A KÓRUSÉPÍTŐ

Három-négy órát is tudnánk beszélgetni Erdei Péterrel, és nem csak a kivételesen gazdag szakmai élete miatt, hanem azért is, mert ritka barátságos és kommunikatív egyéniség. Dolgozott számos műkedvelő és profi énekkarral, harmincnégy évet töltött a Kecskeméti Kodály Intézet élén, a Zeneakadémia Alma Mater Kórusának vezető karnagya, 2010-ben pedig megalapította az Új Liszt Ferenc Kamarakórust. Ez utóbbiról, valamint egy negyven-egynehány évvel ezelőtti, különleges amerikai utazásról beszélgettünk a közelmúltban címzetes egyetemi tanárrá kinevezett Erdei Péterrel.

–1969-ben Bostonban megalakult a Kodály Musical Training Institute, és ebben önnek is komoly szerepe volt. Mi volt ez pontosan?

-Fiatal tanárként, szinte diploma után kerültem ki Amerikába. Az volt a feladatom, hogy elindítsak egy Magyarországon akkoriban virágzó iskolatípust, a Kodály Zoltán nevelési elveire épülő zenei általános iskolát, ahol hetente öt alkalommal tarthatok énekórát hatéves gyerekeknek.

–Amerikai gyerekeknek…

-Persze. Úgyhogy amikor kimentem, egy fél évig csak anyagot gyűjtöttem, gyerekdalokat, mondókákat, játékdalokat, egyrészt az angolszász, másrészt pedig a bevándorlók kultúrájából. Volt ebben lengyel, német, afrikai, spanyol, mindaz, ami jelen van az amerikai társadalomban. Érdekes munka volt, kutattam a washingtoni, a New York-i, és a bostoni városi nagy könyvtárak zenei gyűjteményében, illetve játszótereken, óvodákban, vagyis ahol csak lehetett.

–Leült egy padra egy jegyzetfüzettel?

-Igen, figyeltem, hogy mit játszanak a gyerekek, és leírtam, másnap pedig a könyvtárban utánanéztem, van-e ezeknek leírt változata. Így alakult ki végül az a zenei anyag, amivel januárban elkezdtem tanítani, és egy idő után a munkám felkeltette az érdeklődést. A gyerekek ugyanis azt meséltek otthon, hogy mennyire jók ezek a mindennapos énekórák, a szülő elmondta ezt a másik szülőnek, egyre többen lettek kíváncsiak az énekórákra, és végül különböző bemutató órákat kellett tartanom. Ennek híre eljutott az akkoriban nagyon intenzíven működő Ford alapítványhoz, és az ő szakembereik is eljöttek az iskolába.  Megnézték az órákat, és ezután jelentős pénzügyi ajánlatot tettek arra, hogy létesüljön egy Kodály Intézet Amerikában, amely ilyen módon képzi a fiatal zenetanárokat. Ez volt tehát az első Kodály Intézet a világban. Még az 1975-ben alakult kecskemétit is megelőzte hat évvel.

–Remekül szót érthetett a gyerekekkel, ha az órái ilyen „sikerlavinát” indítottak el.

-Azért ez nagyon nehéz volt, főleg az elején, hiszen én nem abban a kultúrában nőttem fel, és a nyelvtudás, az nem elég. Eleinte egyébként az angolban is akadoztam még, ezért gyakran szó szerint leírtam, hogy mikor mit fogok mondani, de egy-két hónap után ez már automatikusan ment. Tehát nem is a nyelv okozott nehézséget, hanem az, hogy nem ismertem eléggé a bostoni mindennapi életet. A kisgyerek pedig olyan, hogy óra után lelkesen odaszalad a tanító bácsihoz, és megkérdezi, hogy mit szólt a tegnap esti tévé műsorhoz, vagy ahhoz, hogy az előző napi hóviharban elakadtak a városban a villamosok, tehát ezekről a dolgokról is tájékozódnom kellett. Egyszer például megkérdezték, hogy tetszett nekem a vörös zokni. Úristen, az mi lehet, kérdeztem magamban, aztán kiderült, hogy „Red Socks” a bostoni baseball csapat neve. Szóval ilyesmi is előfordult, de ez inkább a mókás része a dolognak. A komoly az, hogy ennek kapcsán egy rendkívül intenzív kapcsolat alakult ki a bostoni központ és a Zeneakadémia, és egyáltalán a magyar zenei élet képviselői között. Nagyon sok szakember kapott meghívást tanulmányútra, munkára, tanfolyamokat és mesterkurzust tartani. Ennek eredményeként a korábbinál sokkal intenzívebbé vált az érdeklődés a Kodályi zenei nevelési rendszer iránt Kanadában, az Egyesült Államokban, és sok más országban, és ez máig így van. Ezt jelzi az a tény is, hogy a Kecskeméti Kodály Intézet kurzusai iránt máig nem lankad a nemzetközi érdeklődés.

–Ön mindig megtalálja az új és új kihívásokat, 2010-ben például megalapította az Új Liszt Ferenc Kamarakórust, amelynek „eredetijében” – még zeneakadémistaként – ön is énekelt.

-Így van, fantasztikus idők voltak azok! A Liszt Ferenc Kamarakórust sokunk nagyra becsült professzora, Párkai István alapította 1963-ban, én pedig 64-ben csatlakoztam, tehát egészen a legelején. A Zeneakadémián egyébként olyan legendás hírű professzoroktól tanulhattunk, mint Kroó György, Szőllősy András, Bárdos Lajos, Gárdonyi Zoltán, Nagy Olivér, Maros Rudolf, Vásárhelyi Zoltán. Az órák után hangversenyre, operába, színházba jártunk, és időnként egy kis mellékjövedelemre is szert tettem: karvezető szakosként, egy elég jól használható baritonnal sokfelé hívtak kisegíteni. Ez annyit jelentett, hogy az akkori, rendkívül intenzív budapesti kóruséletben, koncert előtt a jó amatőr kórusok elhívtak néhány zeneakadémistát, hogy segítsenek egy-egy szólamban. Ez nagyon jó volt, mert rengeteg embert, és persze rengeteg kórusművet is megismertünk, sőt, azt is megtapasztalhattuk, hogyan kell bánni egy közösséggel.

–Nyilván örömöt okozott az éneklés, de tudta azt is, hogy később nem a kórusban, hanem a másik oldalon szeretne majd állni.

-Igen, Debrecenből már ezzel a szándékkal indultam el a Zeneakadémia felé. A karvezetés csínját-bínját viszont éneklés közben ismeri meg az ember. A Kamarakórus mellett öt éven keresztül egy kvintettben is énekeltem, ahol elég alaposan megismertük a régizene-irodalmat, negyed éves koromtól kezdve pedig Vass Lajos legendás hírű karnagy mellett segédkeztem két évig. Tőle is rengeteg mindent tanultam a műkedvelő kórusok világáról.

–Mi az, amiben már a saját ideálját tudta megvalósítani?

-Sok olyan része van a szakmának, amit aztán az ember maga tanul meg az életben. Ilyen a stílusismeret, vagy a kórushang-képzés, vagyis az, hogy az énekkar milyen önálló hangszínnel, önálló művészi érzékenységgel tud megszólalni. Azt hiszem, ebben minden karnagy igyekszik a saját ideáljához igazítani azokat a kórusokat, amelyekkel hosszabb időn át dolgozik.

–Lehet tehát az Új Liszt Ferenc Kamarakórusnak egy egészen egyedi, senki mással nem összetéveszthető hangja?

-Bizonyos értelemben igen, habár az emberi hang adott, még hogyha színében, volumenében, nem is egyforma, mégiscsak emberi hang. Nekem igazából mindig az volt az ideálom, hogy az egyéni hangok szépsége és érzékeny kezelése útján valósítsunk meg egy kórushangzás- egységet. Talán ebben van az egyik ereje az Új Liszt Ferenc Kamarakórusnak.

–Novemberben Pekingbe kaptak meghívást. Hogy sikerült az út?

-Fantasztikus élmény volt. Hangversenyeket adtunk, elsősorban persze a magyar kórusirodalomból, kortárs, illetve huszadik századi zeneszerzők műveiből, de romantikus műveket és Bach motettákat is énekeltünk. Volt önálló hangversenyünk, egy alkalommal pedig az ottani zeneakadémia kórusával közösen adtunk elő egy nagy művet, Kodály Budavári Te Deum-át. Különleges élmény volt, hiszen ők ezt a nyelvet nem igazán beszélik, ugyanakkor nagyon szorgalmasak, tanulni vágyók, rendkívül fegyelmezettek, mindent, amit kértem, szinte azonnal megcsináltak, és képesek is voltak rá. A két kórus egy közel száz főt kitevő nagy együttessé állt össze, és csodálatosan megoldotta ezt a feladatot. A munka másik része az volt, hogy egy nagy létszámú hallgatóság előtt bemutattuk, hogyan is fogunk hozzá mi egy új darab betanulásához, legyen szó romantikus, vagy kortárs műről. Aztán volt egy alkalom, amikor a kórushang-képzésről beszéltem, az Új Liszt Ferenc Kamarakórus énekesei pedig, kvázi hangszerként demonstrálták az én előadásomat. Persze nem csak dolgoztunk, a Kínában eltöltött tíz nap alatt nagyon sok mindent sikerült megnézni a Kínai Nagy Faltól kezdve, a Tiltott Városon keresztül az Olimpiai Faluig. A vendéglátóink igazán gálánsak voltak, és rengeteg programot szerveztek nekünk.

–Ez az út is sikeres volt, az itthoni fellépések is azok. Úgy tűnik, megérte belevágni az Új Liszt Ferenc Kamarakórus megalapításába, pedig eleinte – a korára hivatkozva – kicsit hezitált.

-Olyan ez, mint egy öregkori szerelem. Az ember igyekszik beleadni, átadni mindazt, amije csak van, amit összeszedett az évei során, minden szeretetet, minden jó szándékot, és talán megvalósítani minden – eddig meg nem valósult – ideált. Lehet, hogy ez kicsit megmosolyogtatja most az olvasót, de vállalom.

Bokor Gabriella