PÁRATLAN ÖRÖKSÉG

Egyedülálló a világban, hogy egy tanszék minden tanára – növendékként – egyenes ágon leszármaztatható legyen Liszt Ferenctől. A Zeneakadémia Zongora Tanszékének oktatói gárdája a Liszt-növendékek negyedik generációja, mondhatnánk úgy is, hogy „Liszt-ükunokák”. A különleges tradíciókkal rendelkező tanszéket (az új tanszéki struktúra keretében immáron Billentyűs és Ütőhangszerek Tanszéke) július 1-től az egyik „ükunoka”, Dráfi Kálmán zongoraművész, egyetemi docens vezet. Dráfi Kálmán 1977 óta a Zeneakadémia tanára, emellett a világ számos pontján tanít a mai napig. Korábban vendégprofesszorként éveket töltött Japánban, valamint Cziffra György Senlis-i Zongoraakadémiájának volt vezető tanára. Az emlékekről, valamint a jövőt illető tervekről néhány nappal tanszékvezetői kinevezése után, egy meleg júliusi délutánon beszélgettünk.

–Szinte kisfiúként, mindössze tizennégy évesen került be a Zeneakadémiára, ráadásul teljes jogú egyetemi hallgatóként. Furcsa lehetett…

-Igen, legalább négy évvel voltam fiatalabb a társaimnál, így nekem az, hogy egyetemre járhatok borzasztóan megható volt. Tizennégy éves korom óta tehát ez a második otthonom, azóta minden pici mozgást, ami a Zeneakadémián történt, a bőrömön éreztem, nyomon követtem, lecsapódott rajtam minden rossz és minden jó.

–Hogyan emlékszik vissza, milyen volt a tanszéken a hangulat, amikor ön idejárt?

-Furcsa paradoxon ez. A hetvenes évekről beszélünk, amikor az országban „tombolt” a szocializmus, de a Zeneakadémián ennek a nyomát sem lehetett érezni. Ez egy boldog sziget volt, igazi művész centrikus, nagyvonalú, gentleman-világ, köszönhetően Kovács Dénes rektor úrnak, és Kadosa tanár úrnak, aki akkor a Zongora Tanszéket vezette. Az egész zeneakadémiai berendezkedés valahogy tovább tudta vinni a Dohnányi által már a háború előtt megalapozott szemléletet. Ezt a mai napig próbáljuk őrizni, de azt hiszem, a virágkorát akkor, az én növendékkoromban élte, elsősorban – az én nagy szerencsémre – akkori tanárom Bächer Mihály osztályában. Amikor mi idejártunk, szinte az egész tanári kar Dohnányi növendék, vagy Dohnányi „unoka” volt, Bächer Mihály például a Dohnányi-növendék Faragó György tanítványa volt. Én tehát ebből a szempontból már dédunoka vagyok.

-Egy másik szál révén azonban ön egyúttal unoka is.

-Igen, mert engem az a hatalmas szerencse ért, hogy Fischer Annie – aki soha nem vállalt tanítást – az én esetemben kivételt tett, és tizenhat éves koromtól kezdve rendszeresen, méghozzá kéthetente foglalkozott velem. Ezt annak köszönhettem, hogy hallott engem tizenöt évesen játszani a Liszt-verseny döntőjében. Úgy érzem, hogy tényleg a szíve közepében voltam, és erre talán jogosan lehetek büszke. Ez nagyon nagy ajándéka az életemnek. És mivel Fischer Annie Dohnányinak az egyik kedvenc növendéke volt, rajta keresztül én abszolút direkt módon, már egész fiatalon megkaptam a Dohnányi-féle szemléletet. Ezt szeretném most majd a tanszéken feléleszteni, felerősíteni.

–Miben áll ennek a lényege?

-Ez a szemlélet kétirányú. Egyfelől – ahogy az előbb is mondtam – egy abszolút művész centrikus, nagyvonalú, elegáns, a művészi kibontakozást segítő hozzáállás a tanár részéről. Ez az igazi művészpalánta nevelés, hiszen itt a Zeneakadémián a kezdetek óta elsősorban művészeket képzünk. Nem feledkezünk el azonban a tanárképzés igényeiről sem, ez a mostani rendszerben plasztikusan szét is van választva. Ez az intézmény mindig is kinevelte a saját oktatói gárdáját, ez így volt Liszttől kezdve és így van ma is.

–És mi a szemlélet másik része?

-A magas szakmai színvonal korrekt, könyörtelen és szigorú számonkérése. Meg kell szervezni, hogy az egyetem úgy tudjon működni, olyan legyen az oktatás, hogy ez a szigor a művésznevelést szolgálja, azt a fajta művészi színvonalat segítse, ami mindig is jellemezte a Liszt Akadémiát.

–Ez a tanszék és az egész egyetem már a múltja okán is páratlanul különleges.

-A liszti örökség magáért beszél, ezt mindenképpen tovább kell vinni. Ez a fajta szemléletmód, amit Liszttől kaptunk, az idő folyamán tovább gazdagodott Bartókkal, Dohnányival, Ligetivel, és egykori kamaratanárommal, Kurtág Györggyel. Ilyesfajta hagyományt egyetlen más zenei egyetem sem tudhat magáénak. Ráadásul a Liszt Akadémia Budapesten van, Budapest pedig Európa közepén, és ez nagyon fontos szempont, hiszen így a bécsi klasszika, az orosz, a német, a francia zeneiség mind-mind beépült a sejtjeinkbe. Gondoljon csak a magyar hegedűsökre, karmesterekre, zongoristákra…az egyik legértékesebb tulajdonságuk, hogy nem csak a magyar zenét érzik nagyszerűen, de az osztrák vagy az orosz iskolát is, például Csajkovszkijt, Rahmanyinovot, Prokofjevet.

–És nem csupán a földrajzi közelség miatt.

-Ez pontosan így van, mert nézze csak meg, hiába vannak fizikailag közel egymáshoz németek és franciák, a folyamatos történelmi viszályok miatt soha nem olvadtak össze ilyen szinten sem, sőt inkább taszítják egymást, a németek ódzkodnak a francia stílustól, és fordítva még inkább. Mi viszont – nagy szerencsénkre – inkább befogadó nemzet vagyunk, igazi olvasztótégely. A mi muzsikusaink, művészeink mindig is felszívták ezt a fajta európaiságot, és ez a másik nagy előnye a mi egyetemünknek. Nem csak Liszt és Bartók interpretációjában erős a Zeneakadémia: az, aki ide jár, azt is pontosan megtanulja, hogyan kell Bachot, Beethovent, Mozartot, de ugyanakkor Csajkovszkijt, Rahmanyinovot, Debussyt játszani, és ez nagyon ritka adomány. Én ezt szeretném továbbfejleszteni, például Rahmanyinov irányába, aki nekem a szívem csücske. Szívesen tovább adnám itthon az ő szellemiségét is, amit egyébként szintén direktben kaptam, hiszen Moszkvában két évig jártam Bella Davidovicshoz, akinek a tanára Rahmanyinov-növendék volt.

–Akkor ön tulajdonképpen Rahmanyinov-dédunoka is.

-Igen, így is mondhatjuk. Amikor például Chopin g-moll balladáját játszottam Bella Davidovicsnak, elmondta, hogy a tanára eljátszotta neki, hogyan zongorázta ezt a darabot Rahmanyinov, és ezt rögtön meg is mutatta nekem. Azért ezek fantasztikus nagy értékek.

–És nem mindennapi élmények. Önnek nyilván sok ötlete van a tanszék jövőjét illetően. Melyik az az elképzelés, amit szeretne mihamarabb megvalósítani?

-Csak olyasmiről akarok most beszélni, ami a közeljövőben biztosan megvalósul, nem távlati tervekről. Úgy érzem, hogy van egy kis lemaradásunk, a Zeneakadémia nem reagált elég gyorsan a mai kor kihívásaira. Az utóbbi időben is úgy viselkedett, mint a hetvenes években, amikor „állam bácsi” mindent a kezünkbe tett, nekünk pedig nem volt más dolgunk, mint nevelni a fiatal generációt. Ez ma már nem így működik, fontos, hogy az egyetem – az oktatáson kívül – a saját eltartásában is részt vegyen. Ezt úgy fordítanám le, hogy egyfelől megmarad az oktatói egyetem, de emellett a vállalkozói egyetem irányába is szeretnék nyitni a tanszékemmel, a tanszakok kiváló tanáraival, a zongoristákkal, orgonistákkal, csembalistákkal, hárfásokkal, ütősökkel. Ez például azt is jelenti, hogy a jövőben másféle kurzusokat tartanánk. Eddig a nemzetközi kurzusok úgy néztek ki, hogy az egyetem a világ  különböző pontjairól meghívott híres tanárokat, akiknek az összes költségét saját büdzséből fizette ki. Ebből persze az következett, hogy egy-két kurzus után – amelyen egyébként a növendékeink ingyen vehettek részt – ez a büdzsé leapadt. Én viszont azt tervezem, hogy más irányba nyitok. Szeretnék meghívni jelentős művészeket a Zeneakadémiára – az egyetem itt befogadó intézményként szerepelne – és a kurzust meghirdetnénk az egész világban, tehát nem csak a mi növendékeink számára. A jelentkezőknek komoly részvételi díjat kell majd fizetniük, ebből fedeznénk a tanár honoráriumát, de a pénzből a Zeneakadémia is részesülne. A költségvetés tehát nem apadna, épp ellenkezőleg, még profitot is szereznénk, ugyanakkor a növendékek a leghíresebb művészektől kaphatnának órákat, amire idáig nem volt pénz és lehetőség. Tehát ilyen jellegű vállalkozásokat szeretnék én megszervezni, és biztos vagyok abban, hogy a nagynevű művészek szívesen fogadják majd a meghívást. Ezzel a Zeneakadémia tekintélye tovább erősödik majd a világban, hiszen látni fogják, hogy ez egy aktív hely, egy aktív zenei intézmény, ahol nagyon komoly munka folyik annak érdekében, hogy a különböző országokban élő és eltérő irányzatokat képviselő művészek helyet és hangot kapjanak. Úgy gondolom, hogy ez által még jobban, még intenzívebben be tudunk majd kapcsolódni a világ zenei vérkeringésébe. Jövő hónapban például a világhírű orosz zongoraművész, Gyenyisz Macujev látogatja meg a Zeneakadémia Zongora Tanszakát.

–Ön említette, hogy egy-egy ilyen kurzusnak meglehetősen magas díja lesz. Ezt az összeget nyilván könnyebben kifizeti egy – teszem azt – japán vagy angol résztvevő, mint egy magyar. Ők kaphatnak valamilyen kedvezményt?

-Nem tervezünk differenciálni, az üzlet az üzlet. A magyar diákoknak – ugyanúgy, ahogy a művészeknek – meg kell tanulniuk, hogy a konkurencia, az a világ, nem a mi pici kis dobozunk. Természetesen a Zeneakadémia is megpróbál mindent megtenni azért, hogy a magyar gyerekek ne kerüljenek hátrányba, és nem is fognak, lehetőségük lesz például szponzori támogatásra, de így kimondani, hogy olcsóbban fognak részt venni egy-egy kurzuson, nos, ezt így nem mondanám ki.

–Ahogy ön is mondta, iszonyatosan nagy a konkurencia. Azok közül, akik a Zeneakadémián megkapják a zongoraművészi diplomát, csak keveseknek sikerül szólókarriert befutniuk. Lehet, hogy kevesebb jelentkezőt kellene felvenni?

-Nem, én nem vagyok annak a híve, hogy limitet állítsunk, azok, akik megfelelnek a felvételin, jöjjenek. Abszolút nyitott iskolát, nyitott tanszéket szeretnék, azt pedig, hogy ki milyen karriert fut be később – nos, azt mindenkinél rá kell bízni a saját érvényesülési képességeire. Én az összes növendékemnek azt szajkózom, hogy tanuljanak meg három-négy idegen nyelvet, mert e nélkül nincs érvényesülés. Ezen a területen sajnos nagyon komoly lemaradások vannak a magyar muzsikusoknál, a fiatal, tehetséges, világot járni képes művészeknél, zongoristáknál, úgyhogy itt bőven van pótolnivaló. Ez persze nem az én személyes feladatom, de azért próbálom őket meggyőzni. Mi a tanszéken megadjuk a szakmai tudást és lehetőséget, de ezen felül fontos a kommunikáció, a kulturált társasági viselkedés, a nyelvtudás…ezek nélkül karrier nem képzelhető el. Ezt azért mondom, mert nyitni kell kifelé, igazi nagyvilági egyetemet szeretnék, és itt megint visszakanyarodom Liszthez és Dohnányihoz. Mert kik voltak azok, akik a maguk korában a legnagyobb zongoraművészek voltak, járták a világot, nem is tudom, hány nyelven beszéltek, tanítottak, intézményt igazgattak? A régi és már bevált dolgokat is össze kell gyűjteni, nem feltétlenül csak az újat keresni, ami aztán vagy jó, vagy nem. Miért ne követhetnénk mi Liszt példáját? Miért kellene  olyan kisstílűnek és kishitűnek lennünk, hogy azt gondoljuk, számunkra ez egy járhatatlan út?  Természetesen a liszti zsenialitás magasságait nem lehet elérni, de azért az út ki van taposva. És ezen az úton egészen friss lábnyomokat is találunk az utolsó harminc évből.

Bokor Gabriella