„NEM KÖTÖK ALKUT A HANGOMMAL”

Civilben kedves, visszafogott, szinte halk szavú lány, smink is alig van rajta. A kávéházban, ahol találkozunk, senki meg nem mondaná, hogy a színpadon viszont elemében van, olyankor csak úgy árad az energia, a hang, az egyéniség. Vörös Szilvia idén végez Operaének-mesterképzésen, és az első évet lezáró vizsgák kapcsán sokan felfigyeltek rá.

–A legutóbbi áriavizsgán Santuzzát énekelted, akit még külsőleg is hozzád hasonlónak képzelek el.

-Remélem, hogy a szerep tíz-tizenöt év múlva része lehet a repertoáromnak, nagyon szeretném Santuzzát énekelni! Úgy harmincöt éves korom körül állhatok majd neki a Parasztbecsületnek, meg kell érnem hozzá emberileg és persze hangilag is, egyelőre csak ismerkedem a stílussal. Ez az áriavizsga egyébként óriási élmény volt, zenekarral énekelhettünk a Duna Palotában, és két elképesztő darabot kaptam: Santuzzát és egy Händel-áriát, ami ugyan kevésbé ismert, de nagy megmérettetés volt, mert koloratúrária, és nekem nem mozog olyan nagyon a hangom. Szóval ezzel meg kellett küzdeni.

–Aztán az operavizsgán jól „kitombolhattad” magad a színpadon…

-Igen, a boszorkányt énekelhettem Humperdinck Jancsi és Juliskájában, azt adta elő az első évfolyam. Nagyon hálás szerep volt, sok mindent lehetett benne játszani, elengedhette magát  az ember.

[hana-flv-player
video=”http://zakbk.hu/wp-content/uploads/2012/11/voros_szilvia.flv”

style=”text-align: center;”>
width=”640″
height=”333″

description=”Vörös Szilvia”
clicktarget=”_blank”
player=”5″
autoplay=”false”
autoload=”true”
loop=”false”
autorewind=”true”
splashimage=”http://zakbk.hu/wp-content/uploads/2012/11/voros-szilvia.jpg”
more_2=”showVolumeSlider: false, controlsOverVideo: ‘locked’, controlBarBackgroundColor: 4A2051, controlBarGloss: ‘low’ ” /]

-Az Operaházban vizsgáztatok. Ez volt az első alkalom, hogy ott színpadra léptél?

-A harmadik. Februárban tartották az Erkel-gálát, abban is részt vehettem, a Falstaff fináléjában énekeltem még kilenc szólistával, zenekarral, és kórussal. Igaz, csak három percig álltam a világot jelentő deszkákon, de nagyon nagy élmény volt. Előtte iszonyatosan izgultam, mert ha rossz helyen lépek be a fúga témánál, máris borul az összes, mögöttem lévő szólam, vagy legalábbis nagyon nehéz lesz belépni, szóval irtózatosan nagy felelősség volt. Ráadásul ott az az óriási színpad, amit most már nem közönségként nézhettem, hanem ott álltam rajta…. Szóval nagy teher volt, izgultam, akárcsak április 16-án, a Győriványi Ráth Görgy által dirigált János passióban. Az alt szólóra kértek fel, ami hatalmas megtiszteltetés volt és még nagyobb felelősség. Nekem egyébként jót tesz a lámpaláz, ad egy löketet, amitől aztán szárnyalok a színpadon. Amikor ki kell menni, még remeg a lábam, de az első taktusoknál érzem, hogy már úgysincs visszaút, akkor hagyom, hogy magával ragadjon, és teljesen beleélem magam a karakterbe.

–Pedig ez nálad viszonylag későn jött, nemrég éreztél csak rá ennek az ízére. Még középiskolába sem zeneművészetibe jelentkeztél.

-Viszont zenei általánosba jártam, ahol heti tíz, zenével kapcsolatos óránk volt, legyen az ének, zongora, szolfézs, kórus. A édesanyám zeneiskolában tanít, természetesen oda is jártam, és zongorázni tanultam. Szerettem csinálni, de nem voltam túl szorgalmas, és nem is gondoltam arra, hogy zeneművészeti középiskolába jelentkezzem. A pápai Református Kollégium Gimnáziumába mentem, amit szerettem, de első év végén már majd megőrültem a hiánytól: mindössze heti egy énekórám volt az iskolában a korábbi heti tízzel szemben, és azt éreztem, hogy nekem ez borzasztóan kevés. A szüleim azt javasolták, hogy menjek el a helyi zeneiskolába Eisenbeck Ágotához, és tanuljak énekelni, az nem vesz el annyi időt, mint a hangszer, nem kell annyit gyakorolni, eljárni a kollégiumból. Ez nehezen is ment volna, mert a gimiben elég szigorú rend volt. Szóval így kezdődött az éneklés, jól éreztem magam benne, de arra még nem gondoltam, hogy nekem a zene lesz a pályám.

–Azért egyre közelebb kerültél ehhez.

-Érettségi után két évig jártam a győri konzervatóriumba. Borzasztó jóba lettem a tanárnőmmel, Dobi-Kiss Veronikával, akivel elkezdtünk Haydn, Bach és Händel zenéivel ismerkedni, Brahms és Mahler dalokat tanulni, és az egyikbe, Brahms Von ewiger Liebe című darabjába egészen beleszerelmesedtem. Aztán 2008-ban megnyertem a Simándy József Énekverseny 1. kategóriáját – a versenyre Haydnt és Lisztet vittem  – és akkoriban kezdtem el áriákat tanulni. Próbálkoztunk Cherubinoval a Figaro házasságából, de az nálam valamiért nem működött, emlékszem, nagyon szenvedtem. Aztán jött Fatime áriája Weber Oberon című operájából, az már jobban ment. Az viszont, hogy nekem ez az utam, csak az utóbbi két-három évben, itt a Zeneakadémián fogalmazódott meg bennem. Addig csak élveztem az éneklést, most már viszont érzem, hogy nem is tudnék mást csinálni.

–Szereted a daléneklést, de az igazi számodra az, amikor van díszlet-jelmez-történet, vagyis: operát játszol. Azt érzed leginkább magadénak.

-Igen, és ez is az utóbbi években derült ki, a nyári kurzusokon. Ha operajeleneteket kaptunk, sokkal jobban éreztem magam, egészen kinyíltam a színpadon. Jobban, mint a daléneklésnél a pódiumon, és jobban, mint a magánéletben. Volt tanárom, aki azt mondta, hogy merjek annyira nyitott lenni az életben, mint a színpadon.

–Akkor te is azok közé tartozol, akik úgy érzik, a színház, a színpad bizonyos szempontból biztonságosabb világ, mint a magánélet. És most már lassan az is kiderül, hogy milyen utad, milyen állomásaid lesznek az operaszínpadon.

-Drámai mezzonak, vagy mondjuk úgy, hogy sötétebb tónusú mezzonak tartanak. Mindennek megvan az ideje, most, huszonöt évesen például jó lenne minél több barokkot és Mozartot énekelni, mert később erre már egyre ritkábban lesz lehetőségem. Még öt-hat évig fejlődik a hangom, egyre nagyobb és testesebb lesz, azt pedig Mozart zenéje már nem fogadja be. Alkut kötni a hangommal viszont nem akarok, nem szabad mindig visszafogni, mert az egy idő után megbosszulja magát. Szóval, amíg tehetem, szeretnék sok Mozartot énekelni, az egyik kedvencem a Cosi fan tutte. Imádom azt az operát, tavaly megtanultam Medveczky tanár úrral Dorabella szerepét, őt szívesen alakítanám a  színpadon is. Verdivel pedig most ismerkedem, azokat a szerepeket majd talán a harmincas éveim környékén fogom tudni elénekelni.

–Mit mondanak a tanáraid, melyik szerep lesz neked való?

–Például Amneris az Aidából, Eboli a Don Carlosból, Wagner szerepek, de Carmen és Delilah is szóba került már.

–Vagyis érett, erőteljes egyéniségű nők. Valóban nem vagy egy Pamina-típus…

-Tényleg nem valószínű, hogy szerethető, törékeny lányokat fogok játszani, inkább az anya-banya-jósnő kategória lesz az enyém. Szokták mondani, hogy a szopránnak a mezzo az ellenpólusa, ami általában valami intrikus szerep, olyan nő, aki mindig kavar valamit. Ugyanakkor itt is vannak kivételek, például Massenet Wetheréből Charlotte. Tavaly tanultam meg az egyik áriát és nagyon-nagyon megszerettem, a Goethe regényt is elolvastam, így igazán közelinek éreztem Charlotte világát, érzéseit. Ezt elénekelni például nagy álmom lenne.

–Izgalmas karakterszerepeket fogsz kapni, úgy tűnik.

-Igen, és érdekes, hogy ahogy tanulom ezeket a szerepeket, ismerkedem a jellemekkel, gondolkodom rajtuk, én is jobban megismerem magam. Meg kicsit átalakul a lényem, az életben is merek például nőiesebb vagy éppen határozottabb lenni.

–Az utolsó évet végzed a mesterképzésen. Nyilván gondolkodsz már azon, hogy utána hogyan tovább. Mire jutottál?

-Több minden is jár a fejemben. Lehet, hogy Németországban próbálok szerencsét, ott óriási hagyománya van az opera műfajának, szinte minden városban van minőségi operajátszás. Vannak lehetőségek posztgraduális képzésre, és rengeteg az operastúdió, ahova nyilván olyanokat vesznek fel, akik később az adott színházba is bekerülhetnek. Ugyanakkor a tanítás is érdekel, így azt is el tudom képzelni, hogy még egy évet maradok a Zeneakadémián, és elvégzem a tanári szakot is. Szóval, gondolkodom, de konkrét tervem egyelőre még nincsen.

Bokor Gabriella