással, kamaráztak, és alig várták, hogy órát tartsunk nekik. Idilli szituáció, idilli környezetben – azt hiszem, ennél szebbet egyetlen tanár sem álmodhat meg magának.

Bokor Gabriella