ANNA ÉS AZ ÁLMOK

Csizmadia Annát, a kedves, szőke, vajdasági lányt, aki éppen a második évét végzi a Zeneakadémia népi ének szakán, néhány héttel ezelőtt egyszerre több millióan is megismerhették. Anna megnyerte a 2012. évi Fölszállott a páva elnevezésű verseny szóló ének és hangszer kategóriáját, a decemberi döntőt több tévé csatorna is élőben közvetítette, így a húszéves lánynak hirtelen egy addig ismeretlen dologgal kellett megbirkóznia: azzal, hogy újságírók keresik.

–Anna, hányadik interjúdat adod?

-Hú, nem is tudom, sok volt az utóbbi időben. A verseny után volt néhány tévé-interjú otthon, a Vajdaságban, de itt is több újságíró megkeresett.

–Akkor nyilván jól belejöttél már.

-Hát biztos jobban, mint az elején. Az első nagyon nehéz volt!

–Megnéztem a versenyről készült videót. Nagyon profinak tűnsz, úgy állsz a színpadon, mintha évek óta ezt csinálnád.

-Ez csak úgy tűnik, mert valójában nagyon lámpalázas vagyok, és borzasztóan izgulok a szereplések előtt. Ha viszont már kiléptem a színpadra, egyre gyakrabban sikerül minden mást kizárni, és „csak” szívből énekelni. A versenyen is az volt a legnehezebb, amikor várakoztam a színfalak mögött, és még az előttem lévő produkció ment. Aztán felkonferáltak, ki kellett mennem a színpadra, közben vetítették a másfél perces kisfilmemet, és addig visszaszámoltak a színpad mellett, hogy 10,9,8….akkor nagyon-nagyon izgultam.

–Sokat készültél a versenyre és keresgéltél új dalokat, vagy azzal álltál ki a színpadra, amit húsz éve hozol magaddal?

-Az elődöntő során a hazai, falumbéli dalokat adtam elő, amikkel együtt nőttem fel, volt, amit már kétévesen is énekeltem. Aztán a középdöntőbe és a döntőbe a szívemhez közel álló dialektus területek dalaiból válogattam, szóval ezek sem voltak idegenek a számomra, nem kellett éjjel-nappal dúdolgatnom, hogy el ne felejtsem a szöveget.

–Milyen ez a falu, ahol felnőttél?

-Bácskertes a neve, Nyugat-Bácskában, a Duna holt ágain terül el, gyönyörű természeti adottságai vannak. Palócok élnek a faluban, 1900-an vagyunk, és őrizzük a hagyományainkat, az idősek például máig népviseletben járnak. Kétszáz éve mindenki földműveléssel foglalkozik a faluban, a szüleim gyümölcsöt termesztenek, és azt árulják a piacokon.

–Ez veled megszakad. Továbbviszed a hagyományokat, sőt másokkal is megismerteted ezeket, de máshol fogsz élni, mást fogsz csinálni.

-Igen, de sokan vagyunk így, mindenki, aki egyetemre megy. A bátyám sincs már otthon, Szegeden tanul matematikát. A szüleink nagyon örülnek, és támogatnak bennünket abban, amit csinálni szeretnénk. Két-három hetente azért hazajárunk, hiszen ott a család. A Kossuth Lajos utca 54-ben lakunk, és ez azért érdekes, mert apukám a Kossuth Lajos utca 12-ben, anyukám pedig a 45-ben született. Mindenki azt kérdi, hogy nem szűk-e ez az utca számunkra. Anyukám meg mindig mondja, hogy dehogy szűk, itt éljük le az életünket, nekünk itt a világ, ebben az egy kis utcában.

–Akkor a szüleid kicsi koruk óta ismerik egymást.

-Igen, és huszonöt éven keresztül együtt néptáncoltak, már akkor egy pár voltak.

–Azt olvastam, hogy te anyukádtól hallottad az első népdalokat.

-A hagyományokat a falu nem tudatosan ápolja, egyszerűen abba nőttünk bele, hogy énekelünk az ünnepeken, bizonyos alkalmakkor felvesszük a viseletet, és az is természetes, hogy a kicsiket beíratják a tánccsoportba. Anyukám viszont tizenöt évvel ezelőtt egy népdalkórust is alakított, ami azóta is él, és ez már a tudatos művelése a néphagyománynak. Én öt éves voltam akkor, mindig nálunk tartották a próbákat, és nagyon utáltam, mert jött az a sok ember és tele volt a ház…de velük együtt mindig megtanultam a népdalokat, szóval ez igazán a hasznomra vált. Anyukám egyébként a próbákon kívül is mindig énekelt otthon, ez most is így van, ráadásul én is mindig énekelek, úgyhogy néha ütköznek a népdalaink.

–Mikor döntötted el, hogy te nem csak otthon fogsz énekelni, hanem ez lesz a hivatásod is?

-Amikor hat évvel ezelőtt megtudtam, hogy a Zeneakadémián megalakult a népzene tanszék. Attól kezdve az volt az álmom, hogy én ide bekerüljek, és hivatásos népdaloktató és előadóművész lehessek. Abban az időben zenei középiskolába jártam Szabadkán. Elkezdtem készülgetni, de attól tartottam, hogy nem vesznek fel. Egészen hihetetlen volt, hogy elsőre sikerült!

–Az éneklés mellett korábban hangszeren is tanultál játszani?

-Tizenegy évig zongoráztam, és több hangszerrel is próbálkoztam, de az csak kóstolgatás volt. Most viszont elkezdtem citerázni tanulni, hogy legyen egy népi hangszerem, amin tudok játszani.

–Amióta elkerültél otthonról, más régiók népdalait is megismerted. Mi az, ami különösen érdekel?

-A Felvidék népdalkincse, mivel ott is palócok élnek, és a Vajdaság, a szülőházam népdalkincse áll legközelebb a szívemhez, de érdekel a Dunántúl is, Somogy megye népdalai például nagyon tetszenek. Korábban Szabadkán belekóstolgattam a szerb és a balkáni népzenékbe is, azokat is szívesen énekelem, de annyira nem állnak közel hozzám.

-Most minden bizonnyal még szélesebb lesz a repertoárod, hiszen a verseny óta nagyon sok helyre hívnak fellépni. Mostanában hol fogsz énekelni?

-Meghívták Zentára, a Magyar Kultúra napjára énekelni, ezután pedig a Művészetek Palotájában lesz fellépésünk. Január végén rendezik a Fölszállott a páva gáláját a Hagyományok Házában, azt a tévé is közvetíti. Meghívtak Rimócra is, aminek különösen örültem, mert a középdöntőben rimóci népdalokat énekeltem, és mindenki azt hitte, hogy odavalósi vagyok.

–Akkor van munka bőven. A hangodat hogyan tudod karbantartani?

-Sajnos, az a típus vagyok, aki akkor is szívből énekel, amikor gyakorol, úgyhogy gyakran berekedek. Visszafogottabban, halkabban kellene gyakorolnom, akkor jobban tudnám óvni a torokhangot, amit a fellépéseknél használunk.

–Anna, a népzenén kívül mi az, ami még igazán érdekel, amivel szívesen foglalkozol?

-Nagyon régi vágyam, hogy majd egyszer jazz éneket tanuljak, mert nagyon vonz a jazz. Van egy formáció, amelyik jazz és népzene ötvözetét játssza, néha-néha meghívtak énekelni…igen, ez a világ vonz. Régebben volt egy rockos hullámom is, énekeltem is rockzenekarban, de ez mára elkopott.

–Ezzel most megleptél, a jazz éneklést viszont nagyon el tudom képzelni. Lehet, hogy hamarosan belevágsz?

-Szeretném elkezdeni, de ezt csak félve mondom, mert most annyi feladat van az egyetemen is, hogy nem tudom, marad-e rá idő. Mondjuk úgy, hogy ez egy vágy, ami talán egyszer majd megvalósul.

–Ebben a nem egészen két budapesti évben rengeteg minden történt veled. Megszoktad már a felgyorsult tempót és a korábbi otthonodnál sokkal zaklatottabb várost?

-Nem szoktam meg, nem is fogom, de megszerettem. Nekem óriási dolog, hogy itt ennyi lehetőség van, és a Bartók Béla Kollégiumban is nagyon jól érzem magam. Az persze furcsa nekem, hogy ha itt Pesten rámosolygok valakire, azt hiszi, valami baj van velem, és néha egyedül is érzem magam a rengeteg ember között, de szeretek itt élni. Jó hazamenni a falumba, és jó visszajönni is.

Bokor Gabriella