HANGSZERKÖZELBEN

A színpadokról megismert művész a közönség számára legtöbbször elérhetetlennek tűnik, olyan, mintha egy másik világban létezne. Ha azonban egy szalonban, közvetlen közelről figyelheti őt a néző, mitöbb, még kérdezhet is tőle, az mindkettejüknek másfajta, bensőségesebb élményt kínál, és nem csak a művészt, de talán a bemutatott művet is közelebb hozza. A Zeneakadémia rektorával, Vígh Andreával saját szalonélményeiről, valamint az egyetem új szalon-sorozatáról beszélgettünk. 

–Ha szalonról hallok, mostanában az a jelenet jut eszembe, amelyről nemrég olvastam: Hatvanyék szalonjában éppen Thomas Mann-ék vendégeskedtek, a házigazda pedig telefonált Bartóknak, csatlakozzon hozzájuk ő is. Ezen az estén persze egészen különleges csillagállás lehetett, ilyesmi ritkán történik meg. És ha Bartókról és Thomas Mannról már le is kell mondanunk, azért a mai művészeknek és mecénásoknak hála, egyre több hasonló programról hallani.

-Több szalont is fenntartanak Budapesten, egyre nagyobb erre az igény, hiszen az itt tapasztalható személyes és intim légkör egy nagy koncertteremben – értelemszerűen – nem tud megszületni. Sokakban él a szándék, hogy egy baráti, vagy szellemi körben megosszák a gondolataikat, és hogy kapcsolatba kerüljenek a kultúrával, a művészetekkel. Ezt akár olyan szalonra is vonatkoztathatom, mint a Semmelweis Szalon, ahol orvosok találkoznak, akár olyanra, ahol a művészetek vannak jelen: ilyen például a Törley Mária szobrászművész szalonja, amely több művészeti ág képviselőit is bevonzza. Én több szalonban megfordultam már, gyakran játszottam is, úgyhogy tőlem ez egyáltalán nem áll távol,

–És a hangszeredtől sem.

-Így van. Már az 1750-es évektől kezdve elindult az arisztokrácia körében egyfajta szalonélet a hárfával. A hangszer ekkor nyerte el azt a külső formáját, amit ma is annyira kedvelünk, bár a technikai kiteljesedés még váratott magára, egészen 1810-ig. A szalonbéli hárfajátéknak tehát komoly történelmi tradíciója van.

–Nyilván a hangja is alkalmassá teszi erre. Trombitásokat például kevésbé tudok elképzelni egy szalonban.

-A hárfának valóban van egy olyan kellemes, selymes, és megnyugtató volta is, amit a szalonokban különösen szeretnek, és szerintem az eleganciája, a külső jegyei is hozzájárulnak ahhoz, hogy sokan szívesen hallgatják. A szalon legfontosabb hangszere egyébként a zongora, így lett Liszt Ferenc a klasszikus zene igazi nagykövete. A mai világra levetítve ez hasonló lehetett, mint ma a televízió, hiszen Liszt mindig vitte magával az éppen aktuális operát egy parafrázis vagy fantázia formájában, és a vendégek gyakorlatilag mindenhol így ismerkedhettek meg az éppen aktuális zenei újdonságokkal. Úgyhogy ez egy nagyon mély gyökerű és régmúltra visszavezethető jelenség.

-Említetted, hogy az ilyen, intimebb közegben rendezett koncertekre egyre nagyobb az igény a közönség részéről, ami érthető. A másik oldalon mi a helyzet? Számotokra mi az előnye, és mi a hátránya annak, hogy testközelből játszotok? Mi az, amit te, előadóként szeretsz benne?

-Manapság leginkább a beavatás jellegét, azt, hogy közelebb lehet hozni a zeneművet, a korszakot, a hangszert. Természetesen a koncertteremben is elindulnak a kapcsolatok előadó és közönség között, de a szalonban ezek egészen más típusúak. Itt nagyon közel vagyunk egymáshoz, az ember aurájához is hozzáférnek. És persze több kérdés is felmerül, az előadóművész pedig nyilván birtokában van rengeteg olyan információnak, amit szívesen megoszt. Sok mindenhez hozzáférhet a közönség, az érdeklődő, zeneszerető ember, de van egy olyan része az előadóművészi pályának, ami tényleg csak a szakavatottak számára elérhető. És ha ezt az ember kellő kontextusba helyezi a szalonban, akkor ez bizony óriási érdeklődésre tart számot. Nagyon sokat kérdeznek a hangszeremről is, én pedig boldogan mesélek róla.

-Amikor játszol, mindegy, hogy hol vagy? Azaz: mennyire befolyásolja az előadót, hogy közelebb vagy távolabb ül a közönség?

-Szerintem ez teljesen alkatfüggő. Számomra egy nagyobb terem kevésbé stresszes – tudom, hogy ez furcsán hangzik, mégis így van. Ha a Zeneakadémia Nagytermében játszom, vagy a Művészetek Palotája Bartók termében, akkor természetesen izgulok, de az egy másfajta izgalom, mint amikor beülök egy szobába, vagy kisebb méretű helyiségbe, ahol húszan-harmincan figyelnek egészen közelről, úgy, hogy minden rezdülésemet látják és át is élik. Szóval bevallom, ilyenkor jobban izgulok!  Ez viszont teljesen feloldódik azáltal, hogy elkezdünk beszélgetni, ezért is mondom, hogy szeretem ezt a műfajt. Mindig nagyon szívesen mesélek arról, amit játszom, magáról a korszakról, a műről, a szerzőről, vagy arról, hogy az adott korban milyen volt a hárfa, hogyan fejlődött 1750 és 1810 között, és ez milyen előadóművészi és technikai problémákat vet fel a játékos számára. Bármilyen meglepő, de ez például nagyon érdekli egy szalon közönségét. Amikor elkezdem mesélni, hogy olyan volt, és most milyen…ez tényleg szakmai kérdés, de megdöbbenve tapasztalom, hogy mennyire nyitottak és érdeklődőek az emberek. És hogy sok esetben ez sokkal érdekesebb számukra, mint egy feszesebb értelemben vett zenetörténeti előadás. Egyszerűen izgalmasabb.

–És nyilván neked is jó érzés, hogy közelebb tudod hozni az általad játszott darabokhoz a közönséget.

-Persze, sok mindent megismernek, amit különben nem kapnának meg. És nekem is érdekes az, hogy ők ezt hogyan fogadják be, hogyan értelmezik, mennyire érdekes számukra, milyen kérdéseket tesznek föl…ez egy kaland tulajdonképpen, méghozzá egy nagyon érdekes kaland.

–Jövő év elején elindítotok egy szalon-sorozatot azoknak, akiknek szívügye a Zeneakadémia, és támogatóként esetleg csatlakoznának a Baráti Körhöz.

-Igen, januárban, a Liszt téri főépületünk X-es termében, ahol van ugyan egy kis színpad, mégis közvetlen és intim hangulatú, tényleg a szalonvilágot idézi vissza. Szeretnénk majd bemutatni egymás után a tanszékeinket, természetesen a tanáraink és a diákjaink is fognak játszani. A programot – legnagyobb örömömre – Batta András professzor úr moderálja, aki ezt olyan élvezetesen teszi, hogy még az is beleszeret majd a klasszikus zenébe, akit idáig egyáltalán nem érintett meg! Úgy tervezzük, hogy a beszélgetőpartner minden alkalommal az adott tanszék vezetője, illetve a vezető tanárok, és mindig megpróbálnak úgy műsort hozni, hogy az a múltat, és a jelent is képviselje. Azt hiszem, hogy az, aki ide ellátogat, igazi kuriózumot kap, hiszen gyakorlatilag minden oldalról körbe lehet járni ezt a történetet:  az előadóművészet, a zenei korszakok, a darabok szempontjából, és az is kiderül, hogy mindez hogyan illeszkedik a mai környezethez, a mai világhoz, a Zeneakadémia struktúrájához, és persze az épülethez. Ez a program tehát egy újabb szellemes és üdítő színe lesz a kulturális életünknek, és mindenkit csak bíztatni tudok: próbáljon meg eljönni, és meghallgatni egy előadást.

–Ősszel elindult a 140. tanév a Zeneakadémián, és jövőre is folytatódnak az évfordulós megemlékezések és rendezvények.

-Igen, továbbra is fantasztikus koncertprogramokat elevenítünk fel a hallgatóság előtt. Ezekbe nem csak a hallgatóinkat vontuk be, de abszolút professzionális társaságokat is: többek közt a Nemzeti Filharmonikusok és a Concerto Budapest közreműködésével idézzük fel azokat a nagy, történelmi jelentőségű hangversenyeket, mint például Bartók és Pásztory Ditta búcsúkoncertje, vagy Kodály Zoltán 1918-as szerzői estje, amit Kodály születésnapján, december 16-án hallhat a közönség.  Folytatódik a Solti Teremben az a bizonyos beszélgetős, talk-show-szerű programunk is, amit szintén Batta professzor úr, valamint Kovács Sándor professzor úr vezet. Ez azért nagyon élvezetes, mert ugyan sok mindent el lehet olvasni a Zeneakadémiáról, de azokat az anekdotákat, apró, belső történeteket, amiket csak mi tudunk, mi, akik egy családként éljük meg az egész sztorit, a kívülálló csak ezeken a beszélgetéseken tudja megkapni.

Bokor Gabriella