EXKLUZÍV: HAJLAM A DERŰRE – interjú Ránki Fülöppel

Haydn képessége a derűre épp oly vonzó számára, mint Liszt nagyvonalúsága, és ezek a tulajdonságok Ránki Fülöp szerint a műveikből is kicsillannak. A Zeneakadémia végzős hallgatóját a november 14-én a Nagyteremben megrendezett születésnapi koncert közönsége a színpadon is láthatta, Fülöp ezúttal Bartók 3. zongoraversenyének a szólistája volt.

-Azt hiszem, ön az első beszélgetőtársam a Legatoban, aki konzervatórium helyett általános gimnáziumban akart továbbtanulni.

-A felvételimkor már tudtam, hogy hivatásszerűen szeretnék zongorázni, és emiatt majd az otthoni időm legnagyobb részében is zenével fogok foglalkozni. És tudtam azt is, hogy a legkisebb energiaszintre való törekvés nem csak a részecskékre jellemző, de az emberekre is, így bennem is van egy adag természetes lustaság. Arra gondoltam, hogy ha olyan közegben lennék, ahol mindenféle információval találkozom, akkor különösebb otthoni tanulás nélkül is olyan tudásanyagot tudok felszívni, amit egyébként saját utánajárással és saját energiabefektetéssel kellene a zenével eltöltött időmből lecsípve megtennem. Úgyhogy ilyen szempontból is beigazolódott, hogy jó választás volt az Eötvös József Gimnáziumba menni. Másrészt: olyan emberekkel voltam egy közösségben, akiknek egészen másféle érdeklődési körük volt. Ez is jó és hasznos, mert az embernek kitágítja a világról alkotott képét.

-És mi az, amit a legjobban magába szívott? Volt olyan tantárgy vagy barátság, amelynek révén egy új világot fedezett fel magának?

-Igazából semmilyen tárggyal vagy témakörrel nem kerültem szorosabb viszonyba, de mindenből lett egy nagyon vázlatos alapom, amiből könnyebben tudok kiindulni. Kiskoromban nagyon sok minden érdekelt, a matematikától kezdve az élővilágig. Öt-hat évesen például állandóan a rovarok viselkedésével, a különböző magyarországi rovarfajokkal foglalkoztam, egy időben meg sokat rajzoltam, katedrálisok homlokzatát másoltam, tehát mindenféle érdekelt. Aztán mivel egyre többet foglalkoztam a zenével, ezek háttérbe kerültek.

-A november 14.i születésnapi koncerten Bartók 3. zongoraversenyét játszotta, amit meglehetősen régóta ismer.

-Ez az a darab, amit édesapám eddig a legtöbbször játszott életében, koncerten – azt hiszem – 160 alkalommal. Nagyon sokszor hallottam, ahogy ezt gyakorolja otthon. Én akkor tanultam meg, amikor 2015-re kaptam egy felkérést a Győri Filharmonikusoktól, hogy Gilbert Varga vezényletével játsszam el ezt a zongoraversenyt. A mostani alkalom előtt azóta  még egyszer volt alkalmam játszani, Rajna Martin karmester barátom vizsgakoncertjén.

-Amikor tanulta, jöttek vissza a gyerekkori élmények, édesapja gyakorlásának a hangjai?

-Persze, benne volt a fülemben, de én mindig igyekszem figyelni arra, hogy a tanulási folyamat során elsősorban a kottából, a mű lejegyzett formájából induljak ki. Minden előadói hagyomány, legyen az akár a szüleimé, csakis szigorúan ezután következhet.

-Megtanulta a darabot, és akkor kezdett az édesapjával arról beszélgetni, hogy ő mit gondol, jó úton jár-e?

-Miután megtanultam, egyszer eljátszottam neki, kikérve a darabban szerzett, sok évtizedes tapasztalata által megalapozott véleményét. Természetesen akkor adott tanácsokat, hogy szerinte mit kellene máshogy, de az otthoni találkozásoknál egyébként is mindig beszélgetünk szakmáról a szüleimmel.  Olyan is van, hogy épp ugyanazt a darabot gyakoroljuk valamelyikükkel, és akkor mutogatjuk egymásnak a felfedezéseinket, ötleteinket.

-Kezembe került egy 2013-ban készült interjúja, amelyben egy vágy-koncertműsorról kérdezik. Ön rögtön rávágja, hogy Lisztet választaná, mert ő áll önhöz a legközelebb. Azóta eltelt négy év, gondolom, sok minden változott az életében.

-Ez nem változott. Liszt zenéje továbbra is ugyanolyan központi szerepet játszik az életemben. És nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy ez ne maradjon így. Természetesen az idők folyamán egyre több mindent megismerek és megszeretek, de olyan, hogy valamit nagyon szeretek, majd mégis eltávolodom tőle, elvétve fordul csak elő.

-Ki az, aki Liszt mellett nagyon mélyen hatott önre?

-Kisgyerekkorom óra rajongok például Haydn zenéjéért. Néhány szonátáját persze tanultam, de sosem foglalkoztam vele olyan alaposan, mint Liszttel. Most szeretném Haydn zenéjét is jobban megismerni, és minél több művét megtanulni.

-Mielőtt elkezdtük az interjút, egy kicsit beszélgettünk, és ön azt mondta: vannak szerzők, akikkel lelki rokonságot érez. Mi az, ami Haydn és Liszt személyiségében megfogja?

-Haydnban az önfeledt derűre való hajlam, a tisztaság,a  szeretet. Ezért is jó érzés a darabjait játszani. Lisztnél a:minden művén keresztül érezhető emberi jóság vonz, és Messiaent is nagyon szeretem, aki bizonyos szempontból kettejük keveréke: megvan benne Haydn gyermeki derűre való hajlama, és az a nagyvonalúság iránti érzék, ami Lisztre annyira jellemző. Ez talán a mély hitükkel is kapcsolatban lehet. Jó lenne megtanulni franciául, mert szeretném jobban megérteni Messiaent, és ő mégiscsak azon a nyelven élt és gondolkodott. Ráadásul vannak írásai a saját zenéjéről, amiket eredeti nyelven elolvasni nagyszerű lenne.  Úgyhogy már csak emiatt is. Érdekelnek egyébként nyelvek, és sok minden más is. Vigyáznom kell azonban, hogy milyen érdeklődésemre milyen mértékben hallgatok, mert ha egyszerre egyformán mindegyikre, akkor az annyira széthúzza a figyelmemet, hogy nem jut elég idő a gyakorlásra és a pihenésre.

-Ezek szerint elég szigorúan képes beosztani az idejét.

-Hála Istennek, rendszeresen kapok felkéréseket, de tudom, hogy nem szabad erőn felül elvállalni semmit. Ha valamit elvállalok, akkor a helyszínen való megjelenés és játék mellett egyben azért is felelősséget vállalok, hogy a tőlem telhető igényességgel felkészülök, a koncerten pedig megfelelő fizikai-szellemi állapotban leszek. Ehhez viszont szükség van arra, hogy aktív és passzív módon is pihenni tudjak.

-Mindig tisztában van azzal, hosszú távon is, hogy mi az, ami már meghaladná az erejét?

-Igyekszem. Mielőtt igent mondok, muszáj egyet hátralépni és elgondolkodni. Kaptam például egy külföldi felkérést jövő őszre, de már most látom, hogy az akkortájt rám váró feladatok között nem tudom vállalni. Pedig nagyon jó lett volna, de érzem, hogy az energiáimba nem férne bele, és a többi, abban az időben lévő szereplésre is rossz hatással lenne.

-Nagyon józan gondolkodású. 

-Azt hiszem, erre szükség van. Főleg a legintenzívebb tanulóéveimben, amikor amellett, hogy minél több mindent meg kell ismerni és ki kell tágítani a perspektívát, muszáj arra is figyelnem, hogy ne süppedjek bele egy szintbe, hanem tisztán minőségi szempontból is előrébb tudjak jutni. Az a fogékonyság ugyanis, ami ebben a korban megvan az emberben, nem csak a mennyiségi tudás bővítésére, de a minőségi fejlődésre is lehetőséget ad. Olyan lépéseket lehet ilyenkor megtenni, amelyeket ha elmulasztok, később sokkal nehezebben és nagyobb fáradsággal tudnék csak pótolni.

-A színpad mennyire vonzza? Nem tűnik exhibicionista alkatnak…

-Nem is igazán vagyok az. Amikor nem vagyok színpadon, akkor semmi különöset nem érzek ezzel kapcsolatban. Ha viszont éppen koncertezem, mindig elfog valamilyen lelkesedés: örülök annak, hogy a pillanatnyi hallgatósággal megoszthatom azt, amivel én foglalkozni szeretek, és hogy ez talán nekik is örömet szerez. A színpadon ez engem mindig erősít, ezért is történhet meg, hogy gyakran jobban zenélek koncerten, mint gyakorlás közben.

-És mikor a legjobb a színpadon? Egyedül? Társakkal? Zenekarral?

-Ez több mindentől függ. Mindenfajta felállásban volt ilyen és olyan tapasztalatom is. Egyrészt függ a hangszertől, amin játszom, ez nagyon fontos tényező. Egy zongorista ki van szolgáltatva a helyi hangszernek, kaphatok segítő, de hátráltató zongorát is – ez rengeteget jelent a közérzet szempontjából. A másik tényező a terem: a mérete, az elrendezése, az akusztikája, mert ez is befolyásolja a közérzetet. Aztán a következő a belül érzett felkészülési szint. Van, hogy frissen készülök fel egy darabra, de úgy érzem, hogy abban nagyon otthon vagyok. És olyan is van, hogy évek óta játszom valamit, és mégis azt érzem, hogy jaj, hát ezzel még lehetett volna foglalkozni. Ha van bennem lámpaláz, akkor azt leginkább az okozza, hogy abban a percben úgy érzem: felkészülhettem volna jobban. A társakkal való együttjátékkor újabb szempontok lépnek a képbe. Szóval sokféle hatás játszik össze, még az is számít, hogy mennyit tudtam a koncert előtti órákban, napokban pihenni.

-Ha – ahogy mondja – egy hátráltató zongorát kap, mit tud csinálni? Gondolom, muszáj valamennyire összebarátkozniuk.

-Igen, ilyenkor nagy energiákat mozgósítok annak érdekében, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Felül lehet ezen emelkedni, egy bizonyos szintig. Richter bármilyen zongorán tudott játszani, de én messze vagyok az ő tudásától, és nehezebben veszem az akadályokat. Időnként találkozom olyan hangszerrel, aminél úgy érzem, ezen jobb lenne nem játszani, mint igen. Ilyenkor fokozott figyelemmel próbálom a legjobbat kihozni a helyzetből, és ez bizonyos szempontból még jót is tesz: egyrészt nagyobb intenzitással dolgozom azon, hogy a zongora korlátainak és hibáinak ellenére valami teljeset hozzak létre, és ez hozzáadhat a játékomhoz. Másrészt pedig ha gyengébb a hangszer, akkor az egy kicsit leveszi a vállamról a felelősség terhét. Talán úgy tűnik a számomra, hogy ha a hangok nem úgy szólnak, ahogyan  elképzeltem, akkor az nem az én hibám, és ez teremthet egyfajta felszabadultság-érzetet. Vagyis mindennek meg lehet találni az előnyeit.

Bokor Gabriella

[hana-code-insert name=’ranki’ /]