TOKIO, MAGYARUL

A Japán és Magyarország közötti diplomáciai kapcsolatfelvétel 140-ik évfordulója alkalmából ősszel Magyar Kulturális Évad kezdődött Japánban. Ennek keretében szeptemberben a Liszt Akadémia látta vendégül a tokiói Musashino Akadémia zenekarát, amelyik öt koncertből álló turnéra jött Magyarországra, novemberben pedig a Liszt Akadémia Szimfonikus Zenekara és néhány szólistája ad nyolc koncertet Japánban és Koreában. A zenekart Berkes Kálmán dirigálja, aki tizennyolc éve él Japánban, a Musashino Akadémián tanít klarinétot és kamarazenét, emellett pedig az egyetem zenekarának karmestere. A Liszt Akadémia zenekarát tavaly vezényelte először, akkor kezdték tervezgetni Batta Andrással egy lehetséges japán turné részleteit.

– Rengeteg munkája van ebben a japán-magyar projektben. Idáig minden úgy sikerült, ahogyan azt elképzelte?

– Még annál is jobb lett. A napokban utazott haza a japán zenekar, és mondhatom, nagyon jó benyomásokat szereztek. Tudja, a japánok zseniálisan szerveznek, ezt a novemberi turnén majd a Liszt Akadémia zenekara is megtapasztalhatja. És képzelje, most azzal búcsúzott a tokiói akadémia elnöke, hogy nagyon kell igyekeznie, ha vishazonozni akarja azt a kedvességet és szeretetteljes törődést, amivel itt fogadták őket. A gyerekeknek meg óriási dolog volt, hogy azon az Akadémián játszhattak, amit Liszt alapított, egy japánnak fantasztikus élmény belépni abba a terembe, ahol Bartók a búcsúkoncertjét adta, ahol Kodály, Weiner, Ojsztrah, Richter, és Rosztropovics is fellépett….Szóval, jó volt a szervezés, jó volt a közönség, a gyerekek elájultak Győrtől, Budapestről meg azt mondták, hogy ilyen gyönyörűséget még életükben nem láttak.

-A koncerteken is adódott olyan pillanat, amikor azt érezte, hogy ezért érdemes volt, ez mindent megér?

– Igen, és azt is pontosan meg tudom mondani, hogy mikor: Mind az öt koncerten, Csajkovszkij 6.szimfóniájának 4.tételénél. Aztán volt két nagy találkozásom is. Az egyik Várdai Istvánnal, aki a diplomakoncertjén engem kért fel karmesternek, mi pedig a Győri Filharmonikusokkal együtt boldogan vállaltuk ezt a feladatot. Egyébként a projektnek István lesz az egyik szólistája Japánban. Itt, a pesti koncerten pedig Farkas Gábor lépett fel, akit én korábban nem ismertem személyesen, csak névről. És ez megint csak egy nagy zenei találkozás volt. Tulajdonképpen ezek a boldog pillanatok az életben, óriási öröm volt nekem a sikere. Ezért is imádok fiatalokkal dolgozni.

– Igaz, hogy már három évesen eldöntötte, karmester lesz, semmi más?

– Igen. Van is erről egy családi történetünk. Édesanyám, aki az Operában a balett szólisták gyógymasszőze volt, engem is magával vitt egyik este. A büfében aztán a karmester lehajolt hozzám, a három éves gyerekhez, megkérdezte, mi akarok lenni, én meg rávágtam, hogy karmester, itt az Operában! Ez részben bejött, mert dirigáltam az Operában is. Tulajdonképpen zongorázni és később hegedülni is azért kezdtem, mert klarinétművész édesapám mindig azt mondta: Ha jó karmester akarsz lenni, legalább egy vonós és egy fúvós hangszeren kell játszanod. Nem lehet ugyanis a levegőbe beszélni, a zenekar konkrét utasításokat vár. A klarinétot is azért választottam, hogy legyen egy fúvós hangszerem is.

– Nem is a hangszer nyűgözte le?

– Nem, mindig a karmesterség volt a cél. A hegedűben ügyetlen voltam, mégis csináltam tíz éven át, és ez nagyon jól fizet most nekem! Pontos utasításokat tudok adni az egész vonóskarnak.

– Meg a fúvósoknak…….

– Igen. 1987-ben, Caracasban dirigáltam először, az volt a bemutatkozásom. Az egyik próbán a klarinétos panaszkodni kezdett, hogy abban a tempóban, amit én kérek, nem lehet játszani.  Pókerarccal odasétáltam, elkértem a hangszert, és megmutattam, hogy lehet. A zenekar őrjöngött, tapsolt, és utána úgy húztak, mint az angyalok.

– Azért kezdett klarinétozni, hogy jó karmester legyen, de később nyilván a hangszerbe is beleszeretett, nem?

– Hát persze. Tudja, nekem óriási szerencsém volt, mert tizenhárom éves koromtól kezdve együtt játszottam Kocsis Zoltánnal. Nem sokkal ezután megismerkedtem Ránki Dezsővel és Schiff Andrással, később Jandó Jenővel. Tehát nagyszerű zongoristákkal dolgoztam, ami óriási motiváció. Perényi Miklósnak is sokszor voltam a partnere, és ha az ember ilyen muzsikusokkal játszik együtt, a saját hangszerét is egyre jobban megszereti.

– A klarinét akkor meghozta azt a sikerélményt, ami a zongora-, és a hegedűtanulásnál elmaradt.

– Igen, elég gyorsan fejlődtem. Tizenkét évesen kezdtem klarinétozni, négy évvel később pedig már a Bartók Kontrasztokat játszottam, ami zeneileg és technikailag is a legnehezebb darabunk. Szóval, itt bejött a szólókarrier és a kamarazene is. Most, ötvenhét évesen viszont már „reszketek”, hogy mikor jön el az a nap, amikor már nem megy a klarinét. Vannak szólódarabok, amelyeket ebben a korban már nem nagyon játszanak. Én még bírom fizikailag, de azért óvatos vagyok. Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy még akkor is játszom, amikor már azt mondják: Hű, milyen szépen klarinétozott valamikor! Kár, hogy most már nem megy neki!

– Látom, bőven van öniróniája. Ez bizonyára a japán-magyar kettős életnél is jól jön, ami azért már a távolság miatt sem lehet könnyű.

– Persze, Japán messze van. Nem is úgy mentem ki, hogy én ilyen sokáig maradok. 1992-ben a Musashino Zeneakadémia meghívott vendégprofesszornak, két évre vállaltam a munkát, és nagyon megszerettem. Egyszer beugrottam egy karmester helyett, aztán felkértek az akadémia zenekarához, és 1995-től én lettem az első számú karmesterük. Nehéz megoldani a kettős életet, úgyhogy a magyar zenei közegből alaposan kikerültem, és ezt nagyon fájlalom. Hosszú ideig elhanyagoltam a magyar koncertjeimet, egyre kevesebbet játszottam itthon. Most kezd visszaállni az egyensúly, áprilisban felkértek a Győri Filharmonikusok művészeti vezetőjének, és emiatt is sokszor jövök mostanában Magyarországra. A Liszt Akadémiával is nagyon jó együttműködést sikerült kialakítani, többször dolgoztam már a zenekarukkal, most például a japán turnéra készítem fel őket. Tehát valóban kettős életet élek, ami iszonyú nehéz, már csak az időeltolódás miatt is. Bízom benne, hogy bírni fogom, mert még nem igazán tervezem abbahagyni a tanítást Japánban.

– Amikor a Musashino-ra került, angolul kommunikált, aztán az évek során egyre jobban megtanult japánul?

– Sajnos nem. Az iskola azt kérte, hogy angolul tanítsak, és ez máig így van. Óriási hiba volt, hogy nem tanultam meg japánul, ezt ma már nagyon sajnálom. És most meg már minek? A feleségem japán ugyan, de nagyszerűen beszél magyarul, még a parlamenti közvetítéseket is megérti, néha jobban, mint én.  A nyolc éves kislányunk pedig az anyjával japánul, velem meg magyarul beszél, és angol iskolába jár.

– Ha nem is beszéli a nyelvet, azért nyilván egyre könnyebben „ért szót” a tanítványaival.

– Igen, az a helyzet hogy nekünk alapvetően európai kultúrát kell tanítanunk. Azt szoktam mondani, hogy alaposan „elrontottam” a japán gyerekeket, elvittem őket az európai nyitottság felé. A japán nagyon finom edukáción nevelkedett nép, borzasztó udvarias, és sokkal zárkózottabb, mint mi vagyunk. Én mindig „magyar módra” tanítottam, például erőteljesebb kifejezéseket használtam zenei hasonlatokra, ilyesmit egy japán tanártól soha nem hallanának. Ez nagyon bejött, a gyerekek végtelenül nyitottak, szeretnék elsajátítani az európai kultúrát.

– Másképpen tanít egy japán növendéket mint egy magyart?

– Sokszor megkérdezték már tőlem, hogy mi a módszerem. Erre az a válaszom, hogy nincsen módszerem. Rengeteg helyen tanítottam a világban, volt alkalmam megismerni a különböző nemzetek alapkarakterét. Egy dél-amerikai gyereket például arra kell rászorítani, hogy legalább valamennyire betartsa a szabályokat és visszafogottabban játsszon. Egy finn, egy német, vagy egy japán gyereket viszont ki kell nyitni, náluk azt próbálom meg elérni, hogy jobban elengedjék magukat, ha játszanak. A magyar növendékeknél általában megvan az egyensúly fantázia és fegyelem között, de azért inkább a dél-amerikai típusra hasonlítanak.

– A Musashino nem állami, hanem magánegyetem. Ez ritkaság Japánban?

– Egyáltalán nem. Tokióban hét zeneakadémia működik, ebből egy állami, a többi magánkézben van, és irgalmatlanul magas tandíjat kér. Azt hiszem, a Musashino a világon a legnagyobb, kizárólag zenei képzéssel foglalkozó egyetem, közel háromezer növendék jár ide. A feltételek csodásak: van két, ezernyolcszáz férőhelyes koncerttermünk, két kisebb kamaratermünk, és hétszázötven zongoránk. Nagyra becsülöm a Fukui család tagjait, -akik nyolcvan évvel ezelőtt megalapították az egyetemet-, mert nem kiveszik a pénzt, hanem kizárólag befektetnek. Olyan ritkaságokat szereztek a Musashino múzeumába, mint például Haydn” Pacsirta” vonósnégyesének és Bach Lantfantáziájának a kézirata, vagy Franck híres hegedűszonátájának a vázlata és kézirata. A múzeumban egyébként olyan hangszerpark van, amelyben a magyar tárogatótól és cimbalomtól elkezdve az alpesi kürtön át minden megtalálható, egészen a tuareg harci dobokig.

– Mennyire alkalmazkodott a kinti szokásokhoz? Hogy áll példának okáért a japán konyhával?

– Azt nagyon megszerettem, pedig először ellenálltam, a szusit például egy évig meg sem mertem kóstolni. Úgy éreztem, lehetetlen, hogy én valaha is nyers halat egyek. Aztán 1993 októberében egy héten belül jött ki koncertezni az akadémiára Kocsis és Ránki, mindketten jó barátaim. Ránkinak paprikás krumplit főztem vacsorára, ő viszont csak fanyalgott, hogy ilyet itthon is ehet. A szusit akarta mindenképpen kipróbálni, így hát hoztam neki, aztán kimentem a konyhából, nem tudtam végignézni, ahogy a nyers halat eszi, ahogy a nyers halat eszi. Egy héttel később ugyanez a jelenet megismétlődött Kocsissal, de ő nem hagyott békén, amíg meg nem kóstoltatta velem is. Akkor szerettem bele a szusiba, fantasztikusan finom! Később a natto-t is megszerettem, ami nem más, mint rothasztott bab. Ezt először tényleg nem tudtam megenni, azóta viszont, ha például szállodában reggelizem, rögtön két adagot is rendelek belőle.

– Mi az, amit nagyon szeret Tokioban?

– Az udvarias légkört, azt, hogy az emberek tolerálják egymást. Sajnos, ha hazajövök, én is azonnal szitkozódni kezdek az autóban, ugyanúgy, mint a többiek. Aztán nagyon szeretem a hozzáállásukat a munkához, hogy tisztességesen dolgoznak, nem csak úgy csinálnak, mintha. Ott egy zenekari zenész hajt, nagyon akar játszani, és felkészülve jön a próbára. Szóval, sok minden tetszik, de én magyar maradtam, nem is akarok japán lenni. A magyar értékeket szeretném megtanítani nekik, és ők vevők erre.

– Tavasszal elvállalta a Győri Filharmonikusok művészeti vezetői posztját. Újfajta kihívás?

– Valóban az. Sokat dolgoztam profi zenekarral, játszottam zenekari tagként, szólistaként, dirigáltam is, ám művészeti vezetőként most próbálom ki magam először. Szeretném elérni, hogy a Győri Filharmonikusok olyan zenekar legyen, amiért érdemes lemenni Győrbe, éppúgy, mint anno a Győri Balettért. Április óta dolgozom velük, látom, hogy komolyan veszik a munkát, hogy intenzívebben játszanak. Érdekes, én is így voltam ezzel a zenekarban. Ha olyan karmester jött, aki követelt, sokkal jobban éreztem magam, mint amikor ránk hagyták, hogy a megszokott módon játsszunk, vagy csak lötyögjünk. A célom az, hogy a Győri Filharmonikusok az ország egyik legjobb zenekara legyen.

– És ez afféle távkapcsolatként működik majd?

– Nem. Amennyit lehet, itthon leszek, és a Liszt Akadémiával is szeretném szorosabbra fűzni a kapcsolatot. Az elmúlt tizennyolc évben a mérleg serpenyője erősen Japán felé billent. Most már ideje lenne visszaállítani az egyensúlyt, legalább fele-fele arányban, vagy egy kicsit többet a magyar oldal javára. Jó lenne most már itthon hasznosítani azt, amit kinn megtanultam.