AZ ÚT ELEJE – Bemutatjuk a Weiner verseny zongorás kamarazene kategóriájának győztesét

Az út legelején járnak még, másodévesek a Zeneakadémián. A hegedűs Fóris Zsófia, a csellista Forgó Boglárka, és a zongorista Lescsinszky Áron. Mindhárman a Bartók konziba jártak, a 11. évfolyamon alapították a triójukat, úgyhogy immáron negyedik éve játszanak együtt. Most pedig – illetve februárban – versenyt nyertek. A Weiner Leó Országos Kamarazene Verseny Vonós és Kamarazene kategóriájában ők kapták az első díjat, valamint a közönségdíjat. Aki pedig szeretne velük megismerkedni, nyáron a Művészetek Völgyében egészen biztosan hallhatja a koncertjüket.

Amikor elkezdtétek a Zeneakadémiát, egyértelmű volt, hogy trióként együtt maradtok?

ÁRON:
Persze, ez nem volt kérdés. Nem tudnék náluk jobban senkivel egy húron pendülni, és össze is szoktunk már. A trió egy biztos pont nekünk, de emellett játszunk még másokkal is, mindhármunknak van másik kamaracsoportja.

BOGI:
Nekem például a másik kamarám idén a bátyámmal van, ő zongorista. A konziban, és tavaly a Zeneakadémián én is vonósnégyeseztem, meg Zsófi is, de külön. Gondolkozunk, hogy valamikor esetleg egy kvartettet is alakítunk együtt a trió mellett, de természetesen most mindenképpen prioritás a hármunk közös munkája.

Mi a legnagyobb különbség a trió és a kvartett között?

ZSÓFI:
A vonósnégyesben a lényeg az egység, a homogén hangzás, ott sokkal inkább kell – úgymond – egy hangszerként működni. A trióban is megvan ez, de itt inkább három szólista ül együtt: rengeteg egyéni megnyilvánulás szükséges, meg egyéni gondolat, és ha ezek közösek egy bizonyos ponton, akkor az nagyon jó együtthangzást ad.

Akármennyire is szerettek kamarázni, nyilván szólistaként is el tudnátok képzelni magatokat a színpadon.

ÁRON:
Az álmaim között ez is ott van, de hogy ez mennyire reális, azt nem tudom. Sokkal gátlásosabb vagyok és kevésbé érzem magam kényelmesen, amikor a koncerten a darab mellett csak magam vagyok a színpadon. Most még inkább tartom magam kompatibilisnek a kamarazenélésben, mint az egyedüli színpadi jelenlétben és zongorázásban, de szeretnék ezen változtatni, és a szólózongorázásban is előrelépni. A kettő számomra ugyanolyan fontos, egyenrangú, ha mondhatom így.

Azt el tudjátok képzelni, hogy a jövőben is együtt maradtok trióként, akár a Zeneakadémia után?

ZSÓFI:
Igen, efelé törekszünk. Elég fiatalok vagyunk még, nem tudjuk, mennyi a realitása annak, hogy később ez legyen az elsődleges, de sokat beszélgetünk a közös jövőről. Viszont most egy jó pár évig nekem az is fontos, hogy a szólóhegedülésben is fejlődjek.

Vannak már elképzelések a trió jövőjéről? Elkezdtétek már a például a repertoár építést?

BOGI:
Egyelőre próbáltunk törekedni a sokféleségre, sokszínűségre, és mindenféle korszakba belekóstoltunk: játszottunk Csajkovszkijt, Dvorákot, Brahmsot, Debussyt, Sosztakovicsot, és idén a klasszikával is elkezdtünk foglalkozni, tanulunk Haydn darabokat, most pedig éppen Beethoven Szellem trióján dolgozunk.

És mi az, amiben nagyon jól érzitek magatokat, ami passzol hozzátok?

ÁRON:
Régebben biztos voltam abban, hogy a szentimentális, inkább romantikus zene áll hozzánk a legközelebb. Most pedig azt érzem, hogy valójában fogalmam sincs. Nagyon élvezzük éppen a klasszikát, a szívünkhöz legközelebb álló darab meg 20. századi, a Sosztakovics trió, amit a versenyen is játszottunk, úgyhogy még nem lehet tudni, merre megyünk majd. Azt érzem, hogy ha jól össze vagyunk hangolódva, akkor bármilyen darabot megszeretünk együtt.

ZSÓFI:
Amikor bekerültünk a Zeneakadémiára, az első darab, amit együtt megtanultunk, a Sosztakovics 2. trió volt, és az annyira közel került hozzánk a félév során, hogy egyértelmű volt: ezt visszük a versenyre, és a Brahms C-dúr triót, ami idén tanultunk. Van bennünk szenvedély, ha összeülünk, az nagyon fel tud lobbanni, és szerintem ez most mindkét darabban érezhető volt.

Mennyi időt szántok a trióra, azaz milyen gyakran próbáltok?

ZSÓFI:
Igyekszünk az egész év során minden héten egy vagy két nagyon intenzív próbát tartani. Természetesen ezek sűrűsödnek, ha egy koncert vagy megmérettetés előtt állunk, például a Weiner verseny előtti két hétben már minden nap próbáltunk, és elég hosszan. Akkor már a kezünkben voltak a darabok, jöhettek a finomítások meg az a összeegyeztetés, hogy fejben is mindenki ugyanazt gondolja az adott részeknél, vagyis minden együtt legyen.

Így, hogy már három év van mögöttetek, egyszerűbb dolgotok lehetett, mint az egymást csak most megismerő kamaracsoportoknak.

BOGI:
Egyértelműen. A próbán is, a színpadon is nagyon sokat segít, hogy egymás gesztusait jól tudjuk értelmezni, meg hogy félszavakból is megértjük egymást. Persze ebben nem elhanyagolható tény az sem, hogy még mielőtt elkezdtünk volna kamarázni, kialakult egy szoros barátság közöttünk. A zenélésben is könnyebb megtalálni a közös hangot így, hogy a szabadidőnkben is sok időt töltünk együtt.

Hallottam az előbb, hogy fotózást terveztek a triónak. Lesz majd oldalatok is, azaz elkezditek az imidzs-építést?

ÁRON:
Reméljük, annak is eljön majd az ideje, de mi most még valahol az elején járhatunk, repertoárt kell építeni, versenyekre járni, fellépési lehetőségeket keresni. Ebben a kamaratanárunk, Kiss Péter tanár úr is sokat segít. Szóval itt tartunk most, aztán majd, ahogy alakul a jövőnk, továbbléphetünk. Én ennél a versenygyőzelemnél nem azt érzem, hogy kitűztük volna a csúcsra a zászlót – inkább ráugrottunk egy dobbantóra, és most repülünk felfele.

A Közönségdíjat is ti kaptátok. Szerintetek miért?

ZSÓFI:
Amikor arról beszélgetek a barátaimmal vagy a szüleimmel, hogy ők mit tapasztalnak a koncertjeink során, mindig azt emelik ki, hogy van bennünk egy közös robbanékonyság, szenvedély, jól tudunk egymásra hangolódni, és ez érződik a nézőtéren is. Van egy közös szellemisége, közös energiája a csoportnak, amiből kiköveztethető, hogy mi igazán jó barátok vagyunk, és nagyon élvezzük az együtt-zenélést. Valahogy osztozni tudunk egymás örömében, és ez ad egy pluszt az előadásnak.

Bokor Gabriella