Hírlevel archívum > Legato 9 – 2011 június > PORTRÉ – MESÉBE ILLŐ TÖRTÉNETEK A GITÁRRÓL

MESÉBE ILLŐ TÖRTÉNETEK A GITÁRRÓL

A gitár valóban mesébe illő módon alakította Csáki András életét, a szégyenlős kisfiút   világszerte elismert muzsikussá „változtatta”. A harmincas évei elején járó gitárművész koncertezik, CD-t készít, sorra nyeri a nemzetközi versenyeket, és 2009 óta a Zeneakadémia gitár tanszakán is tanít. Az pedig, hogy mindehhez micsoda szerénységgel és szakmai alázattal viszonyul, kiderül a következő beszélgetésből.

Kevesen őrzik meg életük első hangszerét, de az ön első gitárja „visszavándorolt”.

-Igen, tíz évesen kaptam, és a mai napig pontosan emlékszem az illatára, a külsejére, egyszerű bolti gitár volt, de én teljesen beleszerettem. Két héttel később megbetegedtem, és ennek nagyon örültem, mert otthon maradhattam, és egész nap gitározhattam. Aztán amikor nagyobb hangszerre kellett váltani, eladtam, muszáj volt, hiszen senki nem dúskált akkoriban a pénzben. Az árához még hozzá tettünk egy kicsit, úgy tudtunk venni egy új gitárt. Néhány évvel később nagyapám elhatározta, hogy visszavásárolja nekem, és a születésnapomra megkaptam az első gitáromat.

Egy tíz-tizenegy éves kisfiút mi ragad meg a klasszikus gitárban?

-Az osztályunkból nagyon sokan tanultak játszani, és délutánonként a tanár nénik megengedték nekik, hogy elővegyék a gitárt, és gyakoroljanak. Ilyenkor a többieket is tanították kicsit, és nekem borzasztóan tetszettek a gyakorlatok, az, ahogy pengetni kellett, nagyon megfogott ennek az egésznek a hangulata

Amikor már ön is vitte a gitárt az iskolába, előfordult, hogy nem klasszikus, hanem másfajta zenét játszott?

-Nem. Nekem ez kimaradt, én úgy nevelkedtem, hogy – bár a szüleim nem muzsikusok – rengeteg lemezünk volt otthon. Tudja, ezek az olcsó, orosz kiadású bakelitlemezek, amiken fantasztikus felvételek vannak, például Ojsztrah-al Csajkovszkij hegedűverseny…Aztán később, amikor már a Konziba jártam, édesapám még a családi béke árán is mindig megvette nekem a legújabb komolyzenei CD-ket.

Tehát nem csak az osztálytársak hatására kezdett zenét tanulni, hanem otthon is minden adott volt ehhez.

– Igen, bár a szüleim sose mondták, hogy legyek zenész, sőt, szerintem ők is elcsodálkoztak azon, hogy így alakult az életem, hiszen én fiatalabb koromban egy nagyon szégyenlős, édesanyám szoknyája mögé bújó kisfiú voltam. Mindenféle nyilvános szerepléstől irtóztam, még baráti körben is.

Hogyan lehetett ezen átlépni?

-Nem tudom, a gitárral könnyű volt. Amikor gitár volt a kezemben, nem éreztem már magam annyira elveszettnek.

Lehetett a hangszerbe kapaszkodni…

-Akkoriban lehetett, aztán egyre több koncerten játszottam, versenyekre jártam, úgyhogy mára ez már átalakult. Ez egy folyamatos lelki feladat, meg kell tanulni, hogy ezeket a dolgokat egy koncerten hogyan rakom rendbe magamban. És ha az ember olyan darabokat játszik, amiket szeret, ha azt gondolja, hogy megéri gyakorolni, mert olyat tud nyújtani, ami másnak is örömet okozhat, akkor nem kérdés, hogy szívesen megy-e a színpadra.

Mikor vált egyértelművé, hogy erre teszi fel az életét?

-Megmondom őszintén, ez is egy több fázisú folyamat volt. Két éve gitároztam, amikor először elmentem az országos gitárversenyre, és ott első díjat kaptam. Akkoriban viszont még azt terveztem, hogy gitártanár leszek, nagyon szerettem ugyanis a tanáromat, Kozma Laci bácsit. Mindenféle kamarazenei projektet talált ki, ami nekünk nagyon izgalmas volt, nem  csak szólóban játszhattunk, hanem jó csapatot is kovácsolt belőlünk.

Aztán másként alakult, mert bár jött a tanítás is, jóval azelőtt elindult a szólista művészi karrier, minden nehézségével együtt. Nem tartott a bizonytalan életformától?

-Arra inkább mostanában gondolok….Érdekes egyébként, hogy mi egy zenésznek a célja. Van, aki azért csinálja, hogy híres legyen, hogy szeressék, de az, akinek ennyi a lényeg, szerintem pályát tévesztett. Nekem gyakran egy kamarazenei próba is nagyon nagy örömöt okoz, olyan élményt tudok átélni a zenéléssel, amit nehéz lenne leírni. Katarzisnak szokták nevezni, de annak, aki nem élte még át, nem nagyon tudnám elmagyarázni. Szóval, ha a cél megvan, akkor lehet hozzá eszközöket találni, nem könnyű, de annak, akinek ez az útja, menni fog.

Más hangszer soha nem kísértette meg?

-Dehogynem, és ez máig így van. Játszani semmi máson nem tudok, persze zongorázni kellett, amikor a gitárt tanultam, de ugye mi körmökkel játszunk, és ez – enyhén szólva – gátolja az ember billentéstechnikáját. Szeretem a cselló hangját, a hegedűét, a fúvósok közül a fagottot, a fuvolát. Tulajdonképpen én „am Block” a zenét szeretem nagyon, így felvételeket is sok félét hallgatok. Ha más hangszerben gondolkodom, vagyis hogy mivel foglalkoznék komolyan, biztos nem a zongorát választanám, mert kicsit hasonlít a hangja a gitárhoz, ugyanúgy lecseng. Engem inkább a dallamjátszó hangszerek vonzanak, azok, amelyek tudnak kitartott hangokat játszani.

Hol van a legnagyobb kultúrája a gitárnak?

-Az olaszoknál rengeteg a jó gitáros, meglepődtem, hogy mennyire tudnak játszani, és emellett még tudatosak is Az ember azt hinné, hogy csak érzésből csinálják, pedig rengeteget tanulnak. Aztán Spanyolország, és persze Dél-Amerika, de én ott az utóbbi időben    kevesebbszer jártam.

Akkor hogyan lehet az, hogy ön igazi „versenydíjhalmozó”, és a nemzetközi versenyeken rendszeresen megelőzi az olaszokat és a spanyolokat?

-Ezt a kérdést elsősorban nyilván az adott versenyek zsűritagjai tudják hitelesen megválaszolni, de persze nekem is van egy elméletem. Mostanság a versenyeken sok hasonló, szinte hiba nélküli, de zeneileg egysíkú produkciót hall az ember, így üdítően hat, ha valaki kicsit másképpen közelíti meg a darabokat. Mivel én nem az ott szokásos latin gitáros iskolán nevelkedtem, eleve adott a más megközelítés. Amellett, hogy tisztelem a „gitáros országok” hagyományait, sőt igyekszem a lehető legjobban megismerni és beépíteni az ott felhalmozódott rengeteg tudást és tapasztalatot, szeretem az ő tradícióikat a mi magyar – szerintem kitűnő – zenei látásmódunkkal fűszerezni, és ez, azt hiszem, sokszor előnyösnek bizonyul.

Mekkora közönsége van itthon a klasszikus gitárnak?

-Erre nehéz válaszolni, mert ennek a hangszernek sokkal kisebb a hangja, mint egy hegedűnek vagy egy zongorának, tehát egy MÜPA méretű teremben nem lehetne gitárkoncertet rendezni. Mi jóval kisebb termekben játszunk, így nehéz az összehasonlítás más hangszerekkel, de azt tapasztalom, hogy az embereket vonzza a gitár. Köztudottan latin gyökerei divatossá és népszerűvé teszik, így olyan közönséget is a hangversenyekre csábíthatunk, akik egy hagyományos komolyzenei koncertre nem mennének el. A gitártanulás iránt óriási az érdeklődés, a zeneiskolákban ez számít az egyik legnépszerűbb hangszernek, komoly túljelentkezés is van. Nem hagyományos hangszer, mint a hegedű, a furulya, és a gyerekek körében menőnek, mai szóval élve „trendinek” számít. Ettől a hangszertől természetesen nem lehet elvárni akkora tűzijátékot, mint egy rézfúvós kvintett-től, vagy egy zongorától, mert más jellegű, de van egy olyan intimitása, amit szerintem szeretnek az emberek. Ráadásul egyfajta egzotikuma is van, lehet, hogy jó néhány Csajkovszkij hegedűverseny után egy Rodrigo Aranjuez concerto már csak azért is érdekesnek hat, mert teljesen más. És itt természetesen nem a két mű értékét szeretném összemérni.

Korábban tanított a Bartók Konziban, két éve pedig a Zeneakadémiára hívták. Amikor felkérik tanítani, előjönnek a jó fajta emlékek, amik az ön tanárához, Laci bácsihoz kötődnek?

-Persze, de nagyon sokat gondolkodom manapság ezen a tanítás dolgon, mert én ugye nagyon fiatalon kezdtem. Az évek során több külföldi kurzuson részt vettem, és ha van valamihez tehetségem, az az, hogy sok mindent el tudok lesni, aztán hozzáteszem ezekhez a saját ötleteimet. Rengeteg mindent összegyűjtögettem technikailag, főleg a külföldi gitárosoktól, zeneileg pedig nagyon sokat kérdezősködtem, nemcsak gitárosoktól, de más hangszeresektől is. Próbáltam megnézni, hogy hogyan tanul például egy zongorista, milyen darabokat játszik végig, hogy tanítják meg neki a tagolásokat, hogy hogyan értelmezzen egy darabot, hogyan álljon neki. Szeretném a komoly tradíciókkal rendelkező hangszerek – általam nagyon tisztelt – zenei hagyományait átültetni az én hangszeremre, és mivel a gitár gyökerei teljesen eltérőek, így ez a kombináció szerintem nagyon érdekes lehet. Azokat a tapasztalatokat tehát, amiket idáig sikerült összeszednem, nagyon nagy örömmel adom tovább, de néha arra gondolok, hogy még sokkal többet kellene tudnom, és talán tíz-húsz év múlva volna a legszerencsésebb a tanítást elkezdeni, amikor már összeállt egy igazán komplett kép. Ugyanakkor nagy megtiszteltetés, felelősség és öröm is számomra, hogy taníthatok. Lehet, hogy egoista vagyok, de annyira jó látni, amikor valaki egyik évről a másikra óriásit fejlődik, és elkezdi nagyon szeretni, amit csinál. Rengeteget tudok tanulni is a növendékektől, hiszen ők is elindulnak különféle ösvényeken, amelyeken addig én még nem jártam.

Nyáron is tanít? .

-Észtországban tartok egy kurzust, június végén pedig egy nagy gitárfesztiválra utazom  Amerikába, ahol koncerteket hallgatok és játszom is. Ezután Erdélybe megyünk Hűvösvölgyi Ildikó művésznővel, van egy közös Reményik-estünk. Ez egy kéthetes turné lesz, utána utazom a kolozsvári, majd a marosvásárhelyi gitárfesztiválra. A nyár végén szeretnék kimenni Olaszországba Oscar Ghiglia-hoz, aki nagyon nagy gitáros, és a ma élő Segovia tanítványok közül az egyetlen aktívan tanító professzor. Ő tart egy kurzust, amin mindenképp jó lenne részt venni.

Szóval nem csak tanít, de tanul is.

-Persze, tovább kell gyűjtögetni a tapasztalatokat. Ahogy az előbb mondtam, nagyon fiatal vagyok, rengeteget szeretnék még tanulni.

Bokor Gabriella