A TUBA ARCAI – Beszélgetés Szentpáli Rolanddal

Szentpáli Roland tubaművész-zeneszerzővel, a Zeneakadémia tanárával már csak új találmánya okán is terveztem egy beszélgetést. Ha nem állt volna a feje tetejére a világ, egy kávézóban találkoztunk volna a Zeneakadémia környékén, így viszont telefonon készült az interjú. A személyes riportszituációk alapzaját a kávégép sípolása és a vendégek zsongása adja, most viszont diszkrét edénycsörgés zaja hallatszott, Roland akkor ért haza, és gyorsan el akart mosogatni.

Az, hogy sport tagozatos általános iskolába járt, megalapozta a színpadhoz és a súlyos tubához szükséges kondíciót?

A sport tagozat első osztálytól kezdve fegyelmet tanított, ami a zenetanuláshoz is nagyon kell. Úgyhogy ilyen szempontból volt hasznos, nem a kondíció miatt. A színpadhoz semmi extra edzést nem csinálok, amikor csak tehetem, elmegyek focizni, régebben jártam súlyzós edzésekre is, de nem azért, hogy a hangszeren tudjak játszani, hanem saját kedvtelésből.

Hány kiló a hangszer? A legnagyobb tuba?

Tizenkettő.

Sok hangszer van otthon?

Hú, rengeteg. Én a tuba és az azt megelőző historikus hangszerekből írtam a doktorimat, és ezek nálam mind itthon vannak, összesen úgy húsz-huszonegy darab.

Legújabb találmánya a Twoba. Én annyit szűrtem le belőle, hogy ez egy átalakító rendszer, ami rászerelhető a tubára, és akkor könnyebb vele mozogni a színpadon,  a közönség jobban látja a tubás arcát, és immár a nézőtér felé áramlik a hang.

A mozgás nem mindig fontos, inkább csak a szólózásnál, sokkal fontosabb volt a hangzás: a hangszer tölcsére alapvetően  rossz felé pozicionál. Ha szembe ülünk a közönséggel, akkor a rendezői jobb felső sarokba mered a tölcsér, oda áramlik a hang, és a plafonról verődik vissza. A közönség tulajdonképpen másodkézből hallja vissza azt, amit a tubás játszik.

Tehát ezt is megoldja az új találmánya,  a hangot a nézőtér felé tudja áramoltatni.

Igen. Én tizenhat éves koromtól kezdve rengeteget szólóztam, és mindig azt kerestem, hogy hogyan kéne ülni ahhoz, hogy lássam is a közönséget, meg halljanak is. Volt egy olyan verzió, hogy oldalt ülök le a közönségnek, tehát oldalról látnak, és akkor legalább én is látom a karmestert, de mondjuk mutatni már nem nagyon tudom neki, hogy mit akarok kezdeni egy tempóval, hisz rajtam van a hangszer, a combomon tartom, nem tudok mozdulni. Valamivel jobb volt így a hang, jobban hallott talán a közönség, de az egész teljesen személytelenné vált: az arcomból semmit nem láttak a nézőtérről, és én meg nem láttam a közönséget, akinek játszom. Ezt akartam megoldani

Persze, hiába hallom jól a hangot, kell, hogy lássuk egymást, előadó és közönség.

Minden előadóművész szeretne valamiféle kontaktust teremteni, ha mást nem, lealább annyit, hogy lássák játék közben az arcát. Arc nélkül akár lemezt is lehetne hallgatni. Azért mész koncertre, hogy élőben halld és lásd a művészt.

Mi a sorsa a találmánynak? Megismerteti a világ tubásaival?

Igen, csináltunk egy termékvideót is, és ezt kiraktuk a világhálóra. Az a tapasztalat, hogy a youtube-on naponta úgy négy-ötszázan nézik meg, ami nagyon sok, mert ez nem egy zene, hanem egy termékvideó. Nem olyan érdekes a nagy tömegeknek, mint például egy gitár, de a szakma mégis nagyon kiváncsi rá. Az az eszköz, az a ventil installáció,amit mi kitaláltunk, az bármelyik, ugyanilyen rendszerű, már meglévő tubára is rászerelhető. Tehát nem kell új hangszert venni, az új, kiegészítő ventilt rá lehet szerelni, és akkor, ahogy a neve is mutatja, egy kétállású tubánk, azaz Twobánk lesz.

Nemrég jelent megy egy újabb szerzői  CD-je. Szívesen ir a tubás kollégáknak is? Azaz, könnyen elengedi a darabjait, szereti, ha más játssza azokat?

Ezen a szerzői lemezen, azt, amit tubázni kell, mind én játszom.

Tudom, ezért kérdem.

Azt a Tubaversenyt, ami a lemezen is hallható, felkérésre írtam. Egy nemzetközi verseny döntőjére rendelték szimfonikus zenekari kísérettel, és már akkor tudtam, hogy nem én fogom bemutatni. Ezen a franciaországi versenyen öt döntős volt, tehát öten játszották el ezt a darabot úgy, hogy én még egyszer sem.

Ebből az öt döntősből volt olyan, akihez odament gratulálni, mert úgy játszotta a darabot, ahogyan azt ön elképzelte?

Őszintén? Nem. Furcsa volt, dehát ez a sorsa a daraboknak, a szerző megírja, valamit ki akar fejezni, aztán jönnek előadók, akik a saját értelmezésükben játsszák el. És ez nem baj, olyan mint egy vers, amit minden színész másképp mond. Szerencsére én is fel tudtam venni a darabot, és így az is kiderült, én milyennek képzeltem.

Amikor megbeszéltük ezt az interjút, épp próbán ült, néhány nap múlva meg kiderült, hogy megint nem lesznek koncertek. Hogyan bírja ezt a bizonytalan helyzetet, hogy szervezi most a munkát?

Igen, most leállt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, a szólókoncertek is leálltak, bár épp tegnap este még játszottam egyet utoljára a Zeneakadémia Solti termében, pont egy saját darabomat. Én mindig megpróbálom mindenből a maximumot kihozni.  Ez az időszak, amikor nem lehet aktívan annyit játszani, nekem arra jó, hogy a saját komponálni valóimmal foglalkozzam, hogy rendbe rakjam a portfóliómat, a weboldalamat, a youtube csatornámat. Ami viszont a legfontosabb, az az, hogy próbálok motivált maradni a hangszeren is. Ez azt jelenti, hogy két-három naponta felveszem egy darab egyik tételét videóra, olyan minőségben, hogy azt meg lehessen osztani. Tehát nem csak magamnak, visszanézni, hanem mintha koncert lenne. Tavasszal, a pándémia első hullámakor az volt a legnagyobb kérdés, hogy hogyan tudom megtartani a motiváltságomat, mert ez a legnehezebb. Mert ugye nincs közönség, nincs kinek játszani, nincs koncert, nincs miért gyakorolni. És akkor arra gondoltam, hogy azok, akik nézik az én oldalaimat, ők az én közönségem. És most nem szó szerint élőben játszom nekik, szemtől szembe, hanem felveszek egy tételt, egy darabot úgy, mintha ott lennének, tehát a lehető legeslegjobban. Erre készülni, gyakorolni kellett, és nagyon pozitívak voltak a visszajelzések, szerették ezeket a videókat, így én is motivált tudtam maradni. Szóval kár keseregni a helyzet miatt, azzal nem leszünk beljebb. Meg kell próbálni mindenféle szituációt a saját előnyünkre fordítani.

Az elmúlt hónapokban kiderült, hogy online zenét tanítani végképp nagyon nehéz és kényes feladat. Ezt hogyan oldja meg?

Megmaradt az a módszer, amit márciusban kitaláltunk. Kiírom a növendékeknek  az egész féléves anyagot, azt, hogy hétről hétre mit kell csinálniuk, és ezeket kérem számon. Otthon felveszik a videókat, elküldik nekem, én pedig megírom nekik, hogy mi tetszett, mi nem tetszett, mit hogyan lehetne jobban csinálni.

Az, hogy online órát tartsanak, ahol a növendék tubázik, nem igazán jön szóba.

Nem, mert ahhoz, hogy ez jól működjön technikailag, fejhallgatót kellene felvennie, viszont akkor meg nem igazán hallja magát akusztikusan, és az baj. Sokkal jobb az, ha kirak egy mikrofont, vagy kirakja a telefonját és felveszi, mert akkor csak arra koncentrál, hogy az a hang, amit ő hall, az el legyen játszva. Az online órához mindkettőnknek nagyon profi stúdióeszközök kellenének, például mikrofon, hangkártya, stúdiófejhallgató, és ez egyelőre nem megoldható.

Márciusig rengeteget utazott a világban, azóta – mint mi mindannyian – be van zárva. Ha visszagondolsz, elsőként melyik különleges koncerthelyszín jut eszedbe?

Egy alkalommal Koreában egy vízesés mellett játszottunk egy vulkanikus szigeten, úgy, hogy körben óriási koi pontyok úsztak. Volt egy alapzaj – a mellettünk lévő vízesés morajlása – és a mögöttünk álló sziklafal vetette ki a hangot, amit játszottunk. Gyönyörű volt a környezet, a közönség is nagyon jó volt, természet közeli, és szinte megható volt ez az egész. Az nagyon tetszett nekem.

Körülbelül itt tartottunk a beszélgetésben, amikor elfogytak az edények, és az internet is gyengélkedni kezdett. A következő interjút már személyesen vesszük fel. Mindez történt november 9-én, a dátumnak azért van jelentősége, mert a helyzet, mint tudjuk, napról napra változik.

Bokor Gabriella