„A TEVE PÚPJÁT MEG KELL RAKNI…”

Évek óta hallgatom a Bartók Rádióban Némethy Attilát, és mindig az jut eszembe: megint egy muzsikus, aki nem csupán a hangszerén keresztül, de szavakban is olyan élvezetesen fejezi ki magát, hogy öröm hallgatni. Személyesen viszont idáig még sohasem találkoztunk, és egyre inkább úgy gondoltam, legfőbb ideje interjút készíteni, hogy saját magáról, pályáról, és a zeneakadémiai tanításról is beszélgessünk.

–Régebben is tudtam, hogy gyerekszínészkedett, de azt nem, hogy a Fábri Zoltán rendezte Pál utcai fiúkban is szerepelt. Kit játszott?

-Én voltam a legkisebb lábú vörösinges, a Wendauer, aki fújja a trombitáját. Pontosan emlékszem arra a jelenetre, amikor a Pál utcai fiúk homokbombákkal támadnak minket, ezt közeli kameraállással vették fel. Fújtam a trombitát, 40 centire állt velem szemben a kamera, és fél méterről valaki szódabikarbónás homoknak álcázott valamit vagdosott a szemembe. Ezt vagy tizennégyszer vettük fel, úgyhogy három hétig mindenhonnan szódabikarbóna szállingózott belőlem…

–Sok ideje lehetett akkoriban. Iskolába járt, zongorázott, színészkedett.

-Volt három olyan évem, amikor reggel elmentem a zeneakadémiai órákra, délután ültem a közismereti tárgyakon a Balett Intézetben, utána gyakoroltam, mellette rádióztam, televízióztam, színházban játszottam, szinkronizáltam, valahogy mégis minden belefért. Nem tudom, az a huszonnégy óra valahogy más volt, mint a mai. Ma a negyvennyolc is kevés.

–Melyiket élvezte legjobban?

-Mindet. Én ma is több lábon állok, ugyanolyan lelkesedéssel főzök is, meg fúrok-faragok. Ami nem érdekel, azt nem is csinálom. Gyerekkoromban óriási élmény volt a színészkedés, olyan nagy „bölényekkel” játszottam együtt, mint Tolnay Klári, Feleki Kamill, Domján Edit és Márkus László, és még sorolhatnám hosszasan a neveket. Nekem ez nagyon nagy élmény volt.

–Miért nem lett színész?

-Tizenöt évesen dönteni kellett. Akkor én már három éve jártam az előkészítőbe, amit sokféleképp hívtak. Volt Rendkívüli Tehetségek Osztálya, Kivételes Tehetségek Osztálya – majd tizenöt évesen felvettek a „rendes” Zeneakadémiára, a tizennyolc évesek közé. Ez a világ egyik legnagyobb butasága volt, szerencsére ez a gyakorlat azóta már megszűnt. Húsz-huszonegy évesen itt álltam egy diplomával a kezemben. Akkor már „pechemre” versenyeket nyertem, ide hívtak, oda hívtak, elkezdtem rohangálni a nagyvilágban. Volt olyan év az Erzsébet-verseny után, hogy tizenhatszor hívtak Belgiumba, az Amsterdami Concertgebouw menedzsere pedig exkluzív szerződést kínált, és ez így ment évekig.

–Tehát jöttek egymás után a lehetőségek, ön pedig meg volt győződve arról, hogy jobban már nem is mehetne a szekér.

-Pontosan így történt. Aztán harminc évesen egy Mozart szonáta megtanított arra, hogy tulajdonképpen öt hangot sem tudok tisztességesen eljátszani egymás után. Rájöttem, hogy hiába voltak remek tanáraim, még bőven lett volna mit tanulnom. Tizennyolc éves koromtól kellett volna a Zeneakadémiára járni, és huszonhárom évesen diplomázni, nem húszévesen. Aztán elmenni még tanulni. Ez a harmincadik amúgy is egy letargikus születésnap volt – a huszadikat még élveztem, később, a negyvenedik meg az ötvenedik már nem érdekelt –, de ez a harmincadik szörnyű volt. Akkor kezdtem tanítani, és valamennyire kinyílni tudatosan, és rájöttem, hogy én egész jól megfogalmazom a tanítványaimnak, hogy mit is kellene csinálniuk, miközben én magam nem úgy csinálom. Az órán megmutattam nekik a kottát, ahová be van írva minden: miként kell a tempót tartani, mit szeretne a szerző, aztán otthon előkerestem a saját felvételemet. Ott azt hallottam, hogy nyargalok háromszoros tempóban, élvezem, hogy megy a kezem, zongorázom a vak világba előre. Ez rettenetes felismerés volt. Akkor elkezdtem tudatosan gyakorolni és építeni magamat. Sokat koncerteztem és utaztam továbbra is, de másképp kezdtem gondolkozni. Tanítottam, higgadtam, már gyerekeim voltak, meg kellett gondolni, mit miért csinálok, milyen felelősséggel.

–Közben elkezdett a tévében és a rádióban műsort vezetni, és akkor már – gondolom – a nap huszonnégy órájába nem fért bele minden úgy, mint gyerekkorában. Ezért is hagyott fel a koncertezéssel?

-Igen, mert eljött az az időszak, amikor a Zeneakadémián egy komplett osztályt vittem, emellett volt napi több órányi rádióműsorom, és a maradék időmben erre, meg az óráimra készültem. Közben arra gondoltam, hogy ha én itt verseny-győztesek tömegét nevelem, megkövetelem tőlük, hogy tökéletesre csiszolják a gyémántot, hát akkor nem nevettetem ki magam azzal, hogy kiülök egy félkész produkcióval!

–Vagyis nem maradt ideje gyakorolni.

-Nem annyi, amennyivel tisztességgel ki lehetett volna ülni. Ha itt most odaülök a zongorához, szinte bármit eljátszom önnek 90 százalékig, és az este talán még koncertképes is. Az könnyű. A 100 százalékhoz viszont napi négy-öt óra elmélyült munka kell, vagy kellene. Mikor gyakoroltam volna? Ráadásul én világéletemben utáltam utazni, főleg miután gyerekem született. Akkoriban állandóan légikatasztrófás filmek mentek a tévében, és Helsinkiben egyszer nekem is volt egy kényszerleszállásom. Akkor arra gondoltam, hogy mi a fenét keresek itt, nem érdekel már, hogy egy újabb koncertteremben is eljátsszam nyolcvan vagy nyolcszáz embernek valamelyik szonátát, legszívesebben otthon lennék a féléves gyerekemnél.

–Nem hiányzik néha?

-Nem, mert józanul felmértem, hogy mennyi munka kellene ahhoz, hogy én nyugodtan tudjak kiülni és játszani. Jó lenne persze, meg biztos az is jó lenne, ha enyém lenne a Taj Mahal. De nem lesz az enyém. Nem tűzök ki magam elé irreális célokat.

–Tehát a zongora ugyanúgy jelen van, csak kicsit távolabb ül tőle.

-Igen, és olyan jó az, hogy amikor a Junior Prima díjas, vagy nemzetközi verseny-győztes tanítványom idejön egy problémával, én azt tudom neki mondani, hogy fogadjunk, hogy öt perc múlva menni fog! Ahogy szoktam mondani: felveszem az egyujjas kesztyűt, és megmutatom. Erre megkérdezi, hogy a tanár úr ezt honnan tudja, mikor ő ezt hiába gyakorolja hat hónapja. Hát honnan? Tudom, hova kell ütni, éppúgy, mint az autószerelő abban a bizonyos viccben. Egy gyakorló, ma már nálam sokkal profibban zongorázó növendéknek is el tudom mondani, – néha vakon is, háttal állva a zongorának –, hogy például a negyedik ujjával van a gond, a helyett – mondjuk – az elsővel üsse a billentyűt. Hallom, hát ez a szakmám, közel harminc éve csinálom.

-De mi lesz ezekkel az előbb említett, díjazott és verseny-győztes tanítványokkal? Mindannyian nem fognak szólókarriert befutni.

-Arra azért büszke vagyok, hogy van két-három olyan tanítványom, akinek nem kellett az országból elköltöznie, hanem innen tudta elindítani a karrierjét, és meg is él belőle. De az igaz, hogy nagyon sok tehetségünk van, sajnos nem fognak tudni mind szólistaként megélni, ennyi fizetőképes kereslet egyszerűen nincs. Én mindenkinek azt tanácsolom, hogy kamarázzon minél többet, mert még az is lehet, hogy a kamarapartnere lesz az új Heifetz, de ha nem, akkor is csak tanulhat belőle. Vagy menjen el egy énekeshez korrepetitornak, esetleg végezze el a zenei rendezői tanfolyamot, az a lényeg, hogy legyen egy tudáshalmaza. Ez a legfontosabb. Néha jönnek hozzám a fiatalok lelkesen, hogy versenyt akarnak nyerni. Erre megkérdezem: hát mit akarsz? Ha holnap megnyered az Erzsébet királyné versenyt, és mellette a Leeds-it, meg a Csajkovszkijt, akkor mit csinálsz? Kapsz 640 meghívást, de hány zongoraversenyt is tudsz? Azt az egyet, amit három hónapig tanultunk? Hát belerokkansz! A tevét nem lehet úgy bezavarni a sivatagba, hogy üres a púpja. Előbb tessék megrakni ezt a két nagy púpot, akkor majd át tudsz kelni a Szaharán.

-Mitől lehet könnyebben talajt veszteni? A sikertől vagy a kudarctól?

-A siker életveszélyes dolog, sokkal nehezebb kezelni, mint a kudarcot. Nagyfokú intelligencia, empátia, és emberi érettség kell az elviseléséhez. Nekem is nagyon jól ment eleinte, csak úgy szaladgáltam föl-alá a zongorán. Viszont néhányan – köztük Fischer Annie – ráébresztettek arra, hogy attól még, mert valamit gyorsabban tudok játszani, mint Ashkenazy, még nem vagyok Ashkenazy. Huszonévesen néha még rossz alapokról tekint magára az ember. És aztán jön az érettség, a tapasztalat. Amikor Kadosa tanár úrhoz jártam, már mozogni alig tudott, nemhogy mutatni bármit is a zongorán. Jobban zongoráztam nála, persze, hogy jobban zongoráztam, hát az élete utolsó éveiben járt. De ő tudta, hogy hova kell „ütni”, mint a viccben. Néha csak annyit mondott, hogy „figyelj, oda pottyintsál rá egy kicsit, na ugye, hogy megszólal!” Hát ezek a jó dolgok.

–Ha úgy adódik, hogy nem igazán jó képességű növendéket kell tanítania, nem kedvetlenedik el?

-Nem. A tanítványaim tudják, hogy amikor valaki behoz egy darabot, én öt perccel később elvesztem az eszemet. Ha jó, azért, ha pedig esetleg nem elég tehetséges, azt hozza ki belőlem, hogy a fene egye meg, akkor is megtanítom! Nem igaz, hogy ebből a széklábból nem lehet többet kihozni! És tudom, hogy hiába nincs áram az égőnél, én azért dörgölöm, mint az őrült, és szuggerálom, hogy hátha megszállja valamilyen sarki fény. Ha csak egy kicsit is, de világítson!

–És ha tehetséges?

-A tehetséget én nem csak arra értem, hogy valaki hogyan zongorázik. Vannak tehetséges emberek: ha átmegy valaki az úttesten, ezt megteheti tehetségesen és intelligensen. De lehet tehetségtelenül felszállni a villamosra, vagy tehetségtelenül sorba állni a ruhatárban, vagy a metró mozgólépcsőjén. Nekem volt olyan növendékem, aki mindent tudott a zongoráról, mégse tennék rá nagy pénzt, mert nem tudott bánni az emberekkel. Ezt is tudni kell, meg nem árt – a jó értelemben vett – önbizalom és alázat keveréke.

A tehetség egy összetett dolog, nem arról szól, hogy jobb ujjrendet alkalmaz, vagy gyorsabban eltalálja a hangot. Hanem arról, hogy miként viszonyul az élethez a maga teljességében.

Bokor Gabriella