KLARINÉT(OS)-TÖRTÉNETEK

Ebédidőben találkoztunk Völgyesi Barnabással egy kávézóban, épp az aznap estére tervezett koncert próbájáról érkezett. És mivel klarinétot az újságíró többnyire csak „akcióban” lát, először megkértem, mutassa már meg, hogyan is néz ki a hangszer a tokban, szétszerelt állapotban. Ezt készséggel megtette, és az interjút csak ezután kezdtük el.

–Igazán prózai dologgal indult a zenei pályája, már ha a sört prózainak lehet nevezni…

-Nyolc évesen a tévében láttam egy sörreklámot, a dallamát ma is fel tudom idézni. Egy szaxofonos játszotta, és nekem ez annyira tetszett, hogy mondtam is anyukámnak: ezen a hangszeren szeretnék megtanulni játszani.

–Rögtön beleegyezett?

-Igen. Ő egyébként tanítónő, és nagyon szép a hangja, kiskórusa is van. A szaxofonhoz a furulyán és a klarinéton át vezet az út. Elkezdtem furulyázni, hamar kiderült, hogy jól megy, és gyorsan tanulok, átálltam a klarinétra, és itt egy idő után megragadtam. Rájöttem, hogy a szaxofonnak nagyon sok köze van a klarinéthoz, és e hangszer után szaxofonozni is meg tud tanulni az ember.

–És megtanult?

-Meg. Nem ez az erősségem, de nagyon szeretem.

–Hobbi maradt?

-Nem, annál komolyabb, előfordult már zenekarokban, hogy azon is kellett játszanom, de ennek a váltóhangszeres szakmának még csak a hajnalán vagyok.

–Laikusként úgy képzelem, hogy egy huszonéves klarinétművésznek az lehet a legörömtelibb lehetőség, ha klarinétversenyt játszhat.

-Egy szólista alkatnak igen. Én azonban jobban szeretem a kamarát és a zenekart, nekem ezek a csúcspontok. Egy zongorista önmagában a színpadon nagyon különleges dolgokat tud játszani, de az egy ember, viszont amikor hatvanan vagy nyolcvanan egyszerre játsszuk ugyanazt a frazírt vagy dallamot, az csodálatos, én azt preferálom. Nagyon-nagyon szeretem a kamarát is, nagy szerelmem Johannes Brahms művészete. Ha a művei közül meg kellene neveznem a kedvencemet, akkor az a h-moll klarinét-kvintett lenne. Nagy élmény mindig valami újat felfedezni a kompozícióban, mert az is alakul bennünk, meg mi is alakulunk az idők során.

–Azt mondja, nem igazán szólista alkat. Sosem vágyott arra, hogy mindenki magát figyelje a nézőtérről?

-De igen, volt idő, amikor ezt akartam, még a konzi elején. Aztán ez változott, most azt élvezem, ha zenekarban ülök, és mondjuk enyém egy teljes percnyi szóló, aztán megint a többiekkel együtt muzsikálok. Szerintem ez ugyanolyan nagy feladat. Szólistának születni kell, én nem erre születtem, ez egy idő után kiderült.

–Korábban zongorázni is tanult, és ez a hangszer máig megmaradt az életében.

-A furulya és a klarinét voltak az első hangszereim, és amikor úgy döntöttünk a tanárommal, hogy zenei pályára megyek, akkor elkezdtem zongorázni, hogy a konziban – ahol kötelező – majd könnyebben menjen. A fúvósok nem nagyon szeretik, mert a zongorához egy másik kulcsot is meg kell tanulniuk, és több szólamot is kell egyszerre játszani, úgyhogy többnyire ellenállnak, nekem viszont volt hozzá affinitásom és kedvem is. Ma is sokat játszom, nagyon messze vagyok egy zongoraművész tudásától és koncertezni sem nagyon mernék, de nekem örömet okoz. Nagyon szeretem például Johann Sebastian Bachot, és mivel a klarinét sajnos nincs jelen a barokkban, itt pótolom ezt a hiányt. Rengeteg Bach-darabot játszom otthon a zongorán.

–És kik azok a zeneszerzők, akik szerették magukat?

-Mozart nagyon szerette ezt a hangszert, az ő idejében még az úgynevezett basszet-kürtöt és basszet-klarinétot használták, ami kicsit mélyebb a mainál. A versenyművét például az utóbbira írta. Brahms viszont sajnos ki nem állhatta a klarinét ma ismert, jellegzetes hangját – azt mondta, olyan, amint amikor a liba nyakára lépnek és felkiált, – ő egy klarinétosba „szeretett bele”. Ha egy zeneszerző sokat ír a hangszerünkre, a háttérben gyakran az áll, hogy elbűvölte egy-egy klarinétos, Mozartot Anton Stadler, Carl Maria von Webert pedig, aki rengeteg klarinétversenyt írt, Heinrich Baermann. Brahmsot Richard Mühlfeld játéka ragadta meg, aki hegedűről állt át klarinétra, akkoriban ugyanis gyakori volt, hogy az udvari muzsikusok teljesen más hangszerre váltottak. Mühlfeld a hegedűből kiindulva egy egészen különleges vibratot alkalmazott a klarinéton, és ez volt az, ami Brahmsnak nagyon tetszett. Tehát a darabokat inkább neki ajánlotta, ha más klarinétos játszott, azt nagyon nem szerette.

–Kívánom, hogy egyszer a maga játéka is megihlessen egy zeneszerzőt!

-Ez természetesen csodás lenne, de azért hálisten elég gazdag a zenekari repertoár, bőven van még olyan darab, amit nem játszottam, és szívesen eljátszanék!

–Tanév végén megkapja a diplomáját. Nyilván tervezgeti már, hogy jövő évadtól mi mindent csinál.

-Dolgozni szeretnék, de funkcionál több lehetőség is. Lehet, hogy a tanulást sem fogom még abbahagyni, és külföld sincs kizárva. Két szakot végzek itt, az egyetemen, a tanárit és a művészit, elképzelhető, hogy a doktori képzésre is felvételizni fogok. Mesterkurzusokon is jó lenne részt venni, ott mindig rengeteget lehet tanulni.

–Ha nagyon feszített a tempó, mennyit gyakorol egy nap?

-Vannak határai a hangszergyakorlásnak, ez szerintem napi öt-hat óra. Ennél többet úgysem tud intenzíven fújni az ember, túlságosan elfárad a szája, és másnap érzi a fújáson ezt a „feszített tempót”.

–Mi szolgál levezetésként?

-Sajnos nagy megszállottja vagyok a sorozatoknak, főleg a vígjátéksorozatoknak. Ezzel tudok relaxálni, de biciklizni is nagyon szeretek. És egy-egy sörözés a barátaimmal is nagyon pezsdítő és energiadús tud lenni!

Bokor Gabriella