VARÁZSLATOS FUVOLÁK

Új rovatunkban a Baráti Kör régebbi támogatottjaival ismerkedhetnek meg, akik ma már sikeres pályát építő muzsikusok. Elsőként Győri Noémi fuvolaművésszel találkozhatnak.

A világ rangos színpadain koncertezik – fellépett egyebek közt a Carnegie Hall-ban – mesterkurzusokat tart, zenei versenyeket nyer, egy éve pedig a manchesteri Royal Northern College of Music tanársegédje. És ezzel még nincs vége a sornak: Győri Noémi egy müncheni kamarazenekar szólófuvolása, és rendszeres vendég a Bécsi Operaház Zenekarában, valamint a BBC Filharmonikusoknál. Noémi – aki júniusban a Bartók Konzervatóriumban tartott mesterkurzust – április végén is Budapesten töltött néhány napot. Az elutazása előtti órákban beszélgettünk egy kávézóban, amelynek ablakai épen a Zeneakadémia – átmenetileg bezárt – gyönyörű, Liszt Ferenc téri épületére nyílnak.

– Hétfő óta itthon vagy. Most péntek délután van, és este már repülsz vissza Manchesterbe. Jól telt a hét?

– Jól, de nem csak itthon voltam: tegnap este érkeztem vissza Bécsből. A volt professzoromat, Barbara Gisler-Haasét látogattam meg. Ha Bécs környékén járok, szeretek játszani neki, ez mindig feltölt energiával.

– Pedig egy-egy ilyen meghallgatás munka, nem?

– Ezt inkább felfrissülésnek nevezném. Az elmúlt időszakban rengeteget gyakoroltam a májusi és júniusi fellépésekre: több koncertem és kurzusom is lesz a következő hetekben, és mire útra kelek, tökéletesre szeretem csiszolni a darabokat, hiszen menet közben már korlátozott a lehetőségem a készülésre. Az idő és az energia olyankor már az utazásra, az aznapi gyakorlás megszervezésére, a helyzethez való alkalmazkodásra, a terem felmérésére és hasonlókra megy el.

– Tényleg, nektek ez lehet az egyik első dolgotok, ha megérkeztek valahová.

– Persze, és azt hiszem, minden zenész, aki sok helyen játszik, egyetért abban, hogy „ideális” helyszín és körülmények alig léteznek. A koncertezésben talán ez az egyik legnagyobb kihívás: az embernek meg kell tanulnia mindenhez gyorsan alkalmazkodnia, a különböző váratlan, előre kiszámíthatatlan helyzeteket és helyszíneket a maga számára otthonossá, kényelmessé tennie. Az egyik terem túl száraz, a másik túl visszhangos, a harmadik jó, de nincs öltöző, és akkor még nem beszéltünk arról, ha a repülő késik, a csomag elvész, és még sorolhatnám!

– Van olyan hangversenyterem, ami számodra megközelíti a tökéleteset?

– Remélem, hogy a Zeneakadémia Nagyterme hamarosan elkészül, mert ez az egyik legkülönlegesebb hely azok közül, amelyekben valaha játszottam. A méretét tekintve viszonylag nagy, mégis személyes a kialakítása, így nagyon könnyű a művész és a közönség közötti „kommunikáció”. Számomra mindig óriási öröm volt itt játszani. Emellett természetesen az olyan tradicionális helyszíneken, mint a Carnegie Hall, vagy a bécsi Mozart-Saal is fantasztikus élmény fellépni, sőt, a modern, jó akusztikájú helyszínek is közel állnak a szívemhez, mint például a hágai Anton Philipszaal. A szintén néhány éve épült luxemburgi Filharmónia akusztikájáról hasonlóan sok jót hallottam, ott májusban játszom, úgyhogy már kíváncsian várom a hangzást.

– Ha már a Nagytermet említetted… Sokfelé jársz a világban, mit gondolsz, mi az, amiben a te hozzáállásod, stílusod más, egész egyszerűen azért, mert te a Liszt Akadémiára jártál?

– A mi Zeneakadémiánknak az egyik erénye, hogy tulajdonképpen egy kis intézmény; sok más külföldi zeneakadémiával ellentétben itt az ember nem érzi magát egy átláthatatlan dzsungelben. Emiatt is lehet az, hogy kitűnő műhelyként funkcionál, hiszen egy exkluzív színvonalat képviselő, átlátható közeg, ahol az ember jól tud fejlődni, mivel több figyelem irányul az egyes hallgatókra. Nagyon fontos egy fiatal zenész számára, hogy ő maga és a tanára is nyomon tudják követni, hogy szakmailag éppen hol tart, hová helyezi magát az egyetemi zenei közegben, mert később, amikor kilép az intézmény falai közül, már neki kell önmagát definiálnia. Úgy látom, hogy a legnagyobb zeneakadémiákon sokkal nehezebb a hallgatóknak megtalálniuk, kik is ők valójában, merre tart a művészi fejlődésük; gyakran a diákok színvonala is hullámzóbb, vannak kiemelkedők, de kevésbé jók is. A nagy intézményekben nagyobb is a tanszékek polarizálódása, tehát inkább a szűkebb hangszeres osztály összetartó ereje a meghatározó.

– Nálunk személyesebb a tanár-diák viszony?

– Sokszor talán igen, illetve ahogy mondtam, a közösség feltétlenül átláthatóbb. Akik egy időben járnak az Akadémiára, azok ismerik egymást, tényleg kapcsolatban vannak, és nem utolsó sorban gyakran együtt zenélnek. Az e fajta személyes kapcsolat igazi kincs, és remélem, hogy ez soha nem fog kiveszni a Zeneakadémiáról. Az előttünk végzett generációkra, de még az akár negyven évvel ezelőtt végzett művészekre is jellemző, hogy közösséget alkotnak, és bár mindenki különböző egyéniség, mégis valamilyen módon hasonló értékrendet képvisel. Ennek része egy valódi elmélyültség, és a zene elméleti részének széles ismerete is. Nemrég Mozart szonátákról tartottam kurzust Angliában, és előtte visszamentem Kemenes András tanár úrhoz, hogy átjátsszam vele a darabokat. Hihetetlenül felfrissítő volt újra azt éreznem, hogy ha valaki igazi odafigyeléssel dolgozik, és húsz évvel előttem jár a pályán, akkor mennyi újdonságot tudok általa felfedezni. Nagyon motiváló és megerősítő látni, hogy ez a hozzáállás valóban létezik – és remélem, minél több művészben és tanárban meg is marad –, hiszen ez az, amitől az ember soha nem veszíti el a lelkesedését.

– 2007-ben diplomáztál, de korábban, zeneakadémistaként a Baráti Kör is fontos szerepet játszott az életedben.

– Igen, a zeneakadémiai éveim nagyjából teljesen összefonódtak a Baráti Körrel. Nem gondolná az ember, hogy mennyi költséggel jár egy-egy versenyen vagy kurzuson való részvétel, és hallgatóként a Baráti Körön kívül nagyon kevés más fórumhoz fordulhattunk támogatásért. Kiegészítésképp igyekeztem koncertekkel, vagy akár utcazenéléssel is gyűjteni ezekre az utakra, de ez önmagában semmiképp nem lett volna elég. A Baráti Kör segítségére mindig lehetett számítani, ha az ember megfelelően jó fesztiválokra és továbbképzésekre kapott meghívást. Azt is jó volt látni, hogy a kuratóriumi tagok kifejezetten nyomon követték a támogatott fiatal művészek fejlődését, illetve hangsúlyt fektettek arra, hogy a hallgatók magas színvonalon álljanak helyt a különféle megmérettetésen.

– Vagyis ehhez eredményeket kellett hozni.

– Persze, ez természetes, e nélkül nem is ment volna. Ugyanakkor a nagy fesztiválokra való meghívásokhoz, a kurzusokon való jó szerepléshez, az eredményes versenyzéshez rutin kell, és ezeket a tapasztalatokat egyértelműen a Baráti Kör segítségével tudtam megszerezni. Egy-egy ilyen utazás alkalmával olyan élményeket és tudást tettem magamévá, ami nélkül biztosan nem haladhattam volna ilyen egyértelműen az utamon, és nem tarthatnék ott, ahol ma tartok. Mai szemmel még jobban látom, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen sok segítséget kaptam fiatalon; persze ez részemről is rengeteg munkát kívánt, de minden lépésnél mellettem álltak támogató emberek és források. Nagyon remélem, hogy nemsokára eljutok oda, hogy ezt a sok segítséget magam is nagyobb mértékben visszaforgathatom, visszaadhatom. A Baráti Kört feltétlenül szeretném a későbbiekben támogatni, sőt már most is szeretem a lehetőségeimhez mérten segíteni a nálam fiatalabbakat. Több éve a Miyazawa fuvolacég művésze vagyok, és a tőlük kapott fantasztikus hangszeren játszom, így a régebbi fuvolám megmaradt. Amikor Grúziában a Tbilisi Konzervatórium hallgatóinak tartottam kurzust, megismertem egy nagyon tehetséges egyetemista fuvolást, aki Berlinben szerette volna folytatni a tanulmányait. Sajnos az ő hangszere nem lett volna megfelelő a felvételihez, így úgy döntöttem, hogy kölcsön adom neki a korábbi hangszeremet, és hihetetlen boldog voltam, amikor – részben ennek köszönhetően is – valóra válhatott az álma! Persze ezek egyelőre nagyon kis lépések, de többek között a Baráti Kör szemlélete által fogtam fel, hogy milyen sokat számít az ilyen fajta segítség. Lehetőségeimhez mérten mindig szeretném segíteni a fiatalabbakat; fontos számomra, hogy nekik továbbadjam azt a támogatást, amit én is megkaptam a tanulóéveim során. És talán ezáltal a jövőben ők is nyitottak lesznek a hasonló hozzáállásra.

– Legutóbb márciusban beszélgettünk, akkor épp a londoni Magyar Intézetben készültél koncertet adni. Jól sikerült?

– Igen, nagyon. Jonas Skielboe dán gitáros kamarapartneremmel játszottunk. A helyszín pont tökéletes erre a felállásra, és sikerült olyan meghitt hangulatot teremtenünk, amiben a közönséggel egy húron pendültünk az egész hangverseny alatt. Jonassal legközelebb Hágában játszunk együtt, de előtte még sok utazás és koncert áll előttem: Luxemburgban C.Ph.E. Bach különlegesen virtuóz d-moll fuvolaversenyét játszom két koncerten, és Münchenben is többször fogok fellépni, egyebek között az Operafesztiválon. A nyár is izgalmas lesz: Julianna Steinbach zongoraművész meghívására Franciaországba, Burgundiába utazom az általa vezetett kamarazenei fesztiválra, de itthon is lesz több koncertem – például az Aszófői Kamarazenei Napokon, Csillagh Katalinnal.

– Azért valamikor biztosan nyaralni is fogsz. Hány napot bírsz ki egyhuzamban a fuvola nélkül? Mikor kezd hiányozni?

– Általában egy-két hét után már nem bírom…bár a nyaralásaink alatt inkább kikapcsolódásra „használjuk” a zenét férjemmel, Gergővel. (Madaras Gergely, karmester és fuvolaművész – a szerk.) Sokszor épp az ilyen szünetekben van időnk nyugodtan és kedvünkre együtt zenélni. Az is gyakran előfordul, hogy a „szabadság” alatt új darabokkal ismerkedem; nézegetem, hogy a jövő évadban miket szeretnék eljátszani. Közös tradíció, hogy minden évben a Balatonon töltünk egy hetet; nekem ez az igazi nyaralás, sehol sem tudok ennyire kikapcsolódni. Ezekben a napokban Gergővel leülünk, együtt végiggondoljuk, hogy mi is történt az évben, és megbeszéljük, hogy mik az elképzeléseink, terveink és álmaink a következőre. Azt vettük észre mindketten, hogy a sűrű év után ilyenkor, a szabadságunk alatt születnek meg a legjobb ötletek és az új inspirációk.

Bokor Gabriella