SAJÁT, NEM KITAPOSOTT ÚTON

Arról, hogy a magyar komolyzenei életben van egy kiváló szaxofonművész, aki történetesen a női nemhez tartozik, Virágh Andrástól hallottam először. Két éve mesélte egy interjúban: Seleljo Erzsébet oly annyira inspiráló kolléga, hogy többször írt már neki darabot szaxofonra, illetve olyan művet, amit Erzsi közösen játszhat zongorista húgával, Irénnel. Az elmúlt hetekben aztán megint többször találkoztam a nevével, Seleljo Erzsi ugyanis – amellett, hogy koncertezik, a Zeneakadémia doktoriskolájába jár, és tanít a Bartók Konzervatóriumban – egyike lett azoknak, akiket a Zeneakadémia most induló, művészmenedzsmenttel foglalkozó Karrierirodája is kiválasztott a Kocsis Zoltán vezette zsűri előtt megtartott meghallgatáson.

–Mielőtt találkoztunk, utánanéztem a világ leghíresebb szaxofonosainak: mindannyian férfiak és jazzt játszanak. Te sosem mentél el a jazz felé?

-De igen, volt egy időszakom, amikor kacérkodtam a jazzel. 16-17 éves lehettem, már néhány éve szaxofonoztam, és elég hamar megéreztem, hogy – ha játszani kell – nem fekszik nekem a műfaj. Hallgatni viszont máig nagyon szeretem!

–Egyik zenész beszélgetőtársam legutóbb azt mondta: a szaxofonhoz először is meg kell tanulni klarinétozni.

-Akkor én vagyok a kivétel, nekem a klarinét a szaxofon után jött, a főiskolán. A szüleim zenészek, édesanyám zongorista, édesapám klarinétművész, és tanítanak is mindketten. Én először édesanyámnál tanultam zongorázni, nem sok türelmem volt a gyakorláshoz, de azért csináltam évekig. Aztán egy alkalommal édesapám szaxofon kvartettet akart alapítani, de mivel kicsi volt a város, ahol éltünk, nem talált negyedik embert. És így került tizenhárom éves koromban az én kezembe a szaxofon.

–Három felnőtt férfival játszottál együtt?

-Nem, édesapám volt a kvartettben és két idősebb növendéke. Nagyon menő dolog volt 13 éves kislányként 16 és 18 éves fiúkkal játszani! Két hónapom volt megtanulni a fogásokat, és már szerepeltünk is. Az első évben csak a kvartett miatt vettem a kezembe a hangszert, aztán mondtam édesapámnak, hogy szeretném ezt komolyan folytatni. Azt válaszolta, rendben, felvesz az osztályába, de nem lesz semmiféle kivételezés, nekem is ugyanúgy kell vizsgáznom. Akkor kerültem gimnáziumba, és párhuzamosan kezdtem a szaxofont, tényleg módszeresen: skálák, etűdök, darabok, vizsgák, versenyek, ahogy kell. 16-17 évesen érett meg bennem az, hogy én a jövőben csak ezt szeretném csinálni.

–Londonban jártál főiskolára. Nagyon jó időszak volt?

-Egyszerre volt csodálatos és nagyon nehéz. Öt évig tanultam kinn, ott szereztem meg az alapfokú-, majd a mesterdiplomámat. A londoni élet abból a szempontból volt nehéz, hogy nem volt támogatásom, önerőből kellett fenntartanom magam. A mesterdiplomám finanszírozásához sikerült ugyan elnyernem a „Liszt Academy Network” ösztöndíját, ami nagy segítség volt, de a megélhetésemért akkor is meg kellett dolgoznom.

–Mindent el kellett vállalnod, vagy sikerült a szakmában maradni?

-Szerencsére sikerült, tanítottam is, meg sokat „hakniztam”, de ez rengeteg időt elvitt. Megtanultam nagyon pontosan megszervezni az életemet, kihasználtam minden percet, mert csak így jutott időm a gyakorlásra. Ez is nagy iskola volt, és szakmailag is rengeteget profitáltam a kinti tanulmányaimból. Fantasztikus tanárom volt, akivel azóta is rendszeresen levelezünk. Talán ez a külföldi élet tett igazán nyitottá, hiszen nagyon sokféle nemzetiségű társammal tanultam együtt. És hát London zenei élete sem utolsó…az iskolával szemben volt a Royal Albert Hall, olyan zenei élményeket szereztem, amelyek egy életen át végig fognak kísérni.

–A brit mentalitással sikerült megbarátkoznod?

-Teljesen. Itthon sokan azt gondolják, hogy ott mindenki hűvös, pedig ez nem igaz: arról van szó, hogy tisztelik az ember magánszféráját, és nekem ez rokonszenves. Végtelen toleranciát és nyitottságot tapasztaltam, remélem, ezt nekem is sikerült átvennem. Azt az egyet sajnálom, hogy Angliát nem ismertem meg igazán, csak Londont.

–A londoni évek után elkezdted itthon építeni a pályádat egy olyan hangszerrel, amihez viszonylag szűk repertoár kötődik.

-Én éppen ezt élvezem benne! Ha az ember zongorázik, akkor játszik klasszikusokat, romantikusokat, aztán 20. századiakat, Debussyt, Bartókot…nagyon sok mindent el kell játszania, mielőtt elkezdhet a periférián lévő zeneszerzőkkel is foglalkozni. Nekem meg pont az tetszett, hogy csupa olyan dolgot játszhattam, amit más nem, és ez a mai napig így van. A szaxofon-repertoár ismertebb művei is gyakran olyan szerzőktől származnak, akikről a nagyközönség még nem nagyon hallott, kis kutatómunkával pedig olyan darabot is lehet találni, amiről a szaxofonos kollégák közül is csak kevesen tudnak. És gyakran dolgozom együtt fiatal zeneszerzőkkel is, számomra ez nagyon imponáló feladat. Ráadásul ezt viszonylag korán, már főiskolásként elkezdhettem, mert soha nem mondta a főtárgytanárom, hogy márpedig el kell játszanod néhány „kilónyi” klasszikust, mielőtt ezeknek nekiállsz. Szóval, én élveztem, hogy nálunk tényleg viszonylag szűk az a repertoár, amit végig kell játszani, és így korán elkezdhettem keresgélni, hogy mi is az én saját utam.

–A fiatal zeneszerzőkkel azért szeretsz együtt dolgozni, mert ilyenkor egy kicsit te is részt veszel a darab születésében?

-Igen, meg azért is, mert ez az élő zene. És itt nem csak a fiatal, hanem a ma élő zeneszerzőkről van szó: ha az ő darabjaikat játsszuk, elevenebbnek, élőbbnek érezhetjük a zenét. És én azt vallom, hogy a fiatalság igenis kíváncsi a kortárs zenére, van egy réteg, amelyik elmegy kortárs kiállításokra, kortárs színházba jár, de nem feltétlenül találja meg a kortárs koncerteket. Tehát szerintem az a feladatunk, hogy jó művek szülessenek, jól játsszuk őket, és megfelelő helyen, ahol el is jutnak a közönséghez.

–Az lenne a probléma, hogy sokan nem tudnak egy-egy hangversenyről? Lehet, hogy azért nem mennek el, mert úgy érzik, nehéz befogadni a kortárs zenét…

-Biztosan benne van ez is, de én azt tapasztalom, hogy nem is tudnak ezekről a koncertekről. Én gimnáziumban érettségiztem, sok a nem zenész ismerősöm, és ha ők jönnek el azokra a hangversenyeimre, ahol kortárs zene szól, nagyon sokszor igenis élvezik. Legutóbb például azt mondták a matematikus barátaim, hogy mindenképp szóljak legközelebb is, mert nekik ez nagyon tetszett.

-És mi a helyzet akkor, hogyha nem kortárs szerzőktől játszol? Bach darabok is szerepelnek a repertoárodban, pedig a hangszered jóval fiatalabb, a 19. század végén született. Ilyenkor átiratot készítesz a szaxofonra?

-Nagyon sok kész átirat van, amit meg lehet venni kiadott kottában, először ezekből éltem. Közben igyekeztem minél többet tanulni, elmélyülni a barokk zenében is, és most már ha Bachot játszom, általában az eredeti kottát szerzem meg, és ebből készítek saját átiratot.  Tanácsért pedig mindig a húgomhoz fordulok, aki zongorista, és sokat tud a barokk zenéről. Szerintem egyébként a régi zene alapvetően minden hangszeren nagyon jól szól, éppen azért, mert nem hangszerszerűen íródott. Egy Mozart-klarinétversenyt már nem tudok elképzelni szaxofonon, az klarinétra íródott, és azon is kell eljátszani. Bach, Händel, és az őket megelőző zeneszerzők viszont mindig arra az apparátusra komponáltak, amelyik épp a kezük alatt volt: talán ez az oka annak, hogy nem annyira hangszerszerű a zenéjük, és ezáltal sokkal alkalmasabb arra, hogy más hangszeren is játsszák.

–Előfordul, hogy zenésztársak nélkül, egyedül állsz ki a színpadra a szaxofonnal?

-Nagyon ritkán. Inkább a zongorista húgommal adunk közös koncertet. Egyelőre viszont még igyekszem többekkel együtt játszani, közreműködőként egy-egy nagyobb, vegyes koncerten, mert a szaxofonnak még nem igazán van közönsége: a klasszikus zenét hallgatók többnyire elvetik, mert túl jazzesnek tartják, a jazz-rajongókat pedig nem vonzza a mi koncertünk. Nem könnyű megtalálni azt a közönséget, amelyiknek játszani lehet, de azt tapasztalom, hogy ha egy vegyes koncerten játszom, jó a benyomás, fel tudom kelteni az érdeklődést a szaxofon iránt. Utána legtöbbször azzal jönnek oda hozzám az emberek, hogy hú, nem is gondoltam volna…

–És milyen terveid vannak most a hangszer megszerettetésére?

-Több zenésztársammal is van közös projektem, februárban a húgommal játszunk a Bartók Rádió családoknak szervezett hangversenyén, Razvaljajeva Anasztáziával pedig áprilisban adunk együtt egy koncertet, ahol csupa eredeti darabot játszunk. A kiinduló ötlet egy Maros Miklós darab volt, és négy másik zeneszerzőt is felkértünk, hogy komponáljanak számunkra eredeti műveket.

–Tehát csupa szaxofonra és hárfára írt darabot.

-Igen. Aztán Virágh Andrással volt egy orgonás koncertünk a Bazilikában, ahol eredeti műveket és átiratokat játszottunk. Fantasztikusan szól együtt a két hangszer, többen azt mondták: az volt az érzésük, mintha a szaxofon az orgona egyik sípja lenne. Ezek tehát a kisebb formációk, és időnként nagyobbakba is hívnak: nemrég Szlovákiában egy kortárs orosz zeneszerzőnő darabját játszottuk a Quasars Ensemble nevű együttessel, egy egészen különleges felállásban: klarinét, oboa, harsona, szaxofon, zongora és hárfa, és két ütőhangszeres. Tehát nagyon sok mindenre alkalmas a szaxofon, lehet vele játszani zenekarban, szólóban, zongorával, mindig jut mindenből egy kicsi.

–A kacérkodás a jazzel már végérvényesen a múlté?

–A vonzalmamat kiélem a crossover stílusú darabokban, ami a klasszikus és jazz ötvözete.

–A zene mellett mi az, amire mindig megpróbálsz időt szánni?

-Nagyon izgat az irodalom, annyi fantasztikus könyv van, amit elolvasnék! Nagyon tetszett Szabó Magdától Az ajtó és Ulickájától a Médea és gyermekei, de most kevesebb időm jut az olvasásra, és ez a hat hónapos babámnak tudható be. Nem tudok úgy kijönni egy könyvesboltból, hogy ne vegyek valamit, úgyhogy az új könyvek otthon sorakoznak és várnak rám. Majd ha idősebb lesz a gyermek…

Bokor Gabriella