KETTŐS ÜNNEP

Első hallásra úgy tűnik, hogy egy igazán romantikus találkozásnak köszönheti Emília a Szkordilisz családnevét: a fiatal magyar zongorista lánynak – aki Cipruson tanít – egyik koncertje után gratulál egy görög író. Ők lettek később Emília és testvére szülei, és a két lány gyerekkora már Magyarországon kezdődött. A családban magától értetődő volt a zenetanulás, Emíliának viszont nem sikerült igazán megszeretnie édesanyja hangszerét, a zongorát. A furulyatanulásnak is vége szakadt három év után, mert a tanárnője fúvósötösét hallgatva, a kislány az oboát választotta új hangszerének. Azért ez sem volt szerelem az első látásra-hallásra, de amint jöttek sorban a sikerélmények, az emlékezetes versenyszereplések, kezdte a hangszert is komolyabban venni. Hetedikesként vették fel a Bartók Béla Konzervatórium előkészítő osztályába, és ettől kezdve már nem igazán jöttek nagyobb kitérők. Ahogy azonban múltak az évek, és egyre több jel mutatott arra, hogy Emília a Zeneakadémiára szeretne felvételizni, a család kicsit megrettent: féltették a lányukat ettől a végtelenül bizonytalan és nehéz pályától. A sikeres felvételit követően pedig Emília fiatalon hegedűsnek készülő, fizikus nagybácsija fakadt ki, mondván, ő is jobban járt, hogy a kiszámíthatatlan muzsikusi pályát még idejében felváltotta a jóval kiszámíthatóbb tudományosra.

Addigra azonban már a kocka el volt vetve, és Emília elkezdte a Zeneakadémiát. Hamarosan aztán ő is megtapasztalta, hogy ez tényleg nem lesz egyszerű menet. Adódott is egy-egy időszak, amikor elbizonytalanodott, de ezekből végül mindig kihúzta valami: amikor megnyert egy versenyt, az természetesen lendületet adott, és néha ennél jóval prózaibb dolgok is segítettek, például az olasztanulás. Azt, hogy szót ért a helyiekkel, különösen élvezte az olaszországi utazások során, és ezekből akadt is jó néhány. Az idén elnyert Erste az elsőkért ösztöndíj például a padovai nemzetközi verseny díját fedezte, ahol két kategóriában is indult – és nyert. Elhozta a fúvós szóló kategória első díját, és Tóth Marianna zongoristával megnyerték a kamara kategóriát. A versenygyőzelemmel meghívások is járnak, március végén Velencében, Padovában, és Abano Terme-ben adnak koncertet, úgyhogy Olaszország továbbra is az egyik elsődleges úti cél marad. Az országot egyébként már 2010-ben és 2011-ben is sikerült felfedeznie, mindkét évben bekerült ugyanis a közép-európai kezdeményezésre alakult CEI Ifjúsági Zenekarba. A turnékon tizennyolc különböző nemzetiségű zenésszel játszott együtt, koncerteztek egyebek közt Milánóban, Cataniában, Portugruaroban, Assisiben, és a bussetoi Verdi múzeumnál.

Jövő júniusban aztán megint váltani kell. Befejeződik a három éves alapképzés, és utána kezdődhet a mesterfokozat megszerzése. Zeneakadémiai kamarapartnereivel, egy másik oboistával valamint egy fagottossal, akikkel Emília idén kezdett együtt zenélni, most még csak „iskolai” triót alkotnak, de ki tudja, ha jól megy a közös munka, talán a közönség előtt is fellépnek majd. Darab, amit így, hárman játszhatnak, van elég, erre az összeállításra íródott például egy kevésbé ismert barokk szerző, Johann Friedrich Wasch néhány műve, de játsszák a két hegedűre és csellóra írt Divertimentot is Leopold Mozarttól. A Zeneakadémián kívül is egyre több lehetőség adódik, Emília épp a napokban kapott egy felkérést, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik kamarakoncerten játsszon a Műcsarnokban. A kamara és szólófellépések mellett jó lenne bekerülni egyik itthoni zenekarba – ez lenne jövő, a Zeneakadémia utáni élet. Szereti a színpadot, nem tartozik azok közé, akik inkább a szoba magányában zenélnének. A közönségnek akar játszani, nekik örömöt szerezni, adni valamit, a művet és persze magát. És az a jó, amikor ez visszhangra talál, ha reagálnak rá a nézők, van energia színpad és nézőtér között. Végül is – ezért lett zenész.

Bokor Gabriella