Szerencsés egymásra találás

Néhány héttel ezelőtt láttam-hallottam Vígh Andreát egy hangszerbemutatón. Nemcsak játszott, de mesélt is a hárfáról, mégpedig úgy, hogy még az is kedvet kapott kipróbálni a hangszert, akinek ez eddig soha nem jutott eszébe. A Liszt-díjas hárfaművésznek idáig tíz szólólemeze jelent meg, a világ legpatinásabb hangversenytermeiben koncertezik, 2007 óta pedig a Zeneakadémia Akkordikus tanszékét vezeti. Egyik legnagyobb öröme, hogy rövidesen növendékeivel együtt utazhat Wales-be, a világ egyik legjelentősebb hárfafesztiváljára.

– Megnézhetem a kezét? Kíváncsi vagyok, látszik-e rajta, mivel foglalkozik.

– Igen, mert bőrkeményedés fejlődik az ujjvégeken, amire nekünk szükségünk is van. Ezek teszik lehetővé, hogy fájdalom nélkül hárfázzunk, hogy vízhólyagok nélkül tudjunk játszani. Egy idő után az ujjak megkeményednek a használattól. Ez persze más hangszernél is előfordul, a vonósoknál is fejlődik bőrkeményedés ott, ahol lefogják a húrt a fogólapra. Hát mi is ezzel élünk.

– Hány év hárfázás eredménye, amit látok?

– Az a helyzet, hogy ez viszonylag gyorsan változik, attól függ, hogy az ember nap mint nap  gyakorol-e, vagy sem. Tehát nem annyira az évek száma a döntő, inkább a rendszeres munka.

– A hárfa szerelem volt első látásra? Egyáltalán hogyan találtak egymásra?

– Amikor gyerek voltam, a zeneiskolákban még nem volt ilyen széles körű oktatás, mint ma. Zongorával kezdtem, és csak közvetlenül a konzervatóriumi felvételim előtt láttam hárfát. A zeneiskola igazgatója, Till Ottó ajánlotta, hogy próbáljam meg. Úgy gondolták, hogy alkalmas vagyok ugyan a zenei pályára, de a zongorázásba nem fektetek elég munkát. Őszintén bevallom, annyi minden érdekelt, hogy nem maradt rá több időm. Akkor megpróbáltam a hárfát, fölvettek, és ma már nagyon örülök, hogy így alakult az életem. Ebből ugyanis tényleg szerelem lett.

– Az első időszak azért biztosan nehéz volt. Mikor adott már örömöt is?

– Az a nagy szerencsénk a hárfával, hogy – szemben a fúvós vagy vonós hangszerekkel -, rögtön sikerélményt ad, hiszen megpengetem a húrt, az meg gyönyörűen megszólal. Ráadásul   nem is egy, hanem több szólamban képes megszólalni a hangszer. Azt lehet mondani, hogy már az első pillanattól kezdve nagyon tetszett, nagyon szerettem, és rögtön kialakult a kötődés.

–A család nyilván nem vásárolt önnek azonnal egy hárfát. Mennyi idő telt el addig, amíg  saját hangszere lett?

-Sok. Eleinte mi is az iskolában gyakoroltunk, ez teljesen természetes volt. Különben én is azt gondolom, hogy a szülőknek csak akkor érdemes invesztálniuk, ha a növendékről kiderül: érdemes erre a pályára lépnie. Ez ugyanis nem egy olcsó hangszer. Én egyébként a középiskolás éveim vége felé kaptam az első hárfát, egy Leningrádban készült hangszert, ami nagyon megkönnyítette a gyakorlást. Nem volt ugyan csúcsmodell, de borzasztóan örültem neki.

–Amikor önre vártam, benéztem a hárfaterembe. A laikus első pillantásra csak annyit lát, hogy a hangszer fából készült. Fontos az is, hogy milyenből?

– Annak a ferde testnek, ami a hangot képzi – ezt veszi a vállára a hárfás játék közben-, mindenképpen fenyőfából kell készülnie. A többi faanyag ízlés szerint választható, és persze dekorálható is. A legszebb darabok egyébként az 1750-es évekből és az ezt követő évtizedekből származnak. Elképesztően igényes és míves munkák születtek ebben az időszakban, olyan volt a hárfa, mint egy ékszerdoboz. A mai gyártók is szívesen felelevenítik ezeket a formákat, a saját hangszeremen például az oszlop teteje egy ilyen eredeti, az 1750-es évekből megmaradt motívum reprodukciója.

– Milyen hárfája van most?

– Egy svájci mesterhangszer.

– A fellépéseken is ezen játszik?

– Igen, szólisztikus fellépéseknél szívesen visszük magunkkal a hangszert. Vastag, puha tokban bele lehet tenni egy nagyobb méretű kombi autóba.

– És hogyan tudja egyedül kivenni?

-Nincs olyan nagy súlya, inkább a formája miatt nehezebb felemelni. Olyan negyven kiló körül lehet, kibillentem az autóból, van egy kis, kerekes, speciális hárfaszállító kocsim, arra ráteszem, tolhatom, húzhatom, még a lépcsőn is fel lehet léptetni.

– Amikor viszont repülőn utazik, nem viszi magával a hangszert, hanem „helyben kap” egyet. Ez is gyakran előfordul, hiszen ön világszerte ad koncerteket, és olyan híres termekben lépett fel, mint például a Carnegie Hall. Melyik volt az a hangverseny, amikor úgy érezte, most jutott el arra a csúcsra, amiről tizenévesként ábrándozott?

– Erre nagyon nehéz válaszolni, mert minden koncertnek megvan a maga specialitása. Amikor ilyen híres, nagy termekben játszom, mindig a nagy elődökre gondolok, arra, hogy mennyi gyönyörű hang szólalt itt meg. Annak viszont, amikor az ember kicsi helyen játszik, – mondjuk egy templomban, vagy egy kisebb

településen -, olyan bensőséges hangulata van, amit nem adnék oda semmiért. Tehát nem tudok egyet választani a sok közül, nagyon megható élményeim vannak külföldről is, itthonról is. Az biztos, hogy az első szólóestemet, amit a Zeneakadémia nagytermében adtam, soha nem fogom elfelejteni. Szólisztikus hárfaművek, hárfaversenyek, kamaraművek mindig is megszólaltak ebben a csodálatos teremben, de egy egész estét betöltő szólókoncert, ami kimondottan hárfára épül, azt hiszem,  nem volt korábban. Mára a hárfa is felzárkózott a szólista hangszerek kategóriájába és a szólista hangszeresek közé. Nyilván kevesebb koncertünk van, mint a zongoristáknak vagy a hegedűsöknek, de hát ez természetes, hiszen jóval kevesebben is vagyunk.

És nem érzi néha még ezt a keveset is soknak? Tudja minden tehetséges növendékét azzal bíztatni, hogy nagyon kemény munkával – előbb vagy utóbb -, de célt fog érni?

– Nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert tizenöt éve tanítok a Zeneakadémián, és nem volt még pályaelhagyó növendékem. Ezt jelentős sikernek tartom. Persze elképzelhető, hogy a jövőben feltöltődik a szakma, és nekünk is el kell gondolkodnunk azon, milyen kiegészítő „sportot” űzzünk még a hárfázás mellett, de pillanatnyilag nem tartunk itt. Meglátjuk, mit hoz a jövő.

– Akad a hárfások közt fiú is?

– Igen, egyre több. Most itt az Akadémián éppen nincs, de közép-, és alsó szinten fiúk is tanulnak hárfát. Egyébként a világszerte ismert hárfások között is vannak férfiak, például a Bécsi Filharmonikusoknál Xavier de Maistre.

– Korábban viszont magyar hárfása volt a Bécsi Filharmonikusoknak, ráadásul ő volt az egyetlen nő a férfiak között.

– Ő Lelkes Anna, akire nagyon büszkék vagyunk. De említsük meg Dalló Gyulát is, aki évtizedeken keresztül a Berlini Filharmonikusok hárfása volt.

– Ezt az interjút azért időzítettük március közepére, mert a hónap második felében Japánba utazik. Koncertturnéra megy?

– Igen, Onczay Csaba gordonkaművésszel adunk koncerteket, aki már több mint tíz éve a partnerem. Sokfelé jártam már a világban, de Japánban ez lesz az első utam. Ezután pedig Wales-be utazom, ahol a nemzetközi hárfaverseny zsűrijébe kaptam meghívást. Nagy örömmel tölt el, hogy az egész hárfatanszakot magammal vihetem, a tanítványaim a különböző életkori kategóriákban fognak versenyezni. Mindenki nagy izgalommal és lelkesen készül, hiszen ez nem csupán verseny, hanem egy fesztivál, ahol óriási hárfás élet zajlik mesterkurzusokkal, napi koncertekkel. Borzasztóan örülünk annak, hogy mi ide együtt kiutazhatunk.

– A fesztiválnak ideális helyszíne lehet Wales….

– Hogyne, hiszen az európai hárfakultúra bölcsője itt,  a sziget dél-nyugati partjainál ringott. Most majd megnézhetjük a wales-iek híres-nevezetes hárfáit is, ezeket a pedál nélküli hangszereket, amelyek sokkal kisebbek, mint a koncerthárfák. Azt, hogy ezeket hogyan szólaltatják meg, és hogy milyen eredeti dallamokat őriztek meg a bárdoktól, nekünk rettenetesen izgalmas lesz látni, ezért nagyon készülünk már erre az útra.

Bokor Gabriella