A cselló királya – Popper Dávid
Nemcsak a Zeneakadémián végzett zongoristák „tanár-tanítvány” családfáját vezethetjük le egyenes ágon, de a csellistákét is: ahogy ma a zongoristákat a Liszt növendékek ötödik generációja tanítja, úgy a ma aktív csellisták nagy része Popper dédunoka.
1886 végén született meg a döntés a gordonka szak elindításáról a Zeneakadémián. Ennek élére persze Liszt a legjobbat akarta: a prágai születésű David Poppert, a korszak Európa-szerte ismert sztár-csellistáját, aki el is fogadta a felkérést. Kíváncsi volt, és semmiképpen sem akart ellenállni egy újfajta tapasztalatnak és kalandnak.
A visszaemlékezések és a fotók tanúsága szerint is igen jó külsejű, nemes arcélű, elegáns világfiként és igen sármos egyéniségként emlegetett David egy négy gyerekes kántorcsaládban nőtt fel Prága zsidónegyedében. Hegedült, zongorázott, a konzervatóriumban mégis a cselló szakon kezdett tanulni – valószínűleg itt kevesebb jelentkező volt, és próbálták átcsábítani a tehetséges gyerekeket. Tizenhét évesen debütált a városi színházban, és a zongoránál akkor történetesen Hans von Bülow, Liszt veje és egyik kedvenc tanítványa ült, aki a fiatal csellistát beajánlotta a zenerajongó Wilhelm Hohenzollern herceg udvari zenekarába Löwenbergbe. Az itt töltött évek után pedig következett Bécs, amit Popper a visszaemlékezéseiben élete legzsúfoltabb időszakának nevez.
Huszonöt évesen, 1868-ban lett a bécsi udvari opera szólócsellistája, emellett jöttek az új lehetőségek, és ő meg is ragadta mindet. Csatlakozott az akkor már igen rangos Hellmesberger Quartett-hez, és ezen kívül is annyi szóló-, és kamarakoncertre hívták, hogy öt év után otthagyta a zenekart, mert nem bírt annak szigorú időbeosztásához alkalmazkodni. Nemsokára pedig már meghívott szólistaként játszotta velük saját, e-moll csellóversenyét. Nem csak a színpadot vágyta, hanem a komponálást is – három sorozat etűd és mintegy száz darab maradt utána. Keresett volt és sikeres, kívül-belül vonzó, ráadásul szellemes és barátságos, úgyhogy sokan keresték a társaságát.
Huszonkilenc évesen megnősült, feleségül vette a három évvel fiatalabb Sophie Mentert, Liszt egyik kedvenc tanítványát, akinek akkorra már beindult a zongorista karrierje. Egész Bécs őket ünnepelte, mondván szépek, fiatalok, tehetségesek, sikeresek – de hiába volt a nagy öröm. A közös koncertek jól sikerültek, a házasság viszont katasztrofálisan. Számolták, hogy melyiküktől követel több ráadást a közönség, állandó volt köztük a szakmai féltékenység, az irigység, a rivalizálás, a veszekedés, egyszerűen nem tudták elviselni egymás sikereit. Nem meglepő, hogy a szerencsétlen házasságból egy szerencsétlen sorsú kislány született, akit azonnal nevelőszülőkhöz adtak, hogy ne akadályozza szülei karrierjét. Celeste Popper családfája és néhány más forrás szerint egyébként a kislány vér szerinti apja Liszt Ferenc volt, hogy ez igy volt-e, és hogy Popper mennyit tudott az ügyről, már sosem derül ki.
A tizennégy évig tartó rossz házasságot egy újabb – és sikeresebb – követte: ezúttal egy prágai kereskedő lányával, a jóval fiatalabb Olga Löbl-el. Ez volt az az időszak, amikor Liszt Budapestre invitálta Poppert az újonnan alapított csellótanszak élére, ő pedig jött, és maradt két és fél évtizeden át, egészen a haláláig. Alapkövetelmény lett volna, hogy magyar nyelven tanítson, de nem sikerült igazán jól megtanulnia magyarul, így hát maradt a németnél. Felesége, Olga és közös fiúk, Leó viszont teljesen adaptálódtak nyelvben és kultúrában is.
A következő években nem csak csellót, de kamarazenét is tanított Hubay Jenővel együtt, aki pedig a Brüsszeli Konzervatóriumot hagyta ott, hogy eleget tegyen Liszt felkérésének, és átvegye a hegedű tanszakot. Közös kvartettet is alapítottak, ami persze hamar az európai zenei élet egyik meghatározó szereplője lett, Brahms is többször eljött Budapestre azért, hogy együtt játsszanak. Popper élvezte a tanítást, de továbbra is sokat koncertezett. El-el szökött néha a szokásos szabadságán felül is, hogy eleget tegyen egy-egy meghívásnak, de addigra már igazán összefonódtak egymással, nem létezetett Zeneakadémia Popper nélkül és Popper Zeneakadémia nélkül. 1907-ben felavatták az új épületet, az ünnepi koncerten természetesen ő is fellépett, hamarosan pedig megalakult az Akadémiai Zenekar, amelynek koncertjeit felváltva vezényelték Hubayval. És lassan Popper Dávid lett a David Popperként felnőtt, magyarul soha meg nem tanuló, egykori prágai fiúból, aki az itt töltött huszonhét év alatt teljesen meggyökerezett Budapesten.
1913-ban történt egy baleset. Megcsúszott az utcán, eltörte a jobb karját, és többé nem tudta megtartani a csellót. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy néhány hónappal később egy szívroham végzett vele. Itt azonban természetesen nincs vége a történetnek, és szép az a folytonosság, ahogyan mindez tovább él. Popper egyik tanítványa, Kerpely Jenő és a Hubay tanítvány Waldbauer Imre szintén vonósnégyest alapított, ami aztán a 20. századi kultúrtörténet emblematikus része lett. A zeneakadémiai tanár-tanítvány családfa is tovább lombosodott, ha csak két Popper növendéket említünk: Kerpely Jenő Banda Edét tanította, Schiffer Adolf pedig Starker Jánost – ők pedig a ma aktív csellisták nagy részét, a Popper dédunokákat, és így marad a tradíció ma is eleven.
Bokor Gabriella
