Mesi ezerszínű világa

Anyai ágon a magyar, apain a marokkói, és egy különleges utazásnak köszönhetően a török népzene is közel áll a lelkivilágához. Guessous Majda Mária – vagy ahogy mindenki hívja, Mesi – éppen a Népzene Tanszék indulásakor került a Zeneakadémiára, júniusban szerzett népi ének zenetanári diplomát a mesterképzésen, egy éve pedig népi éneket tanít a tanszéken. Emellett koncertezik, újabb és újabb hangszerekkel ismerkedik, gyerekeknek tart művészetterápiás jellegű foglalkozásokat, és millió terve van. Mindez látszik is rajta, nyitott és életteli az arca, a gesztusai, a hangja, vagyis: sugárzó személyiség.

–Mindkét ágon sok orvos van a családodban, édesapád, nagypapád, a nagybátyáid. Neked nem jutott eszedbe, hogy orvos légy?

-Teljes mértékben benne volt a pakliban. Biológia tagozatra jártam a Fazekas gimnáziumba, és az volt a tervem, hogy orvos leszek vagy pszichológus. Emellett azonban folyamatosan énekeltem otthon, állandóan fellépéseket rendeztem a családnak. Kicsi koromban sokat játszottam orvososat, nagyon szerettem alkotni, énekelni, táncolni, történeteket előadni, eljátszani. Ez a kettő szép egységben élt a lelkemben. Kilenc évesen elkezdtem csellózni Fekete Ferencnél, tizenkét éves koromtól kezdve pedig Jutka néninél, Sáriné Szebenyi Juditnál tanultam népi éneket a Debreceni Zeneiskolában. A Fazekassal párhuzamosan egy évig jártam az Ady gimnázium drámatagozatára, ott is sokat énekeltem, főleg musicaleket, sanzonokat. Később elkezdtem a jazzénekléssel is foglalkozni. Nagyon élveztem, de az, hogy művész legyek, hogy ebből éljek, meg sem fordult a fejemben, azt gondoltam, kell egy „polgári foglalkozás”. Aztán jött a hír, hogy indul a Zeneakadémián népzene tanszék, és az utolsó pillanatban, két héttel a felvételi papírok leadása előtt, hirtelen irányt váltottam. Csak ide felvételiztem, se az orvosira, se pszichológiára nem jelentkeztem. Pedig ez mind ott volt a fejemben, de az utolsó évben már éreztem, hogy nem biztos, hogy ez lesz az én utam. Tehát így nyíltak a kapuk igazából, miközben egyre jobban tudatosodott bennem, hogy ezek szerint nekem ez a dolgom.

–Mondtad, hogy az éneklésben is sokfelé nyitottál, a népi ének mellett volt a könnyűzene, a sanzon, a jazz. Hogyan kristályosodott ki ebből a népzene?

-Gyermekként sokat hallottam Nagyapát és a családot együtt énekelni, a népdalok szeretete mindig körbevett, legyen az magyar vagy más nép dala. A többi műfajjal is érdekes volt kísérletezni, jó volt musicalt meg jazzt énekelni, de ilyenkor nem éreztem azt az egyenességet és tisztaságot, amit a népdalokban. A fellépéseim során egész hihetetlen élmények értek. Szárnyalva mentem haza, egészen más tudatállapotban voltam, mint előtte. Nagyon szeretek néger spirituálékat is énekelni, ami a jazz népzenei gyökereit képviseli. Egyáltalán nem áll tőlem távol ez a hangzásvilág, sőt úgy érzem, hogy szükségem is van rá, mert egy másik oldalamat szabadítja fel.

–És hogyan jött az életedbe a török népzene?

-Teljesen véletlenül, soha nem gondoltam rá, hogy én ezzel foglalkozzam. Sipos János török népzene kutató javasolta másodéves koromban, hogy induljak egy törökországi összművészeti  versenyen, ahol Magyarországot képviselhetném. Hála Istennek beválogattak. Óriási élmény volt az utazás, mélyen megfogott ez az egész világ, a zene, a tánc, az egész kultúra, az emberek, a gondolkodásmód, a mentalitás. Azt éreztem, hogy a másik felem talajra talált. Miután hazajöttem a versenyről, egész határozottan éreztem, hogy nekem vissza kell mennem Törökországba. Kerestem a lehetőségeket, és egy évvel később Erasmus ösztöndíjjal kimehettem Isztambulba egy művészeti egyetemre.

–Fél évet töltöttél kinn. Mivel foglalkoztál?

-Az egyetem Konzervatóriumában tanultam a török népzene elméleti hátterét, a gyakorlati, vagyis az előadói részt pedig egy másik iskolában. Ide is egy csodálatos véletlen révén kerültem, az isztambuli tanszékvezetőm ugyanis beajánlott egy barátjához, Erdal Erzicanhoz, akit Törökországban az egyik legnagyobb saz művésznek tartanak. Ingyen járhattam az iskolájába, és a feleségénél, Mercan Erzicannal kezdtem sazon tanulni, (török népi hangszer, egyfajta hosszú nyakú lant – a szerk.) illetve ő volt, aki bevezetett a török népdalok csodálatos birodalmába. Mindemellett tánctanfolyamra jártam, ahol megismerkedhettem a török néptánc alapjaival, szóval nagyon jól éreztem magam.

-Ennyi mindent, ráadásul ilyen szinten nem tudtál volna csinálni, ha nem ismered a nyelvet. Milyen szinten beszélsz?

-Már a versenyen alapkövetelmény volt, hogy valamennyire tudjunk törökül, három hónapom volt erre, úgyhogy akkor iszonyú tempóban megtanultam alapszinten. Aztán az egyetem előtt megint jártam tanárhoz, és amikor kinn voltam Isztambulban, nagyon ráéreztem a nyelvre. Ott helyben le is tettem a nyelvvizsgát.

–A török hangszerekkel is kinn barátkoztál meg?

-Igen, és a sazzal megszületett a saját hangszerem, amivel kísérhetem az éneklésemet a színpadon. Nekem ez nagyon nagy előrelépés volt. Kobzos Kiss Tamás segítsége révén megismerkedtem kint egy orvos-zenésszel, Erdal Salikogluval, aki szívügyének tekinti a magyar-török kapcsolatok ápolását. Erdalnak köszönhetően jutottam hozzá az első hangszeremhez, a sazomhoz. Tamásnál megtanultam kobzázni, úgyhogy most már a magyar népzenéhez is megtaláltam a hangszeremet.

–És mi lesz a marokkói vonulattal?

-Ez a következő cél, vagyis a marokkói népzene és egy ottani hangszer, az oud megismerése, így már három hangszerem lenne. Ezek egyébként testvérek, mert az oud, a koboz, és a saz is a lantfélék családjába tartozik. Próbálom megszervezni a marokkói tanulmányutamat is, de nehezebben megy, mint a török vonal kiépítése. Marokkóban nincs, vagy legalábbis nem tudok róla, hogy a népzenekutatásnak és oktatásnak olyan kiépült rendszere lenne, mint nálunk, vagy Törökországban. Először valószínűleg Párizsba kell kimennem, mert az ottani archívumokban több az erre vonatkozó anyag. Megint Sipos János az, aki a szervezésben nagyon sokat segít és természetesen a főtárgy tanárom, Vakler Anna, akinek szintén hálás vagyok a sok segítségért és támogatásért.

–A szeretett török, magyar, és marokkói népdalaidból tavaly egy lemez is született, a Szivárványhíd, amelyen már zenésztársaid is vannak.

-A fellépéseken korábban egyedül kísértem magam sazon, de amikor a lemezt készítettük, arra gondoltam, hogy jó lenne egy dúsabb zenei hangzás. Barvich Iván dallamhangszereken, kavalon és tamburán kísér, Boros Dávid Gerzson, a férjem pedig török kézi dobon, azaz darbukán. Hármasban utazunk júliusban Granadába koncertezni, ősszel pedig valószínűleg Amerikába megyünk turnézni.

–És hogy találtál egy férjet, akit szintén épp a török népzene érdekel? Vagy épp ez hozott össze titeket?

-Ez érdekes, mert Geri amúgy mérnöknek készül, most fog diplomázni. Egyébként ő korábban nem kifejezetten török zenével foglalkozott, hanem inkább népzenei ihletésű világzenével. Nagyon jó, hogy együtt tudunk játszani, mert így együtt mehetünk Granadába és Amerikába is, sok-sok közös élménnyel gazdagodva.

–Akkor ha te nem is, ő a zenélés mellett egy „polgári foglalkozást” is magáénak tudhat… Igaz, te is több lábon állsz, belekezdtél például a művészetterápiába.

-A MUS-E programban dolgozom, egy éve kaptam egy önálló osztályt, elsősökhöz járok. A módszer Yehudi Menuhin nevéhez fűződik, arról van szó, hogy az iskolába be kell vinni a művészetet és a művészeket. Ezek a gyerekek többnyire valamilyen hátránnyal rendelkeznek, és mi abban segítünk nekik, hogy az ének, a tánc, a rajz, és különböző kreatív játékok segítségével jobban kifejezzék magukat, békésen tudják lerendezni a konfliktusaikat. Annyira szeretem ezt csinálni, hogy elhatároztam: elvégzem az ELTE zeneterápia szakát. Volt például a csoportomban egy enyhén autista, eléggé visszahúzódó kisfiú. Az egyik körjátéknál, amikor éppen ő vihette a kendőt, egészen kinyílt, aztán amikor másnak kellett adnia, megint magába zárkózott. Mondtam neki, hogy rajzolja le a táblára azt, ami eszébe jut az órán játszott játékokról és dalokról. Hála Istennek ebben teljesen feloldódott, boldogan, büszkén mutatta nekem a rajzait, és számomra ez óriási sikerélményt jelentett. Jó lenne megtanulni, hogyan tudnék ezeknek a gyerekeknek még többet segíteni.

Bokor Gabriella