A TOKIÓ – BUDAPEST TENGELY

2010 – 2015 – 2020 – ebben a felosztásban, azaz ötévenként beszélgettem Farkas Gábor zongoraművéssszel itt, a Legatoban. A beszélgetések pedig pontosan tükrözik, hogy a fiatal, Junior Prima díjas zongorista kezdő időszakától mostanáig szép ívet írt le a pálya. Gábor, aki az utóbbi négy évet Japánban, a Tokyo College of Music tanáraként töltötte, nyáron hazaköltözött Budapestre, és szeptembertől, Dráfi Kálmán utódjaként, ő vezeti a Zeneakadémia Zongora tanszékét. Azt a tanszéket, ahol – a világban egyedülálló módon – Liszt Ferenc tanítványainak ötödik generációja tanít. Az interjú szeptember elején készült, azóta már beindult a tanév.

Nyilván ragadt rád a nyelv a négy év alatt. Volt arra példa, hogy japánul tartottál órát?

Alapfokon tanultam meg japánul, annyit, amennyi a hétköznapi életben elég a kisebb kommunikációhoz, üzletekben, étteremben, utcán.  Előadást nem tudnék tartani, de így, a negyedik év vége felé már előfordult, hogy japánul tanítottam. Persze ha valami fontosabbat akartam mondani, angolra váltottam. Nekem egyébként nem volt kötelező japánul megtanulni, engem úgy kértek fel, hogy angolul kell tanítanom. Gyakorlatilag én voltam az első európai tanár az egyetemen, aki professzori kinevezést kapott. A japánok nagyon tisztelik az időseket, épp ezért a ranglétrán nehéz előrejutni. Voltak kollégáim, akik hatvan felett kapták meg az egyetemi tanári kinevezést, úgyhogy rettenetesen büszke vagyok arra, hogy ezt 36 évesen megkaphattam. Meghívtak és rögtön a legmagasabb pozícióba kerültem.

Téged bizonyára nagy becsben tartottak amiatt is, hogy a budapesti Zeneakadémián végeztél.

Az persze nyilván kuriózum volt nekik, hogy van egy tősgyökeres európai tanáruk, aki a Zeneakadémián és az olaszországi Como Nemzetközi Zongora Akadémián tanult. Azért a kinti kollégáim többsége is olyan helyeken tanult, mint például a Julliard, és van egy idős tanárnő, aki annak idején Wilhelm Kempff tanítványa volt, tehát az ottani tanárok is jónevű amerikai vagy német egyetemekre jártak. Csodálatos osztályt kaptam Tokióban, van öt olyan növendékem, aki a világ bármely színpadán megállná a helyét. Tavaly az egyik fiú, aki sokszor járt hozzám is órára és részt vett a kurzusaimon, második helyezett lett a moszkvai Csajkovszkij versenyen.  A növendékeim nagyon jól szerepeltek versenyeken, sokan lettek díjazottak közülük, egyebek között a rangos Hamamatsu Nemzetközi Zongoraversenyen.

Miben mások az ottani növendékeid? Miben más a hozzáállásuk?

A következő különbséget tapasztaltam az európai és ázsiai növendékek között: utóbbiak hihetetlenül szorgalmasak, és rengeteget gyakorolnak, becsületesen készülnek minden órára, és soha nem panaszkodnak, nem igazán bőbeszédűek. Ázsiában, különösen Japánban nem szokás panaszkodni, ha valaki a gyengeségeit mutatja, azt jelenti számukra, hogy nem képes jól dolgozni.  Ő azért jön oda, hogy zongoraórája legyen, és tanuljon, így emiatt rögtön leül és elkezd játszani, és nem húzza azzal az időt, hogy elmesélje, éppen mi baja. Persze volt néhány tanítványom, aki idővel jobban megnyílt és többet mesélt magáról, de ez is csak két-három percet vett el az órából. Az összes többi, az zene, zene.

A tanítás mellett mennyit koncerteztél?

Sokat, mert szerencsére sikerült leszerződnöm egy nagyon jó menedzsmenthez.  Nagyszerű lehetőségekhez jutottam általuk, rangos zenekarok szólistája voltam, mint amilyen az Japan Century Orchestra, vagy az Orchestra Ensemble Kanazawa, játszottam többek között a Sendai, Kirishima, Kanazawai Tavaszi Fesztiválon, és Fukuokától egészen Szapporóig végigkoncerteztem az egész országot. Kyotoban megkaptam az év koncertjéért járó Aoyama Music Award-ot. Az ottani legnagyobb rádió, az NHK, a tavalyi osakai koncertet többször is közvetítette, ezt is a menedzsmentnek köszönhetem, és sok jövőbeni meghívást is. Volt jó néhány turné is, sokat játszottam Kínában, Taiwanban, Dél-Koreában, és Európában is, amennyire csak lehetett. Időközben Amerikában felgyorsultak az események, tavaly meghívtak a Classical Bridge Festivalra New Yorkba, mely a Lincoln Centerben és a Merkin Hallban kerül évente megrendezésre. Játszottam szólóestet és több kamarakoncertet, valamint mesterkurzust tartottam olyan fantasztikus zenészekkel például, mint Pinchas Zukerman, Richard Goode, vagy a fiatal  Stella Chen, aki a legutóbbi Queen Elizabeth Hegedűverseny győztese. Idén is lett volna fesztivál, kiváló magyar művészekkel együtt, Takács Nagy Gáborral, Fenyő Lászlóval, de sajnos a vírus miatt ez is elmaradt. Mint oly sok minden más is.

Nyilván ti is sokat voltatok most otthon, immáron két gyerekkel….

Igen, Beni hat éves, Dávidka pedig három.

És, gondolom, kétnyelvűek.

Persze, hiszen én csak magyarul beszélek velük, Yuki pedig csak japánul. Már Dávidka is képes nyelvet váltani egy pillanat alatt, annyira természetes ez nekik. Persze, a magyar nem megy még olyan folyékonyan, mint a japán. Most kezdték el itthon a magyar ovit, és hihetetlen, hogy egy hónap alatt mennyit fejlődtek!

Úgy tudom, hogy Yuki, aki nálunk, Budapesten végezte a Zeneakadémiát, nagyon jól megtanult magyarul, igaz?

Igen, kezdetben angolul beszéltünk, de az már kikopott, és itthon is általában a magyart használjuk. Illetve azt mondanám, ez egy keveréknyelv: van benne magyar, japán, angol, és csak mi értjük!

Yuki is zongorista, te is. Hogyan határoztatok, mikor kezdhetnek a gyerekek zenét tanulni és hogyan?

Az a szerencsénk, hogy a Tokyo College of Musicnak van egy ovija is: ez zenei ovi, középsős kortól el lehet kezdeni a zenetanulást, úgyhogy Beni már lassan egy éve zongorázik. Olyan tanároktól tanult az oviban, akik nemcsak kicsiket, de egyetemi növendékeket is tanítanak. Mozgólépcső módszernek hívják ők ezt az oktatási formát, azt jelenti, hogy óvodától egyetemig ugyanazon a helyen tudsz tanulni.

Mennyire érezted magad otthon Tokióban?

Amennyire egy külföldi otthon érezheti magát. Eligazodni például nagyon nehéz, ha kerestem egy címet, sokszor meg kellett kérdeznem az utcán, hogy merre menjek.  Ott nincs olyan, hogy Damjanich utca 2, megadják a kerületet, a metróállomást, aztán mindenféle számot. És akkor találd meg. Láttam egy dokumentumfilmet Japánról, akkor már kinn éltem Tokióban, és volt egy mondat, aminél felnevettem: a narrátor azt mondta, hogy Japánban nem szívesen lenne postás az ember.  Szóval ott megtalálni valamit okostelefon nélkül….nem tudom, régebben hogyan tudtak tájékozódni azok a tanárok, akik kimentek néhány évre tanítani. Egyébként a koncerteknél a plakátokra és a szórólapokra kis minitérképet nyomtatnak, hogy az emberek megtalálják az adott épületet.

Hazajöttetek, elindult a tanév, tele szokatlan és kiszámíthatatlan fordulatokkal a járvány miatt.

Tény, hogy elég nehéz időszakban vettem át a tanszéket. Sok olyan munka szakadt a nyakamba, amire nem számítottam, sem én, sem senki. Szerencsére a kollégák a tanulmányi osztályról nagyon segítőkészek, mindent előkészítenek nekem. Nagyon jó csapattal dolgozunk.

Az egyértelmű volt, hogy elvállalod a tanszékvezetést?

Volt kedvem hazajönni, mert mindamellett, hogy nagy megtiszteltetés a Liszt Akadémia zongora, illetve a Billentyűs és Akkordikus Hangszerek Tanszékének vezetőjének lenni, a felelősség mellett az újítások lehetőségét látom benne. Ugyanakkor nem szívesen vágtam volna el a szálakat Japánnal, úgyhogy nagyon örülök a tokiói egyetem pozitív hozzáállásának. Megbeszéltük, hogy a két egyetem között megpróbálunk az eddiginél sokkal erősebb kapcsolatot kiépíteni. Ez az egyik, a másik pedig az, hogy tovább is marasztaltak, mint vendégprofesszort, tehát évente többször is kiutazom majd kurzust tartani.  A tokiói doktoriskolában is aktív vagyok, és a kurzusok mellett nagyon szép koncertmeghívások is vannak a jövőre.

Itthon tartottál már zongoraórát?

Még csak órabeosztás volt, és csak egy-két növendéket tanítottam, mert közben a márciusban elmaradt koncertek szeptemberre tevődtek át, minden hirtelen összejött, az egyetemi munka és a koncertek is…találkoztam már az itteni növendékekkel, egyet-kettőt már meg is hallgattam…mondjuk, mind a kettő japán volt…egyiket én hoztam a saját osztályomból, őt már ismerem három éve, a másik a Tokyo Univerity of Arts-ról az ottani nemzeti egyetemről jött, ő is kiváló zongorista…illetve volt egy magyar lány is. Sokat még nem tudok mondani az osztályomról, mert a többiekkel találkoztam ugyan, de még nem tudom, hogyan zongoráznak. Várom, hogy mindenkit megismerjek és elkezdjük az izgalmas közös munkát!