A LÉLEK ÉS A HANG

Aranykorukat élik a magyar rézfúvósok, a Zeneakadémia növendékei sorra hozzák haza a versenydíjakat. Érdekes adalék, hogy a 19. és 20. század fordulóján az Operaház zenekarában – a cseh, osztrák, és német muzsikusok mellett – egyetlen magyar rézfúvós sem játszott, az a jellegzetes magyar rézfúvós hang tehát, amit annyira szeretnek világszerte, az elmúlt száz év során született meg. A mai fiatal generáció egyik tagja, Elmauer János – aki klasszikus trombitát tanul Boldoczki Gábornál, és ősszel kezdi a mesterképzés utolsó évét –szeptemberben a „Fiatal Prága” nevet viselő fesztiválon szerepel zongorista kamarapartnerével. A nyári szünet egyik hűvösebb, esős napján találkoztunk, és egy délelőtti kávé mellett beszélgettünk.

–Azt olvastam, hogy tízévesen már zongoraversenyeket nyert. Közben pedig a trombitáról ábrándozott?

-Nem, ez nem így történt. Valóban zongorával kezdtem, de a trombitával még korábban találkoztam: három éves koromban egyszer felfedezőútra indultam a zeneiskolában, ahol apukám tanított. Jártam a termeket, az ajtókat is csak nehezen tudtam kinyitni, és valahogyan a trombitaterembe keveredtem. Ott épp órát tartottak, és a kezembe adtak egy hangszert, hogy fújjam meg. Sikerült hangot kicsikarni belőle, és azt mondták, hogy nem igazán szokványos, ha egy hároméves gyerek, aki épp csak megtanult járni, esni, és kelni, az meg tudja fújni a trombitát. Erre a jelenetre én egyébként nem emlékeztem, később mesélték a szüleim és a tanárom.

–Ha ilyen korán kiderült, hogy talán van valami érzéke a trombitához, miért zongorázni kezdett, amikor zeneiskolába került?

–Apukám zongorista, úgyhogy ez magától értetődő volt, egy év után viszont azt mondta, hogy emellett próbáljuk ki a trombitát, és én is szerettem volna más hangszert is megismerni. Egy ideig párhuzamosan ment a kettő, sokáig nem is tudtam dönteni, mindkettőt nagyon szerettem. Jártam a zongora-, és trombita-versenyekre, meghallgatásokra, aztán hatodik-hetedik osztály környékén jött el a választás ideje. Közösen a szüleimmel döntöttünk a trombita mellett, de a mai napig hiányzik az, hogy odaüljek a zongorához, és kicsit komolyabban foglalkozzam vele. Erre viszont sajnos ritkán kerül sor.

–Arra azért van néha ideje, hogy a saját örömére zongorázzon?

-Persze, azt szoktam.

–Amikor leült a szüleivel eldönteni, melyik hangszert választja, ők mindenféle észérvet soroltak?

-Ez pontosan így volt. Édesapám még azt az érvet is felhozta, hogy a trombitát nem kell annyit gyakorolni. Nem igazán ismerte a hangszert, mára már belátta, hogy ez nem így van. Bizonyos szempontból kényesebb hangszer a miénk, a zongoristák akár egy hétre is elmehetnek nyaralni úgy, hogy nem is gondolnak a zongorára, én viszont ezt nem tehetem meg. Ha nyaralni megyek, viszem a hangszeremet is, mert a számnak szüksége van a tréningre, a mindennapos gyakorlásnak meg kell lennie.

–Gondolom, sikerélményt is nehezebben ad a trombita, mint a zongora. Nem könnyű eljutni odáig, hogy olyan hangot tudjon fújni, amilyet elképzelt.

-Igen, ráadásul az első években nem is volt hangszerem, csak azt a bizonyos fúvókát vittem az órákra, hogy megtanuljam a trombitálás fizikai részét, és ne rögzüljenek hibák. Ez elég unalmas volt, nem adott sikerélményt, minden nap ugyanazok a gyakorlatok jöttek. A helyzet akkor változott meg, amikor megkaptam az első hangszeremet.

–Milyen fizikai adottságok kellenek ehhez? A fogazat például bizonyára fontos.

-Erre nem igazán tudok válaszolni, mert nagyszerű trombitások vannak kesze-kusza fogakkal. Én is csak nézek, ha beszélek velük, hogy úristen, hogy tudnak így trombitálni, de hát sajnos nekem sincsenek túl egészséges fogaim. Ami nagyon fontos a rézfúvósoknál, az a rendszeres sportolás. Levegővel dolgozunk, rengeteget használjuk a tüdőnket, úgyhogy amikor csak tehetem, eljárok úszni, futni, evezni.

–Ez a hangszer tényleg kényes. Nemcsak később ad sikerélményt, mint a zongora, többet is kell gyakorolni, nem árt sportolni mellette, és amikor végre eljutnak egy magasabb szintre, ott a következő nehézség: az, hogy viszonylag szűk a repertoár.

-Tényleg nincs túl nagy repertoár, de lehet átiratokat készíteni más hangszerre írt darabokból.  Nagyon érdekel például az orgona és a trombita kapcsolata, sok versenyművet lehet orgonával játszani, főleg karácsony előtt igen kapós az orgona-trombita kombináció. Mostanában egy orgonaszonátán gondolkodom, amit át kellene írni trombita-orgona szonátára. Szóval, engem is foglalkoztat, miként lehetne bővíteni a trombitairodalmat.

–Talán kortárs zeneszerzőket is fel lehet kérni arra, hogy írjanak egy-egy darabot.

-Van egy kedves ismerősöm, aki kortárs zenét tanul, és írt is rézfúvós kamarazenét, amit nagyon szeretek játszani. Egyébként mostanában elég sok mű készül szóló trombitára, ezeket nemzetközi versenyeken is gyakran játsszák. Rettentően nehezek, úgyhogy nagyon nagy kihívást jelentenek.

–Most már sok éve tart ez a szerelem a trombitával. Mit lehet benne a legjobban szeretni?

-Számomra azért is különleges, mert sokszor belegondolok, hogy honnan érkezik az a levegő, amit belefújok. Ezt persze meg lehet magyarázni fizikailag, de valahogy úgy érzem, hogy a hangszerrel a lelkemet próbálom közvetíteni a közönség felé. Azt hiszem egyébként, hogy egy muzsikus úgy játszik, amilyen ember. Ha valaki agresszív, vagy vehemens, az azonnal érződik a játékán. Én megpróbálok minél érzékenyebben közvetíteni. Valahogyan nagyon mélyről jön egy erő, ami igazából megmagyarázhatatlan.

–Mi lehet a titok, vagyis mit gondol, miért ennyire sikeresek a magyar rézfúvósok világszerte? Tavaly szinte minden nemzetközi versenyen helyezést értek el, és például a Berlini Filharmonikusoknál is magyar a két első trombitás.

-Ezen én is sokat gondolkoztam. Úgy érzem, minden az elején dől el: nagyszerű tanárok vannak már zeneiskolában, akik nem azt erősítik a gyerekben, hogy mennyire nehéz hangszer ez a trombita, kürt, vagy harsona, hanem a pozitívumot próbálják kicsalni belőle. Bíztatnak, hogy „fiam, ez nem is nehéz”, és aki ezt elhiszi, az csodákat tud tenni. A középiskolában négy kiváló trombitatanár is volt, mi pedig reggeltől estig a hangszerrel foglalkoztunk. Aki nem akart sokat dolgozni, azt a többiek kiközösítették. Szóval munka, munka, munka. Külföldön viszont valahogy nem igazán van divatja annak, hogy ennyi időt töltsenek a hangszer mellett ilyen fiatalon.

–Nyilván nem véletlen, hogy kamarazene-órákra épp zongorista partnert keresett.

-Nem akartam kizárólag rézfúvós-kamaraegyüttesben játszani. Szerettem volna továbbra is Gulyás Mártánál tanulni, de nem volt zongorista partnerem. Bíztam Márta segítségében, és hálás is vagyok, mert nagyszerű partnert szerzett: így jött a képbe Horváth Benedek.

–Amikor együtt játszanak, tud csak trombitás maradni, vagy beleképzeli magát Benedek helyébe is?

-Hát, erre is volt már példa…és szerencsére el is fogadta azt, amit javasoltam. Nagyon sokat számít nekem a hangzás, a hangszín, szeretem például, ha egy zongora nyitva van. Általában viszont ő segít nekem, ő szól bele többször az én játékomba. Benedek nem ismeri annyira a trombita gátjait, inkább zenei szemszögből közelíti meg a darabot, és ez nagyon jó, mert végül  így születnek a legjobb megoldások.

–Jövőre végez a Zeneakadémián. Mik a tervei?

-Szeretnék egy nagyon jó zenekarban játszani, akár itthon, akár külföldön, és folytatni a kamarazenét, elsősorban a zongorával. Ha csak az egyik sikerülne, a másik hiányozna, azt tudom.

–A zenén kívül mi tud még igazi örömöt adni?

-A sport, és a könyvek. Most épp Az eltűnt idő nyomában első kötetét olvasom, nagyon tetszik, egészen lehengerlő. Proust olyan dolgokat képes leírni, elmondani, amit én soha, és ez nagyon nagy élményt ad. Érdekes, hogy én is megpróbálok valamit közvetíteni: a zenét, amit nem lehet szavakba önteni.

–Kijátszhat magából mindenféle érzelmet. Ha például dühös, melyik hangszert veszi elő?

–Olyankor leülök zongorázni.

–És ha szomorú?

–Akkor felhívom a nagymamámat!

Bokor Gabriella