Két különleges koncert krónikája

–Három óra múlva kezdődik a koncert. Mi történik még addig?

Oláh Kálmán: Most kezdték el bepakolni a hangszereket, aztán lassan megérkeznek a többiek is. Akkor következik a hangbeállás, mert egy jazzkoncert esetében mindenképpen kell erősítés, úgyhogy valamennyi kis sound-check-re szükség van. Az est koncepciója az, hogy szólózongora-produkciók és zongorás jazz triók váltják egymást, tehát a zongora lesz a középpontban.

–Most éppen két koncert között vagyunk, hamarosan kezdődik az El Jazzico, vasárnap pedig megtartották az El Classico-t. Hogy sikerült?

Dráfi Kálmán: Igen, én már sokkal könnyebb helyzetben beszélgetek itt…Jól sikerült,  nagyszerűen játszottak a résztvevők, és a közönségnek is tetszett. Gyönyörű a Duna Palota színházterme, odavittük a zeneakadémiai nagytermi koncertzongoránkat, úgyhogy a körülmények is ideálisak voltak.

–Ahogy Oláh Kálmán említette, a ma esti koncert a zongora köré épül. Volt önöknél is „főszerepet játszó hangszer”?

Dráfi Kálmán: Nem volt, hiszen klasszikus koncert lévén nagyon gazdag és bő választékunk volt mind hangszerekből, mind művészekből. A mi koncepciónk az volt, hogy csupa olyan muzsikust hívunk, akiket a Zeneakadémia nevelt ki. A tanárokat mi képviseltük Farkas Gáborral, a nagyszerű fiatal zongoraművésszel, aki már szintén tanít a Zeneakadémián, ráadásul nagyon jól! Mi ketten voltunk tehát azok, akik a Zeneakadémián tanultunk és már tanítunk, a többiek ott végeztek, illetve most tanulnak ott. Volt hegedűs, volt vonósnégyes, volt zongora, volt duó, tehát igazán gazdag műsort sikerült összeállítani. Úgyhogy az első félidőt megnyertük, ma este jöhet a második.

–A ma esti jazzkoncert résztvevői is mindannyian kötődnek a Zeneakadémiához?

Oláh Kálmán: Majdnem mindannyian. Amikor megkaptam a felkérést, hogy szervezzem meg az El Jazzico zenei részét, és elkezdtem gondolkodni azon, hogy kik voltak roma növendékek a jazztanszakon, oly annyira többségben voltak a zongoristák, hogy eldöntöttük: legyen a zongora a középpontban. A mai koncerten elsősorban a jelenlegi tanítványaim lépnek színpadra, egy-két kivétel akad csak: az egyik a fiam, aki tizenhét éves, és klasszikus tanszakra jár a Bartók Konziba, ami szintén kötődik a Zeneakadémiához. Tizenkét éves kora óta jazzt is játszik, és olyan szintre jutott, hogy szerettem volna őt is bemutatni a közönségnek, nagyon örülök, hogy erre lehetőséget kaptam. Amúgy pedig a ma este fellépő kísérő hangszeresek is nagyrészt zeneakadémisták voltak. Az én trióm, a Trio Midnight huszonkét éve működik, közülük Balázs Elemér járt a jazz tanszakra, Egri János nem, a fiam triójában a dobos, Serei Dani most is jazz tanszakos, illetve a másik tanítványom, Kardos Norbi triójában is zeneakadémisták kísérnek. A különbség az a két koncert között, hogy míg az El Classico-n közismert, sőt világhírű muzsikusok is felléptek, mi inkább a fiatal generációnak akartunk egy lehetőséget adni. Izgulnak is nagyon, hiszen még kezdők, tulajdonképpen ez lesz az első igazi bemutatkozásuk.

–Ami azért is fontos, mert a jazz zenészeket talán még kevésbé ismeri a nagyközönség, mint a komolyzenészeket.

Oláh Kálmán: Igen, mi nehezebb helyzetben vagyunk. A klasszikus zenének óriási hagyománya van nálunk, de az még nem került bele igazán a köztudatba, hogy a magyar jazz muzsikusok közül többen is világsikereket érnek el. Nagyon sok jó jazz zenészünk van, ahhoz képest, hogy kis ország vagyunk, és nincs túl sok lehetőség. Évi egy-két fesztivált és a Müpát leszámítva többnyire klubokban lehet zenélni, de még azokból is kevés van, ráadásul majdnem mind Budapesten. Csodálkozom is mindig, hogy a tanítványaimnak nem megy el a kedve, a többségük kitart az igényes jazz mellett. Szóval nincs könnyű dolguk, de bíztatom őket, mert tehetségesek, és örülök, hogy ma este bemutathatom őket.

–Amikor megtudta, hogy a koncerten csak roma származású muzsikusok lépnek színpadra, közülük kell kiválasztania a legtehetségesebbeket, mi volt az első gondolata?

Oláh Kálmán: Igazából nem tartottam furcsának, azt gondolom, hogy aktuális volt már egy ilyen eseményt szervezni. Ebben az országban olyan erős a roma származású muzsikusok mezőnye, jelenléte, hogy ebből tényleg kellett már egy rangos eseményt csinálni, ami kiemeli ezt a jelenséget. Jó érzés, ha megmutathatjuk, milyen magas színvonalon játszó roma muzsikusok jártak és járnak a Zeneakadémiára.

–A koncerteket a Zeneakadémia esélyegyenlőségi projektje keretében szervezték. Önöknek, akik mindketten roma származásúak, ez mit jelent pontosan?

Dráfi Kálmán: A projekt egyik fontos célja az volt, hogy bemutassa, hogyan viszonyul a Zeneakadémia a kisebbségekhez, hogyan segíti azokat. Ez nekünk nem új és nem is idegen, mert a nyolcvanas évektől kezdve nagyon sok fantasztikusan tehetséges cigány származású növendék – most már művész – került ki a klasszikus tanszakokról. Ezért is volt nehéz kiválasztani az El Classico fellépőit, hiszen akár öt koncertet is megtölthettünk volna ezekkel a muzsikusokkal. Mi már ugye túl vagyunk ezen a koncerten, ami tényleg nagyon jól sikerült, de közvetve egy-két olyan hangot is hallottam, hogy talán fölösleges ez a pozitív diszkrimináció. Nekem erről az a véleményem, hogy se nem disz, se nem krimi, legfeljebb egy nagyon puha esz, ami ugye, egy zenei kifejezés. Komolyra fordítva a szót: nagyon büszke vagyok arra, hogy a Zeneakadémián taníthatok, hogy itt tanszékvezető lehetek, mert ez az intézmény az utóbbi harminc-harmincöt évben fantasztikus talajt biztosított és biztosít ma is a cigány származású tehetségeknek. Ez a fajta segítség és szeretet szerintem egyedülálló a magyar társadalomban. Úgyhogy itt nincs szó semmiféle diszkriminációról, ez a két koncert egyszerűen ennek a büszkeségnek az ablakba helyezése, a boldogságunk megnyilvánulása, hogy ilyen jó dolgok is születnek ebben az országban.

-Ezek szerint korábban nem volt ilyen rózsás a helyzet.

Dráfi Kálmán: Gondoljon csak Cziffra Györgyre, akinek disszidálnia kellett, mert nem csak hogy nem kapott lehetőségeket, segítséget, de még a csuklóját is eltörték. A nyolcvanas évektől kezdve viszont azt látom, hogy nincs semmiféle diszkrimináció, se pozitív, se negatív, ha valaki tehetséges, megkapja a lehetőséget. Sok kiemelkedő képességű roma gyerek került be a Zeneakadémiára, ugyanazt az esélyt kapták, mint mindenki más. Itt nálunk az a természetes, magától értetődő hozzáállás, hogy ha van egy tehetséges gyerek, akkor teljesen mindegy, hogy milyen családból jön, azt támogatni kell. Aztán ha valamit le tud tenni az asztalra, akkor az az asztalon van, ha nem, akkor nincs az asztalon, de ez rajta múlik, és ezt észre fogja venni a társadalom. Hát ez történik most ezen a két koncerten.

–Oláh Kálmán már ebben, a Dráfi Kálmán által példaértékűnek tartott időszakban járt a Zeneakadémiára.

Oláh Kálmán: Nekem is nagyon pozitív élményeim voltak ilyen szempontból, a jazz tanszakon, ahova jártam, soha nem éreztem semmiféle megkülönböztetést. Amikor Gonda János – akinek a jazz tanszak megszervezését és egyetemi rangra emelését köszönhetjük – nyugdíjba ment, engem kért fel, hogy a helyébe lépjek, és ez is azt jelzi, hogy nem volt semmiféle diszkrimináció. Növendékként is azt éreztem, hogy ha valaki tehetséges, azt támogatja a Zeneakadémia, például versenyekre küldtek már fiatalon, és ez most is így van, ha a roma gyerek tehetséges, akkor ő mehet ki versenyekre. Szóval soha nem volt a jazz tanszakon sem bármilyen megkülönböztetés.

–A Zeneakadémián kívüli világban nagyon sok sztereotípia él. Ezeknek a lebontásában segíthet a két koncert?

Dráfi Kálmán: Szerintem igen. Az régóta benne él a köztudatban, hogy kitűnő cigányzenészeink vannak, sőt ennek már több száz éves hagyománya van, hiszen Brahms és Liszt is szívesen hallgatta őket Magyarországon. Azt viszont jóval kevesebben tudják, hogy a klasszikus zenében milyen sok a tehetséges, roma származású muzsikus – én most önző módon csak a komolyzenészekről beszélek. Ráadásul azt látom, hogy a médiában folyamatosan jelen van néhány cigány származású „celeb”, aki nem azt a színvonalat képviseli, amire én büszke lehetnék, és most finoman fogalmaztam. Őket állandóan szerepeltetik, közben rengeteg tehetséges, értékes művészünk van, akiket meg nem igazán ismer a közönség. Abban bízom, hogy ez a két koncert ezt egy kicsit kiegyensúlyozhatja.

Bokor Gabriella

A Legato megjelenésének időpontjában már elkészült az El Jazzico „leltár”, ami címszavakban: teltház, önfeledt, és a koncert végére könnyekig meghatott muzsikusok,és a művészeket hosszan ünneplő közönség.