A TITKOK MEGNYÍLNAK

Azt, hogy hogyan is jutottunk el Somfai László zenetörténésszel a beszélgetésünk során Hemingwayhez, már magam sem tudom. Arról mesélt, hogy miért is szereti annyira, tehát nem csak zene, hanem sok minden más is szóba került ebben a másfél órában, amikor az interjút készítettük. A beszélgetés elé szokásos rövid bevezetőt írni lehetetlen, megpróbálok tehát néhány szikár tényre szorítkozni: augusztusban ünnepelte 80-ik születésnapját,1968 óta tanít a Zeneakadémián zenetörténetet, 33 éven át, egészen 2005-ig vezette a Bartók Archívumot, írt 14 könyvet és számos tanulmányt, Széchenyi-díjas, munkáját világszerte ismerik és elismerik. A többi – remélhetőleg – kiderül a beszélgetésünkből.

–A szülei nem játszottak hangszeren, mégis volt otthon zongora. Vásároltak egyet, hogy a gyerekeket taníttassák?

–Arra már nem emlékszem, hogy örökölték, vagy vették-e a hangszert. Apám egyébként műkedvelő zenész volt, egy kamarakórust dirigáltak ketten az egyik tanárkollégájával. Egyikük sem volt profi muzsikus, és a társaság összejárt tarokkozni is, meg a családok is jóban voltak. Én tíz-tizenegy évesen kezdtem el zenét tanulni, akkor Székesfehérváron éltünk. Lejárt hozzánk tanítani Budapestről Farkas Ferenc, és volt egy fiatal tanár, Waldbauer Iván, a Waldbauer kvartett primáriusának a fia. Ő lett az első zongoratanárom, és az ő osztályában léptem először pódiumra, három darabot játszottam Bartók Gyermekeknek című sorozatából, emlékszem, az első a Megöltek egy legényt volt. Aztán Waldbauer Iván az apja után ment Amerikába, édesapámat kinevezték főiskolai tanárnak Szegedre, és én ott kezdtem a konzervatóriumba járni. Egy elég fura figurához, Szabó Andráshoz kerültem, aki először mutatott nekem kevésbé ismert Bartók műveket, például a Kilenc zongoradarabból. Viszont nagyon mufurc ember volt, és nem tanított igazán jól. Nagy szerencsémre egy idő után Zempléni Kornél is lejárt Szegedre tanítani, és tőle egészen új dolgokat kaptam. Kornél látott bennem valamit, és azt mondta: felvisz Pestre a zenei gimnáziumba, ott befejezhetem az utolsó évet, utána pedig az ő növendéke leszek. Így is történt, onnantól kezdve hét éven át a Gorkij fasori zeneakadémiai kollégium lakója voltam.

–Hallottam, hogy nagy pezsgés volt ott akkoriban.

-Akkor kerültem oda, amikor még zűrös volt az élet, az alagsori zongoragyakorlók például tele voltak szalmával, ami ahhoz kellett, hogy megtömjék a szalmazsákokat. Én viszont a primitív körülmények ellenére is nagyon szerettem ott lakni, nagyszerű volt a társaság és rengeteget mókáztunk. Az alagsorban volt a kantin, és amíg vártunk az ételre, Antal Imre, a későbbi tévés, aki remek zongoristának indult, leült az asztalhoz, és valamit elkezdett zongorázni, nekünk pedig az ujjai mozgásából kellett felismerni, mit is játszik. Szóval jó hely volt.

–Jött viszont egy kellemetlen epizód: egy időről-időre kiújuló betegség miatt abba kellett hagynia a zongorázást. Nagyon megviselte?

-Akkor még nem volt penicillin, és egy vágás vagy fertőzés miatt újra meg újra begyulladt a körmöm. Nem ment tovább a zongorázás, előfordult, hogy már koncertet is le kellett mondani. Ekkor indult a zenetudományi szak, és Kornél azt javasolta, hogy próbáljam meg, jó pálya lehetne nekem. Megfogadtam a tanácsát, és felvételiztem – Bartók fúgaművészete volt a téma, ami előrevetítette a későbbi sorsomat. Hanglemez nem volt, úgy lehetett erről dolgozatot írni, hogy az ember bekéredzkedett a Zeneakadémia könyvtárába, kimásolta a fúgákat, és a saját kézírásából tanulta és írta meg aztán a dolgozatot. És tudja, mennyivel jobb volt így megismerni dolgokat, mint a youtube-on gyorsan meghallgatni valami isten tudja milyen felvételt?! Nehéz iskola volt, de nagyon jó.

–Diploma után a Széchényi Könyvtárba került. Számítógép nem volt, utazni nem nagyon lehetett, tehát elkezdte feldolgozni azt, amit a könyvtárban talált?

-Ez a következőképpen történt. 56-ban engem beválasztottak a forradalmi bizottságba, pedig nem is voltam Magyarországon, egy kis zeneakadémiai delegációval épp Weimarba küldtek minket. Egészen decemberig nem is tudtunk hazajönni, de rajtam maradt a stempli, hogy forradalmi bizottsági tag voltam, így diploma után szóba sem jöhetett semmiféle rendes állás.  Bartha Dénes, aki a legkedvesebb professzorom volt, tudta, hogy a Széchényi Könyvtár az államosítás során megkapta a különböző nagy hagyatékokat, odavitték az Esterházy gyűjteményt, ott van rengeteg Haydn-kézirat. Arra gondolt, hogy ez jó állás lehetne nekem: napközben elvégzem a könyvtárosi munkát, az esti órákban pedig tudok a Haydn-kéziratokon dolgozni, és erről aztán közösen írhatnánk egy könyvet: ez lett a „Haydn als Opernkapellmeister”. 59-ben szerveztek Budapesten egy nemzetközi Haydn-konferenciát, ahol a tervek szerint én is előadtam volna, de egy „kedves kolléga” azzal ment be a pártközpontba, hogy én forradalmi bizottsági tag voltam, így engem levettek a listáról. A konferencián aztán Bartha tanár úr több nyelven elmondta, hogy az előadás, amit tartani fog, tulajdonképpen a növendékének, Somfainak az érdeme, úgyhogy ezután kézről kézre adtak legnagyobb Haydn-kutatók, és beszélgetni kezdtek velem. Engem tehát az indított el a pályán, hogy „pechemre” nem kaptam jobb állást, hogy szerencsémre Bartha kinézett erre a szerepre, és hogy a Széchényi Könyvtárban a zeneműtár vezetője a bűbájos Vécsey Jenő volt.

–Mennyi ideig maradt a könyvtárban?

-Közel három évig, és ezalatt hallatlanul sok mindent csináltam, találtam. Kiderítettem például, hogy az Erkel operák egy részét már nem maga Erkel írta, hanem a fiai, vagy, hogy Liszt Faust szimfóniája eredetileg sokkal modernebb volt, mint ahogyan azt ma játsszák.  Rengeteg olyan témát találtam ott, amiből még legalább két évtizedig publikáltam.

–Itt mélyült el a Haydn iránti szeretete is?

-Az már korábban is megvolt, például másodévben, amikor Bartha tanította nekünk Haydn-t. Tudja, én mindig is úgy éreztem, hogy hozzám Haydn zenéje közelebb áll, mint például Mozarté. Tömörebb, szofisztikáltabb, és műveltebb közönségnek szól. Mozart mindig olyan zenét írt, amit az adott helyen illett, vagy pedig a legjobbat, ami „kijött belőle”, de nem igazán törődött azzal, hogy kik fogják befogadni. Gyerekkorától kezdve rengeteget utazott, ezzel szemben Haydn elég fiatalon elnyerte az Esterházy szolgálatot, és nem tudott utazni, mert nem engedte el a herceg. Viszont hallotta, hogy külföldön kedvelik a zenéjét, és figyelte a reakciókat: ezt a művet most kiadták Párizsban, a másikat valamiért kritizálták Berlinben…minden hír eljutott hozzá, és ő ezek hatására mindig valami mást és jobbat akart csinálni. Ő tehát nem volt abban a kényelmes helyzetben, mint Mozart, aki az utazásai során látta, hol mire reagálnak, mi a divat, és akkor abban a modorban írt még hat vonósnégyest. Nem, Haydn mindig új, őt magát még pontosabban kifejező zenét akart írni, talán ezért is áll hozzám közelebb. A zenetörténész kollégákkal többször megütköztünk már ezen a témán, de hát ezek nyilván alkati dolgok is. Természetesen Mozartról is írtam az életem során, de Haydn mindig fontosabb volt.

–Akkor Haydn szempontjából inkább a zeneakadémiai évek voltak meghatározóak, Bartók zenéjével viszont egészen korán, már gyerekként találkozott.

-Igen, ez így van. Amikor Szegeden éltem, hanglemez egyáltalán nem volt, koncert is csak kevés. A zenével vagy kottából ismerkedtem, vagy növendékkoncerteken, de leginkább a rádióból. Rengeteg koncertközvetítést hallgattam, pontosan emlékszem például arra, amikor először játszották Budapesten a 3. zongoraversenyt. Volt egy kockás füzetem, amibe betűrendben beírtam, hogy milyen zenéket hallgatok, mi az, amit a legjobban szeretek, és tudom, hogy Bartók nekem már akkor nagyon fontosnak tűnt. Van még egy emlékem: egyszer egy szovjet zeneesztéta–féle előadást tartott Szegeden, és azt mondta: nem érti, hogy egy nagyszerű zeneszerzőtől, aki olyan fantasztikus műveket írt, mint a Román népi táncok, miért játsszák a Csodálatos mandarint, ami egy kifejezetten dekadens darab. Ezt az ostobaságot Budapesten is elmondta, így ezután pár évig nem volt szabad a Mandarint játszani, biztosan tudja, hogy még az operaház műsoráról is levették. És persze a tanárom, Zempléni is nagyon jó Bartók-játékos volt – lehet, hogy ez mind-mind szerepet játszott abban, hogy engem Bartók már elég korán érdekelt.

–Azt olvastam, hogy amikor már nagyon elmélyedt az életműben, amikor már életének minden részletét tudta, szinte egy apafigurát látott Bartókban.

-Tudja, csodálatos az, hogy egy embernek olyan kevés rossz tulajdonsága legyen, mint Bartóknak. Hihetetlenül puritán volt például, ami nem azt jelenti, hogy otthon ne lett volna normális családapa, de például egy idegennek nem nagyon lehetett őt megszólítania. Ment a Zeneakadémia folyosóján, és Kodályt kivéve senki nem mert hozzá szólni. Aztán persze az órán – ugye nem tanított zeneszerzést, csak zongorát – már egészen másképp viselkedett, de ott sem magyarázott szinte semmit, hanem leült a másik zongorához, és eljátszotta, megmutatta, hogy szerinte hogyan kellene.

–Miért rokonszenves ez a távolságtartás?

-Azért, mert végre valaki, aki nem okoskodik, nem akarja befolyásolni mással a világot, mint amit ő maga a legjobban tud, tehát a zeneszerzésével és népdalgyűjtéseivel. El sem tudja képzelni, hogy az elmúlt évtizedekben én hányszor tettem fel magamnak a kérdést: vajon mit mondana erre Béla bácsi?

–Szokott vele képzeletbeli beszélgetéseket folytatni?

-Ó, persze. Állandóan elgondolkozom, hogy tényleg, erre mit mondana. Tudja, voltak a pályám során olyan mozzanatok, amikor úgy éreztem: valamit megtudtam róla, amit mások eddig még nem tudtak. Elmondom az egyiket. Molnár Antal, aki kiváló muzsikus volt és elég jól ismerte Bartókot, azt írta egy könyvében, hogy Bartók, csakúgy, mint Mozart, fejben készre kidolgozta a műveit, és aztán nagy sebességgel leírta. Ebből egy szó nem igaz, mert Mozart sem így komponált, de Bartók pláne nem. Kosztolányi egyszer megkérdezte tőle, hogyan komponál: az íróasztalnál vagy a zongoránál?

–És mit válaszolt?

–Azt, hogy „a kettő között”. Én ezen elgondolkoztam. Életem nagy szerencséje, hogy Bartók esetében – azt hiszem – mindent ismerek, ami csak létezik, az összes kompozíció kéziratát a vázlatoktól a különböző verziókig. És ha az ember mindent ismer, akkor pontosan rekonstruálhatóvá válik, hogy Bartóknak ugyan nem mindig volt egyforma a munkamódszere, de azért voltak állandóságok. Egyrészt, hogy csak akkor komponált, amikor már nem tudta visszatartani, amikor már nagyon ki akart jönni belőle. Másrészt: lehetőleg akkor írt zenét, amikor teljesen izolálni tudta magát, egy idő után leginkább csak nyáron, mert akkor nem kellett másnap tanítania. Ha ő ugyanis elmélyedt valamiben, csak azzal foglalkozott éjt nappallá téve. A dolgozószobának kettős ajtaja volt hangszigeteléssel, a család csak azt tudta, hogy „Béla zongorázik”, de hogy pontosan mit csinál, gyakorol-e, arról fogalmuk sem volt. A másik: természetesen neki is vannak vázlatai, skiccei, de a művek jelentős része úgy született, hogy bezárkózott a dolgozószobába, rögtönzött a zongoránál, és mikor már eljutott oda, hogy az kiformálódott, odament az íróasztalhoz, és szép rendesen leírta. Nem kapkodva, nem úgy, ahogyan Beethovent ábrázolják a szétdobált papírokkal, nem. Szép gondosan leírta azt, ami lényegében késznek tűnt. És nem ceruzával, mint Kodály, aki rengeteget radírozott, hanem tintával. Lehet, hogy másnap áthúzta, de határozott volt. Aztán esetleg visszament a zongorához, folytatta, megint leírta. Tehát kiderült, hogy Bartók így komponált. Ezt korábban senki sem tudta, és a legtöbb zeneszerzőnél nehéz is kideríteni, hiszen az egész életművet nem tartja az ember a keze ügyében. Nem tud minden esetben utánanézni, hogy hol volt a szerző azokban a hetekben, amikor ezt a művet írta. Nyaralt? Otthon volt? Mondom, nekem iszonyú szerencsém van, hogy a Bartók-anyag így együtt van, mert higgye el, egyetlen kortársánál sincs ez meg ilyen ideálisan. Ha viszont az ember minden szálat össze tud hozni, akkor ezek a titkok megnyílnak.

Bokor Gabriella