„Aki még Sipka Miskát is szóra bírta…”

Exkluzív interjút készíteni Clara Schumann-nal, esetleg Liszt Ferenc inasával, Sipka Miskával, első hallásra elég merész, mi több reménytelen vállalkozásnak tűnik. Fazekas Gergely zenetörténész, a Zeneakadémia tanársegédje azonban a Művészetek Palotája és a fidelio.hu felkérésére elkészítette a fiktív interjúkat, amelyeket óriási élvezet volt olvasni. Ebből is látszik, hogy a kutatás és a tanítás mellett sok minden más is érdekli, az ő nevéhez fűződik például az idei emlékév középiskolások számára meghirdetett Liszt-vetélkedője.

– Ha további fiktív interjúkat kellene készítenie, ki lenne a következő „beszélgetőpartner”?

– Sokat gondolkodtunk azon, hogy kiket is „szólaltassunk meg”. Potenciális interjúalanyként egyrészt adottak a híres Liszt-kortársak, de felmerült, hogy Sipka Miskához hasonló epizódszereplőkkel, esetleg Liszthez közvetlenül nem kapcsolódó átlagemberekkel is lehetne „beszélgetni”, például egy cigánymuzsikussal, akit Pesten hallhatott Liszt. Ez a műfaj azért alapvetően a vicc kategóriájába tartozik, ami nem jelenti, hogy ne lehetne szellemi hozadéka. Szórakoztató formában is el lehet mondani sok mindent, ami Liszt Ferenccel kapcsolatban fontos.

– A fiktív interjú műfaja vicc annyiból, hogy a megkérdezettek már rég nem élnek, és szellemes, ironikus volt a megközelítés, de az interjúkban található információk komolyak és helytállóak.

– Természetesen ez volt a szándék, nem csak a puszta jópofaság. Épp nemrég kérdezte tőlem Eckhardt Gábor, a Bartók Konzi zongoratanára, hogy igaz-e, amit a Clara Schumann-interjúban olvasott, vagyis hogy Liszt nem is adott nyolc koncertet 1838-ban a pesti árvízkárosultak javára. A Liszt magyarságával kapcsolatos nagy mítoszok egyike szerint ugyanis, amikor 1838-ban Liszt tudomására jutott a pesti árvíz híre, Bécsbe utazott, koncertsorozatot adott a károsultak megsegítésére, és ez ébresztette fel benne a „magyar hazafit”. Nemrégiben olvastam Christopher H. Gibbs tanulmányát Liszt 1838-as bécsi tartózkodásáról, s ebből a következők derülnek ki. Már 1837 decemberében cikkeztek arról Bécsben, hogy Liszt hangversenyezni fog a városban, ekkor pedig a Duna még annak rendje és módja szerint a medrében folydogált. Bécsben valóban adott nyolc koncertet, ezek közül azonban csak egyetlen egynek a bevételét ajánlotta fel az árvízkárosultak javára, és ebben az időszakban rengeteg jótékonysági koncertet szerveztek a pesti katasztrófa áldozatainak megsegítésére, vagyis Liszt gesztusában nem volt semmi egyedülálló (ami persze a jó szándékot nem homályosítja el). Csak később, 1838 nyarán, amikor a Duna már ismét jólnevelten viselkedett, akkor jött rá Liszt, hogy magyarsága mennyire fontos számára, s ebben személyes élmények – származásának tudata, gyerekkori emlékek – éppúgy szerepet játszottak, mint a karrierjét illető megfontolások, vagyis hogy egzotikus származású művészként még nagyobb sikert érhetett el. A fiktív interjúknak tehát egyrészt az lehet a hozadéka, hogy fel lehet hívni a figyelmet olyan dolgokra, amelyekről az utóbbi években kiderítette a kutatás, hogy másképp történtek, mint azt korábban gondoltuk, másrészt, hogy az interjú-forma révén talán olyanok is gazdagodnak zenetörténeti ismeretekkel, akik nem szívesen olvasnak hosszabb és nehezebb szövegeket.

– Sok mindennel foglalkozott az idei emlékévben, például többekkel együtt kitalálta és megszervezte a középiskolások számára kiírt „Vándorélet – Liszt Ferenc nyomában” című vetélkedőt, amelynek igen jó a visszhangja.

– Önmagában az, hogy jelentkezett 144 csapat, és ebből nagyjából 110 aktívan részt vett mind a tíz online fordulóban – a döntő még előttünk áll –, azt jelzi, hogy tényleg sikerült megszólítani ezt a korosztályt. A vetélkedőt azokra az eszközökre építettük, amelyeket ez a generáció amúgy is használ, ilyen a facebook, a youtube, egyáltalán ez az egész internetes, e-mail-küldözgetős, kattintgatós világ. Ezzel együtt a részvétel komoly és időigényes elfoglaltságot jelentett számukra: tíz héten keresztül heti jó pár óra Liszttel való foglalkozást. A játékosok minden fordulóban kaptak egy tíz kérdésből álló feleletválasztós tesztet, ami elég nehéz volt, legalábbis ez derült ki a visszajelzésekből. Nagyon azért nem lőttünk mellé, mert jó néhány tökéletes megfejtés érkezett hétről hétre. A többi feladatot viszont úgy találtuk ki, hogy maguk a konkrét feladványok nem nehezek ugyan, de időigényesek. Az egyes feladatokhoz kapcsolódó témákkal kapcsolatban hosszú leírásokat gyártottunk Mikusi Eszter és Loch Gergely kollégámmal – akikkel a vetélkedő tartalmi részét készítettük –, s ezeknek a leírásoknak a végén érkezett csak a tulajdonképpeni kérdés. Mire tehát eljutottak a megoldandó feladathoz egy csomó mindent megtudtak Lisztről, a korról, a romantikus zenéről.

– Miből készültek a csapatok és konkrétan miről szóltak a feladatok?

– Nem sorolnám fel a tíz forduló közel ötven feladatát, akit érdekel, megnézheti a vetélkedő honlapján, ahol most már bárki végigjátszhatja az összes fordulót. Volt, hogy meg kellett keresni egy adott műben egy bizonyos motívumot, és megmondani, hogy az hányadik másodpercnél szólal meg; máskor Liszt-kortárs személyeket (mások mellett Clara Schumannt, Paganinit, Brahmsot) kellett megtalálni a facebook-on; a megfejtést adott esetben Liszt Ferenc, vagy valamely jeles kortársának e-mail címére kellett küldeni, ő válaszolt a csapatoknak, s innen tudták meg a feladat további részét; és hasonlók. A kedvencünk – és úgy tűnt, a csapatoké is – egy kitalált figura volt, egy rejtélyes svájci milliomos hölgy, aki nagy Liszt-rajongó. Ő majdnem minden fordulóban megjelent és különféle agyament feladatokat adott a csapatoknak. Próbáltuk tehát az egészet szórakoztatóvá tenni, abban bízva, hogy a gyerekek észre sem veszik, mennyit tanulnak egy-egy feladat megoldásával Lisztről. Készülniük Alan Walker háromkötetes Liszt-monográfiájából kellett. Nyilvánvalóan nagy falat a középiskolások számára, de nagyszerűen megírt, már-már regényszerűen olvasható szövegről van szó, no és azt gondolom, hogy csak a mélyvíznek van értelme, a zenetörténetbe ráadásul nem lehet belefulladni. A három kötetet megkapta az összes olyan iskola, amelyik nevezett a versenyre, sőt, a vetélkedő szellemiségének megfelelően sikerült a kiadónál elérni, hogy digitalizálják a köteteket, s így is eljuttattuk a csapatoknak a könyvet. Ez egyébként – és a szervezéssel kapcsolatos valamennyi hőstett – a Jeunesses Musicales Magyarország Egyesület érdeme, amely a vetélkedő lebonyolításáért kezeskedett.

– Az eredeti szakterületéhez is hozzátartozik Liszt zenéje?

– Nem, nem tartozom a Liszt-kutatók népes táborába. Én a Liszt-kutatás legfőbb haszonélvezői közé tartozom. A vetélkedő megszervezése egyfajta ismeretterjesztő munka volt, amit nagyon fontosnak tartok. Azt gondolom, hogy a „hardcore” zenetudomány szakkönyvekben, tanulmányokban felszínre bukkanó eredményeit valamilyen módon tovább kell adni a szélesebb közönségnek. Természetesen nem lehet és nem is kell mindent, de hihetetlen sok olyan eredménye van a zenetörténeti kutatásoknak, amely sokak számára lehet érdekes, és alapvetően változtatja, vagy változtathatja meg a zenéről való gondolkodásunkat. A Liszt-vetélkedő esetében is az egyik legfontosabb cél az volt, hogy a tudást, amit a Liszt-kutatók generációk óta felhalmoztak, valamilyen módon megpróbáljuk közkinccsé tenni. Gondoljon bele: 110 öt fős csapat játszott. Ez 550 diák. Ha hozzászámoljuk a testvéreket, a szülőket, a nagyszülőket, az osztálytársakat és a tanárokat, az azt jelenti, hogy a vetélkedő tíz hete alatt több ezer ember életébe szűrődött be valamilyen módon Liszt Ferenc. És a csapatok számára ez nem csak azt jelentette, hogy a Szerelmi álmok szólt a TV-ben reklámzeneként, vagy a II. Magyar rapszódia zenéjére kergette egymást Tom és Jerry, hanem tényleg gondolkoztak, nyomoztak, megtudtak róla rengeteg érdekességet, hallgatták a műveit. Az én szakterületem egyébként a barokk zene és Bach, ebből próbálnám most megírni a disszertációmat, ha nem venne körül annyi izgalmas feladat…

– Mi újat találhat ma Bachhal kapcsolatban egy zenetudós?

– A rövid és félrevezető válasz az, hogy semmit. Bár nemrégiben egy fiatal német kutató rábukkant egy addig ismeretlen Bach-műre, tehát még ez sem egészen igaz. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy minden tudományban megkülönböztethető egymástól az alapkutatás és az alkalmazott kutatás. Egy geológus elemezhet egy bizonyos kőzetet pusztán azért, hogy elméleti kérdésekre választ kapjon (ez volna az alapkutatás), de az alapkutatás által felszínre hozott tudást állíthatja valamilyen gyakorlati cél megvalósításának a szolgálatába is, például egy olajtársaság számára készíthet elemzést arról, hogy hol érdemes fúrást végezni. A zenetudomány esetében, amely persze a bölcsészet, nem pedig a természettudományok körébe tartozik, a filológia jelenti az alapkutatást: vagyis a kéziratok, levéltári anyagok feltárása. Az alkalmazott kutatás fogalma nyilván más a zenetudományban, mint a geológiában – már csak azért is, mert zenetörténeti kutatásokat sajnos a legritkább esetben támogatnak olajtársaságok –, itt is arról van azonban szó, hogy az alapkutatás által létrehozott eredményeket (a filológiai munka végtermékeként létrejövő kottaszövegeket, életrajzi adatokat) alkalmazzuk valamilyen sajátos szellemi környezetben. Az én habitusomhoz az utóbbi megközelítés áll közelebb, vagyis a már meglévő, az alapkutatás által felszínre hozott anyagokat próbálom újraértelmezni. Nem azt tűztem ki célul, hogy valamiféle kézzelfogható újdonságot találjak, mondjuk egy eddig ismeretlen Bach-dokumentumot – Magyarországon erre nem is nagyon lenne esélyem –, hanem azt, hogy Bach zenéjével kapcsolatban valami új összefüggésre hívjam fel a figyelmet. Hogy ne a levegőbe beszéljek: a témám Bach formai gondolkodásának és a 18. századi időfogalmaknak a párhuzama – nyilvánvalóan nem lesz annyi „gyakorlati” haszna, mint a Liszt-vetélkedőnek, de nem is az a célja. Nagyon rokonszenves számomra Hans Ulrich Gumbrecht irodalomtudós állítása, aki egy kérdésre, amely a bölcsészettudományok hasznosságát firtatta, azt válaszolta, hogy a bölcsészet egyik fontos célja, hogy a világot komplexebbé tegye.

– És mi az ilyesféle kutatás számára a legideálisabb helyszín?

– Az íróasztalom. A munkám kották és szövegek olvasásán alapul. Háromféle szöveggel dolgozom, olvasom a mai szakirodalmat, a 19. századi munkákat (vagyis a Bach-kutatás alapműveit), és a Bach korabeli írásokat. E szövegek egy részét persze könyvtárakból gyűjti be az ember, de elképesztő lehetőségeket jelent ma már a világháló, különösen, ha az ember német vonatkozású témával foglalkozik. A német könyvtárak ugyanis megdöbbentő alapossággal digitalizálják a teljes gyűjteményeiket – kéziratos kottákat és 17-18. századi szövegek első kiadásait egyaránt –, így ma már a Bach korabeli, zenei vonatkozású írások jelentős része hozzáférhető az interneten. És az is az internetnek köszönhető, hogy ha nem találok éppen egy kurrens szakcikket, írok egy e-mailt a szerzőnek, valamely jelentős nyugat-európai vagy amerikai egyetem professzorának, és egy-két napon belül már ott csücsül a postafiókomban az adott tanulmány. A legnagyobb kutatók általában rendkívül készségesek: ismeretlenül is segítenek, mert örülnek, hogy valaki a kies Kelet-Európában is foglalkozik egy efféle témával. Amikor tehát a körülmények megengedik, és a disszertációmmal foglalkozhatom, afféle szellemi időutazóként a szobámban ülve 18. századi gondolatköröket járok be.

– Hogyan került erre az útra?

– A klasszikus zene nagyon későn, tizennégy éves koromban lépett be az életembe. Korábban én is, mint a korosztályom többsége, a Music Television slágerlistáját néztem, Guns N’Rosest, Red Hot Chilli Pepperst, Pearl Jamet hallgattam, de a gimnázium legelején történt valami. Ha hívő lennék, valami isteni sugallatra gyanakodnék. Egyszerre azt éreztem, hogy nekem dolgom van a klasszikus zenével. Ebben szerepet játszott az is, hogy a nagymamám hatására elkezdtem tanulni zongorázni, és kiderült, hogy – bár korábban semmi közöm nem volt hozzá – van affinitásom ehhez a fajta zenéhez. Fantasztikus zongoratanárnőm volt, Bartai Ariadne, akinél pillanatok alatt nagyon sok mindent bepótoltam, de azt is tudtuk, hogy hangszeres nem lesz belőlem. Ha az ember tizennégy évesen kezdi el, akkor manuálisan már nem képes behozni a lemaradást. Nagyon jól meg tudtam volna oldani zenei problémákat még a komplexebb darabokban is, csak éppen technikailag nem győztem… Az viszont egyértelmű volt akkor már, hogy nekem a zenével kell foglalkoznom. Amikor érettségiztem, nem indult zenetudományi szak, úgyhogy az ELTE bölcsészkarra jelentkeztem, először filozófia szakra jártam, aztán felvettem mellé a magyart, és az esztétika tanszék több órájára is bejártam. Pár év múlva aztán felvételiztem a zenetudományi szakra, és végül csak azt végeztem el.

– És mikor alakult ki, hogy a barokk érdekli a leginkább?

– Rögtön az elején. Igaz, akkor még a barokkot egy személyben Bach képviselte – ez azóta sokat finomodott. Emlékszem, a gimnáziumi években a nyári szünet előtt mindig kikészítettem egy csomó kottát a zongorámra, hogy ezeket fogom majd játszani a nyáron. Aztán fokozatosan mindenki lemorzsolódott Bach mellől – Mozart, Haydn, Chopin és a többiek –, és a nyár végén már csak Bach-műveket játszottam egész nap. Amikor felvételiztem a Zeneakadémiára, az volt bennem, hogy mennyire jó lenne, ha engem egyszer azért fizetnének, mert Bachhal foglalkozom. Most barokkot tanítok a Zeneakadémián, úgyhogy ez a célom végül is megvalósult.

– Ön – ahogy mondta – viszonylag későn, tizennégy évesen kezdett a zenével foglalkozni. A gyerekeinél azonban, akik most óvodások, ez nyilván másként lesz.

– A történeti hűség kedvéért hadd pontosítsak: a kisebbik lányom csak a jövő hónapban lesz óvódás – ezt csak azért említem, mert rám szólnak, ha össze-vissza beszélek: a bölcsis-ovis identitás hihetetlenül fontos számukra. Engem liberálisan neveltek a szüleim, aminek az egyik hozadéka az volt, hogy nagyon boldog gyerekkor adatott meg nekem, a másik, hogy nem erőltettek semmit, vagyis azt csináltam, amit akartam. Én meg nem zongorázni akartam, hanem kosarazni, meg a lakótelepen bandázni. Szülőként nekem is az az elsődleges célom, hogy boldog gyerekkora legyen a lányaimnak, miközben persze örülnék, ha minél hamarabb közeli kapcsolatba lépnének a zenével. Különösen, hogy mindketten nagyon muzikálisak. A nagyobbik, aki a poétikusabb lélek, imád operákat nézni DVD-n – Rameau-tól a Lovagok a kedvence –, de a kicsi is, aki ránézésre egy vasgyúró amazon, rendkívül érzékenyen rezonál a zenére. Imádja Vivaldi híres Gloriáját, szokott is a felvétellel együtt énekelgetni: „Glójia, glójia”. Múltkor a bölcsődébe menet is ezt hallgattuk az autóban, és az egyik lassú tételnél – gyönyörű oboa-szoprán duett – hátranézek, és látom, hogy némán potyognak a könnyei. „Ennyire megható?” – kérdeztem tőle, ő meg csak hüppögött némán és bólogatott. Ha ennyire megérinti a zene, akkor tulajdonképpen mindegy is, hogy muzsikus lesz-e belőle vagy sem. Rengeteget tanulok tőlük a zenével kapcsolatban. Lenyűgöző a megközelítésük tisztasága, hogy bármilyen zene szóljon is, minden prekoncepciótól mentesen fogadják be. Ahogy fokozatosan a civilizáció részévé válnak, ez nyilván el fog romlani, idomulni fognak a vélt elvárásokhoz és valamilyen mértékig beszippantja őket a kötelező sznobéria, de majd nekik is lesznek gyerekeik, és akkor ők is újra átélhetik a tisztaságnak azt az élményét, amit én most. Kodály híres szlogenje úgy szól, hogy „Legyen a zene mindenkié!” Szerintem felesleges a felszólító mód. Lehet, hogy a körülmények hatására némelyeknél a felnövekedéssel elvész ez a képesség, de én azt gondolom, hogy mindenki muzikálisan jön világra. Társadalmi helyzettől, iskolázottságtól, családi háttértől függ, hogy ez a muzikalitás milyen jellegű zenében kel életre, de őszintén hiszem, hogy a zene mindenkié.

Bokor Gabriella

A december közepén megtartott döntő végén felolvasták Alan Walker levelét, amelyben gratulál a győztes csapatnak, és elismerését fejezi ki a verseny ötletgazdáinak és szervezőinek – a szerk.