„NEM ELÉG JÓ KARNAGYNAK LENNI…..”

A hétfőt és a keddet Budapesten, a hét többi napját a „hirös városban”, Kecskeméten tölti, közben ide is figyel, oda is figyel, még akkor is, ha éppen külföldre utazik – ez a kétlakiság jellemző mostanában Nemes László Norbert életére. A Zeneakadémia Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézete ugyanis budapesti és kecskeméti csoporttal működik, a budapesti a volt Zenepedagógiai Tanszék, a kecskeméti a korábbi Kodály Intézet, amely 2005 június 1. óta a Zeneakadémia oktatási szervezeti egysége.

–Novemberben kerestem önt, hogy elkészítsük ezt az interjút, de akkor éppen Szingapúrba utazott, immár ötödször. Mi a rendszeres visszatérés oka?

–2004-ben jártam először Szingapúrban, ahol ifjúsági kórusokkal dolgoztam. Ott aztán hamar kiderült a meghívóim számára, hogy én a munkafolyamatba elég erőteljesen beépítem azt a szemléletet, azt a technikát, amit a nagyvilág Kodály módszernek nevezett el. A munkám    olyannyira megtetszett nekik, hogy visszahívtak kórusokkal dolgozni, majd azt találták ki, hogy tartsak kéthetes szemináriumot a Kodály zenepedagógiai koncepciója által inspirált magyar zenepedagógiai gyakorlatról. Ez 2008-ban volt, azóta félévente rendezik meg ezt a kurzust, amelynek én vagyok a vezetője, és ottani zenetanárokkal, karvezetőkkel dolgozom.

–Ezek szerint nyitottak egy számukra teljesen idegen világra és megközelítésre.

–Elképesztően. Ezt a nyitottságot jó lenne eltanulnunk tőlük, és persze sok minden mást is: köztük a hihetetlen munkafegyelmet, alázatot, az elfogadást és befogadást.

–Azért önnek óriási élmény lehet tőlünk több ezer kilométerre, egy a miénktől teljesen eltérő kultúrába egy személyben elvinni a Kodály módszert.

-Ez így van. Amíg nem kezdtem el külföldieket tanítani a magyar zeneoktatás hagyományai alapján, addig nem is tudatosult bennem igazán, hogy micsoda kiváltságos helyzetben vagyok azáltal, hogy én Magyarországon tanultam zenét óvodás koromtól az egyetemi diploma megszerzéséig. A világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy hat éves korom óta a Kodály koncepcióra épülő módszerrel tanulok zenét, és magától értetődőnek találtam azt az inspiráló zenei közeget is, ami körülvett. Erre a kincsre az ember igazából akkor döbben rá, amikor körülnéz a világban. .

–Hogyan telt ez a gyerekkor az ön által említett, inspiráló zenei környezetben?

-Vidéki fiú vagyok, Kalocsán nőttem fel, ahol a szüleim beírattak az ének-zenei tagozatos iskolába, emellett jártam a helyi zeneiskolába zongorát tanulni. Aztán Kecskemétre költöztünk, ahol ének-zenei gimnáziumban érettségiztem, de igazából csak az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy zenei pályára megyek.

–Hogyhogy? Hiszen szerette a zenét, tanulta, foglalkozott vele….

-Igen, mégsem volt ez egyértelmű. Nem zenész családban nőttem fel, a rokonságban sem volt muzsikus, és egy polgári környezetben felnövő gyereknek nem feltétlenül evidens, hogy erre a pályára menjen. Az ELTE-re készültem angol-orosz szakra, úgy gondoltam, hogy a zene egy nagyon kedves hobbi marad, amivel sohasem fogok szakítani. Leginkább a gimnáziumi énektanárom, Kiss Katalin bíztatott, hogy jelentkezzem a Zeneakadémiára. Az éneklés, a kóruséneklés gyermekkorom meghatározó élménye volt, így az ének-zene és karvezetés szakot céloztam meg, fel is vettek.

–Sohasem vágyott arra, hogy egyedül énekeljen a színpadon?

-Nem. És zenekari karmester sem akartam lenni soha. Engem mindig is a kórusmunka, a közös éneklés érdekelt a leginkább, ez vonzott igazán.

–A Prima Primissima Díj átadóján levetítettek egy rövid kis filmecskét a Rádió Gyerekkórusáról, amelyen ön is vezényelt. Ez meghatározó időszak lehetett az életében.

-A Magyar Rádió Gyermekkórusa volt zenei karrierem első, és ez idáig legfontosabb állomása, ott váltam jó karnaggyá és zenetanárrá. Miután lediplomáztam, sokakhoz hasonlóan hallani sem akartam arról, hogy zenetanár legyek, csakis vezényelni szerettem volna, lehetőség szerint egy professzionális együttest. Erre akkor nem volt lehetőség, ezért Kanadában tanultam még négy évig, hogy csak a karvezetéssel foglalkozhassam. Ezután kerestek meg a Rádió Gyerekkórusától azzal, hogy jelentkeznék-e a meghirdetett karnagyi állásra. Örömmel mondtam igent, de nem tudtam, mi vár rám. Amikor ugyanis elkezdtem a munkát a gyerekekkel, – abban a hitben, hogy én karnagyként felkészült vagyok a munkára –, kiderült, hogy nem elég karnagynak lenni. Itt elsősorban jó tanárnak kell lenni, azzá kell válni. Ezt a mesterséget tanultam meg Thész Gabriella, a kórus jelenlegi művészeti vezetője mellett, az ott töltött tizenkét év alatt váltam olyanná, amilyen most vagyok.

–Nyilván másként kellett viszonyulni hozzájuk, mint azokhoz a felnőttekhez, akiket most tanít, akár a Kodály Intézetben, akár a Zeneakadémián.

-A különbség abban van, hogy egy gyereket muzsikálás közben nagyon nagy százalékban az ösztönei vezérlik. A munka eredményessége jórészt attól függ, hogy éppen milyen lelkiállapotban van, milyen lelkiállapot eléréséhez tudtam őt hozzásegíteni. A gyerekek attól még nem csinálnak meg – mondjuk – egy dinamikai erősítést a darabban, mert a karnagy azt mondta nekik. Olyan kapcsolatot kell velük kialakítani, hogy képesek legyenek a legapróbb zenei rezdüléseimet is észrevenni és reagálni Talán ez a legfontosabb, hiszen egy gyerek nagyon érzékeny, féktelenül tud örülni, és nagyon el tud keseredni. Ennek a fajta érzelmi kiélezettségnek a felismerése nagyon fontos, amikor gyerekekkel dolgozik az ember. Ha érzik, hogy valaki szeretettel, megértéssel közelít hozzájuk, annak képesek mindent megtenni. Rengeteg szeretet kaptam ettől a korosztálytól, ilyen intenzív érzelmeket felnőttektől talán   nem is remélhet az ember.

–Lehet, hogy erre nincs is szükség. Egy felnőtt akkor is megcsinálja azt a bizonyos dinamikai erősítést, amit ön az előbb említett, ha történetesen önök nem szeretik egymást.

-Igen, főleg a professzionális világban. Ugyanakkor ez így mégsem teljesen igaz. Egyre inkább érzem, hogy a zeneakadémiai hallgatóknál, vagy Kodály Intézet általam vezetett nőikarában, ahol a legfiatalabb tagunk tizennyolc, a legidősebb pedig ötven körül van – szintén nem mindegy, hogy kötődünk-e egymáshoz és kapcsolatunk milyen minőségű. A közös alkotómunkában szerintem fontos a lelki, érzelmi összekapcsolódás.

–Tegnap este is az intézeti kórussal adtak koncertet, most érkezett Kecskemétről, még átöltözni sem volt ideje. Meg kell osztania magát a két város között, úgyhogy van dolga bőven.

-Mindkét helyen tanítok vezénylési gyakorlatot, vezetem az intézeti kórust, előadásokat tartok Kodály zenepedagógiai filozófiájáról, rövid kurzusokon zeneelméletet és szolfézst is tanítok. A Kodály Intézet 2005-ös kapcsolódása a Zeneakadémia oktatási struktúrájához megnyitotta a lehetőséget az egyetemi képzések elindításához. A továbbképző programok mellett a Kecskeméten tanuló külföldi hallgatók legkiválóbbjai BA és MA diplomát szerezhetnek. A Zeneakadémia az egyetemi képzés rangját adta meg a Kodály Intézetnek, a Kodály Intézet viszont magával hozta azt a széleskörű nemzetközi tapasztalatot és kapcsolatrendszert, amely az elmúlt bő három évtizedben alakult ki.

–A Kodály Intézet idén harmincöt éves, vonzereje pedig annyira erős, hogy az ott tanuló  külföldi hallgatók létszámát tekintve ebben a tanévben szinte „rekordot döntöttek”.

–Igen. Az idén egyszerre negyvenkét külföldi hallgató tanul nálunk. Képzési programunk legfőbb gondolata: ha valaki zenét tanít, akkor saját magának is először a lehető legjobb zenésszé kell válnia. Vagyis zeneoktatás nem képzelhető el a legmagasabban képzett, előadóművészi kvalitásokkal is rendelkező tanáregyéniségek nélkül. A nálunk tanuló hallgatók zenei tudását fejlesztjük elsősorban, de emellett természetesen betekintést nyerhetnek a módszerbe, az iskolai munkába is. Ez szintén nagyon fontos, hiszen nem elég beszélni egy koncepcióról, annak megvalósulását a napi gyakorlatban is látni kell. Ezt kínáljuk mi, és azt hiszem, ez az intézet legfőbb vonzereje.

Bokor Gabriella