A PEKINGI CIMBALMOS – WANG GAOWA

Az, hogy egy kínai lány Budapesten, a Zeneakadémia Népzene Tanszékén népi cimbalmot tanul, első hallásra igencsak furcsa. Vagy inkább érthetetlen. Aztán megismerkedtem Wang Gaowa-val, akiről az is kiderült, hogy Pekingben – más muzsikusokkal közösen – már CD-t is adott ki, és ezen, sok más mellett, magyar népzenét is játszik. A beszélgetés végére pedig fény derült arra, hogy hol is van a kapcsolódási pont egy kínai lány és a magyar népzene között.

–Hol kezdődik az ön „zenei élettörténete”?

-Ott, hogy ötéves koromban az apukám otthon, Pekingben elvitt egy koncertre. Akkor láttam és hallottam először cimbalmot, és nagyon megtetszett. A szüleim is bíztattak, és elvittek egy tanárhoz. Most vagyok húszéves, tehát tizenöt éve foglalkozom már a cimbalommal.

–A családja is zenél?

-Hangszeren nem játszanak, de a szüleim és a bátyám is nagyon szeretnek énekelni és karaokézni.

–A kínai cimbalom bizonyára más, mint a magyar.

-Igen, Kínában más a hangszer felépítése. Időbe tellett, amíg hozzászoktam az itteni hangszerhez, amíg ezen is megtanultam játszani.

–Születésétől kezdve Pekingben élt, ott van a családja, a barátai, ráadásul azt csinálhatta, amit szeret: főiskolán tanult cimbalmozni. Hogyan jött az ötlet, hogy mindezt otthagyja, és Budapestre jöjjön?

-A kínai tanárom három éve Magyarországra utazott egy több hónapos tanulmányútra. Amikor visszajött, rengeteg anyagot hozott magával, kottákat, magyar népzenét, és ezeket nagyon érdekesnek találtam. Mélyen megérintettek, például a magyar táncház-muzsikát hallgatva, az volt a benyomásom, hogy az emberek boldogok ettől a zenétől. Érződött, hogy jól érzik magukat ott, beszélgetnek, esznek-isznak, táncolnak, egyszerűen jó hangulat áradt ezekből a zenéből. Akkor arra gondoltam, milyen jó lenne egy ideig Budapesten tanulni és élni.

–Tudott valamit Magyarországról?

-Nem nagyon. Az interneten keresgéltem, és a fotók alapján először csak annyit láttam, hogy Budapest szép város lehet.

–Akkor az első időszak – enyhén szólva – nem lehetett könnyű….

–Rettenetesen nehéz volt. Jöttem a felvételi vizsgára, nem tudtam a nyelvet, nem voltak barátaim, nem volt aki drukkoljon nekem, nem ismertem ki magam a városban….Volt egy-két kínai ismerősöm, de hát akkor is nagyon megszenvedtem az első hónapokat. Ennek most már több mint egy éve, azóta nagyon sok barátom lett, magyarok, koreaiak, kínaiak, szóval elég vegyes, nemzetközi társaság. Sokat vagyunk együtt, néha bulizunk, de hétvégenként általában gyakorolok.

–A magyar még nem megy igazán gördülékenyen, gondolom, tanárra is szüksége van.

-Igen, járok magyar nyelvórákra, mégpedig egy német lányhoz, aki sok nyelven beszél, történetesen magyarul is. Ez a második évem Budapesten, már kezdek belejönni a nyelvbe, és egyáltalán, az itteni életbe. Szeretnék még maradni, összesen öt évet terveztem, de nem tudom, sikerülni fog-e ez. Azt látom, hogy nagyon jól kellene tudnom magyarul ahhoz, hogy megszerezzem a mester-fokozatot. Néha elbizonytalanodom, úgy érzem, hogy ez nem fog menni, és akkor arra gondolok, hogy talán Amerikában kellene megpróbálnom továbbtanulni. Angolul ugyan sokkal jobban beszélek, mint magyarul, de ott sem szeretnék hosszan maradni. A tanulmányaim után mindenképpen visszamegyek Kínába.

-A zeneakadémiai órákon hogyan tud lépést tartani a többiekkel?

–Nehezen, de a tanárok nagyon kedvesek. A zeneelmélet órákon – a nyelv miatt ez megy a legnehezebben – Richter Pál mindig megkérdezi, világos-e, amiről beszél, és óra után is magyaráz nekem, ha szükséges. De bárkihez odamehetek óra után a kérdéseimmel, ezt jobban is szeretem, mert nem akarom az órákon lopni a többiek idejét.

–És hogy megy az a tárgy, amiért tulajdonképpen Budapestre jött, és Balogh Kálmántól tanul, vagyis a népi cimbalom?

–Azt hiszem, elég jól. Kálmánt nemcsak a mesteremnek tekintem, hanem egy végtelenül kedves és segítőkész embernek is. Bármilyen szakmai gondomat megbeszélhetem vele, és  mindig bíztat, ha történetesen elbizonytalanodom. Sokat mesélt nekem arról is, hogy milyen volt az, amikor ő állt a pálya elején, ott, ahol most én. Táncházba is Kálmán vitt el, hogy még többet megtudjak a magyar népzenéről. Neki és a táncháznak rengeteg új ismerőst is köszönhetek.

–Gondolom, azért sok minden hiányzik otthonról, például a család. A szülei már meglátogatták itt Budapesten?

-Nem, de talán jövőre, a diplomakoncertemre el tudnak majd jönni. Sajnos, egy évben csak egyszer találkozom velük, akkor, amikor hazautazom Pekingbe. Azt terveztem, hogy most Karácsonykor meglátogatom őket, de készülnöm kell a januári vizsgákra, nem lesz időm, és a repülőjegy is borzasztó drága.

–Említette, hogy a tanulmányai után mindenképp visszamegy Kínába. Milyen karriert képzel el magának?

-A képzelet, a fantázia nagyon szép dolog, de az élet más. Azt szeretném, ha évente legalább egy fellépésem lenne, és mellette néhány tanítványom. Talán ugyanabban a zeneiskolában fogok tanítani, ahova én jártam, és az is lehet, hogy a régi tanárommal együtt. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő.

Bokor Gabriella