AZ ÉLET, CSELLÓN INNEN ÉS TÚL

Októberi diplomakoncertjén zsúfolásig megtelt a Zeneakadémia Nagyterme. Várdai István nyolcévesen kezdett csellózni, tizenkét évesen lett Mező László növendéke, több versenyt is megnyert, de az igazi vízválasztónak a 2007-es év bizonyult: Harmadik lett a világ egyik legrangosabb versenyén, a moszkvai Csajkovszkij Versenyen. A tavalyi év aztán szintén felülmúlta a várakozásokat. Huszonhárom évesen megnyerte a Genfi Nemzetközi Zenei Versenyt, és mellé még a közönségdíjat is elhozta. Azóta Várdai Istvánra a szakma, a közönség, és a sajtó is odafigyel, ő pedig iszonyatos tempóban dolgozik, egymás után adja a koncerteket, és novemberben a Liszt Akadémia zenekarával indul a japán és koreai turnéra.

– Ismét külföldön koncertezett. Ezúttal merre járt?

– Megint Svájcban voltam, ahol mindig nagyon jól érzem magam. Bázelben játszottam Sosztakovics Csellóversenyét a Collegium Musicum Basel-el, Simon Gaudenz vezényletével, akivel néhány hete vettük fel a tavalyi genfi verseny díjához kapcsolódó CD-t. A kiadó kifejezetten fiatal művészek első lemezkiadásával foglalkozik, egy nagyon kedves csapat segített az előkészületeknél és a felvételnél. A CD-n Elgar Csellóversenyét játszom a Genfi Kamarazenekarral, valamint Janacek Pohadkáját és Prokofjev Szonátáját Fülei Balázzsal.

– Igaz, hogy nem csak Ön, de a csellója is jól, illetve kevésbé jól érzi magát bizonyos helyeken?

– Az, hogy a hangszer hogyan érzi magát, nagymértékben függ az akusztikától. Ha nagy térben játszhat, nagyon jól szól, kezd kinyílni. És ezzel én is ugyanígy vagyok. Ilyen helyszín például a bázeli Stadtcasino, ahol most szombaton játszottam. Nagyon szép koncertterem, ezerkétszáz férőhellyel, és kiváló az akusztika, mindenütt hallatszik minden.

– Ha az arányokat nézzük, mennyi időt töltött az idén külföldön?

– Nagyjából az összes időm egyharmad részét, vagy kicsivel még ennél is többet. És a teljes idő hetven százalékában foglalkoztam a külföldi koncertekkel. Sajnos nem igazán ismertem meg azokat a városokat, ahol fellépésünk volt, a koncert általában abból áll, hogy az ember elutazik az adott városba, próbál a zenekarral, találkozik a karmesterrel, esetleg a zenészkollégákkal, utána lejátssza a koncertet, és másnap általában már jön is vissza. Úgyhogy másra nem nagyon marad idő.

– Bécset legalább sikerült alaposan felfedeznie? Nyilván sok időt töltött kinn, hiszen párhuzamosan járt a pesti és a bécsi zeneakadémiára.

– Az ottani tanulmányaim inkább kurzusjelleggel zajlottak. Reinhard Latzko tanár úr azt várta el tőlem, hogy menjek ki, ha van időm, és olyankor német alapossággal átbeszéljük és rendszerezzük a darabokat, amelyeket éppen koncertre vagy versenyre viszek. Ez nagyon sokat segített az itthoni munkámban.

– Bécshez kötődik az az időszak is, amikor sűrűn váltogatta a csellókat. A jelenlegi hányadik lehet a sorban?

– Nem is tudom pontosan, talán a tizennyolcadik… Egy nagyon kedves bécsi hangszerész ismerősöm egy éven át falazott nekem. Azokat a hangszereket, amelyeket eladásra vittek hozzá, mindig én kaptam meg egy hónapos kipróbálásra, utána pedig sajnálkozva közölte a csalódott ügyfelekkel, hogy nem kelt el a cselló. Később külföldi barátok révén találtunk szponzorokat, és egyikük – egy magyar származású család-, befektetésként megvette magának azt a hangszert, amin most játszom. Ez egy 1760-ban készült holland cselló, amit nagyon sokáig nem használtak. Hosszú időn át egy kiállítás részét képezte.

– Egy áprilisi interjúban úgy fogalmazott, hogy ugyanaz maradt, aki korábban volt, csak akkor még senki nem figyelt Önre, most meg mindenki… Arra gondolt, hogy nem egyik napról a másikra bukkant fel, a moszkvai és a genfi versenyt is iszonyatos munka előzte meg, és a darabkák szépen egymásra rakódtak?

– Persze, abszolút egymásra épültek. A sikerek mögött egy egész gyerekkor, és egy nagyon hosszú folyamat áll. A szakma az utóbbi időben éleződött ki a művészetemre, ezekkel az eredményekkel sikerült felhívnom magamra a figyelmet, ami amúgy valószínűleg sokkal nehezebben ment volna.

– Akkor is leül játszani, ha történetesen nem kell gyakorolnia, de rosszkedvű, esetleg valami nyomasztja? Ki tudja magából ilyenkor játszani a feszültséget?

– Igen, de ha az ember rendszeresen gyakorol, ha mindennap fordít időt a hangszerre, ha nap mint nap foglalkozik a zenével, akkor, bár nem iktatja ki teljesen az örömöt-bánatot, de legalább egy elviselhető síkra hozza azt. Persze, vannak mélypontok, vagy olyan sikerélmények, amelyeket szintén nehéz feldolgozni. Ezeknél én olyan dolgokra vezetném vissza a megnyugvás folyamatát, mint a család és a kiegyensúlyozott párkapcsolat.

– Ezt gyerekkorában hogyan élte meg? Érezte a mindennapi zenélés kiegyensúlyozó szerepét?

– Azt éreztem, hogy ha nem gyakorolok, hiányérzetem van. Szokták mondani, hogy bizonyos formában a zene is drog. Amikor az embernek nincs olyan jellegű elfoglaltsága, ami szellemileg leterheli, de valami pluszt is ad, akkor hiányérzete lesz. Akármit is csinál, nézhet tévét akár tizenöt órán keresztül, rossz érzése lesz, mert nem lépett a dologért. Nem fektetett bele energiát.

– Mi az, amivel a legjobban ki tud kapcsolódni?

– Például olyan stratégiai játékokkal, amelyeket egyedül meg társaságban is lehet játszani. Szeretek múzeumba járni, úszni, biciklizni, meg speedmintonozni, ami tulajdonképpen a tollaslabda és a tenisz keveréke. A barátnőmmel a Ligetben szoktunk ütögetni.

– Ha Önön múlna, hány koncertet adna szívesen egy évben?

– Ha olyan a műsor, akár nyolcvanat.

-A diplomakoncertjére közvetlenül az előtt került sor, hogy egy időre bezárnák a Zeneakadémiát. Fontos volt, hogy itt, a Nagyteremben tarthassa?

– Persze, hiszen a Zeneakadémia az életem része, mégpedig óriási része. Akár a Nagyterem, akár a lépcsők, ahol kiskoromban fürgén, most meg már nem annyira fürgén rohangálok fel-alá… Én mindig úgy gondoltam erre, hogy majd a Nagyteremben fogok diplomázni. Szerencsére volt olyan nagylelkű az egyetem vezetése, hogy ezt meg is engedte. Nem tudtam volna máshol elképzelni, egyrészt mert tizenkét éve ez az életem, de azért sem, mert a Nagyterem a világon egyedülálló akusztikával és atmoszférával rendelkezik, még így, felújítás előtt is.

– Ön szerint mi a profizmus? Az, hogy ha másnap reggel kilenckor lemezfelvétele van, akkor is pontosan megjelenik, ha előző este történetesen sokáig bulizott?

– Nem, a profizmushoz az is hozzátartozik, hogy ilyet nem csinálok. Próbálok a munkához ideális feltételeket teremteni, például azzal, hogy kialszom magam, és az energiáimat arra a bizonyos időszakra fókuszálom. Fontos még, hogy az ember előtte fejben összegezzen, rendszerezzen. Aztán úgyis az adott pillanatban dől el, hogy mennyire tudja kijátszani magát.