A MEGTALÁLT IDŐ NYOMÁBAN

Az apropót a beszélgetéshez egy koncertélményem adta: néhány hete a Régi Zeneakadémián Kovács Gergely koncertjén jártam, Raveltől, Sztravinszkijtől, Szkrjabintől, és Rahmanyinovtól játszott, bennem pedig feltámadt a kíváncsiság: vajon mi változott azóta, hogy először beszélgettünk, itt, a Legatoban. Gergő akkor végzős volt a Konziban, most pedig a Zeneakadémián fejezi be a BA képzést zongora szakon, és készül a masterre. Sok versenyt tudhat már maga mögött, az egyikre tavaly épp a Baráti Kör támogatásával utazhatott ki. 

–Amikor először találkoztunk, épp Rahmanyinovval kezdtél foglalkozni, és bele akartad magad vetni az orosz kultúrába. Orosz regényeket is olvasol?

-Persze, minden érdekel. Amikor a Bűn és bűnhődést olvastam, végig hallgattam alatta a c-moll zongoraversenyt Rahmanyinovtól. Ennek úgy öt éve, emlékszem, tél volt, hó és fagy, mentem reggelenként a Konziba, a buszon olvastam, és a zötykölődő Ikaruson valami olyan hangulatot rakott rám az a téli idő, a könyv, és Rahmanyinov, hogy szinte magába szippantott ez a Dosztojevszkij féle orosz valóság. Annyira összekapcsolódtak bennem, hogy azóta a c-moll zongoraversenyt már nem tudom úgy hallgatni vagy játszani, hogy ne jöjjön be a Bűn és bűnhődés hangulata. És nem tudom úgy olvasni, hogy ne halljam közben a zenét, és ne érezzem azt a havas tájat, azt a téli hangulatot.

-Mikor mered nyugodt szívvel kijelenteni azt, hogy tudsz egy darabot?

-Soha. Minden darab életünk végéig alakul. Ha előveszem húsz év múlva, hiába mondom addig, hogy tudom, akkor rájövök, hogy nem tudtam.

-Vagy csak te lettél más, és ahhoz alakult.

-Alakul, de szerintem akkor sem lehet tökéletesen tudni. Mindig jöhet valami – izgalmi állapot, vizsgadrukk –, ami miatt valami nem sikerül úgy. Ha történik egy baki, egy pici melléütés, vagy egy nagyobb memóriazavar, az borzasztóan rányomja a bélyegét utána az egészre. Előfordul, hogy valami külső dolog zavar meg, de olyan is van, hogy egész egyszerűen elszáll a koncentráció. Ugye, az emberi agy olyan, hogy sokszor villámcsapásként jönnek a gondolatok. Néha hirtelen bejön egy abszolút nem várt gondolat, aminek semmi köze a helyzethez, a koncerthez, a darabhoz. És az agyam azt tovább gondolja, és azt sem tudom, hol vagyok.

-De a kezedben benne van…

-A kezemben benne van, igen. Akkor van baj, amikor esetleg az ember kezében mégsincs annyira benne, és szüksége lenne arra, hogy a feje kisegítse, hogy mentő beavatkozást hajtson végre. És ha akkor nem vagyok ott, mert jött valami más gondolat, akkor se a kezem, se a fejem nem tudja, és jön a memóriahiba. Ez főleg a versenyen borzalmas, ahol nagyobb a tét.

-Nagyobb, mint egy koncerten?

-Tulajdonképpen igen. Elég sok versenyen jártam már, és estem ki rengetegszer, de még mindig borzasztóan tönkretesz, legalább egy napig, ha negatív eredményt raknak rám. Ott a bírálat a cél, ezért ül be a zsűri. Egy koncertre – ha nem számítjuk azt a néhány kritikust, aki esetleg ott van –, a közönség az élményért jön el, nem a hibákra mennek. Így sokkal jobb és könnyebb játszani, mint amikor egy versenyen a hibáimra vadásznak, és ennek ellenére kellene mégis valahogy élményt adni. Ezt az ellentmondást kell legyőzni, és ettől olyan iszonyú nehéz egy verseny.

-A színpadi lét sem könnyű. Bele kell merülni a darabba, viszont nem zárhatod ki a külvilágot, mert bármi történhet, és akkor azonnal reagálni kell. Kell a „flow”, de csak mértékkel?

-Nagyon nehéz megtalálni a helyes arányokat. Egyrészt az kell, hogy a darab koncentrált legyen, ne csússzon ki a kezemből a flow által. Viszont ne legyen kocka sem, ne azt érezze a közönség, hogy szerencsétlen gyerek őrülten koncentrál, és csak az a fontos neki, hogy azt csinálja, amit előre eltervezett. Át kell élni azt a darabot. És ezt a kettőt nagyon nehéz összeegyeztetni, mérlegen lehetne kimérni, hogy mikor jó. Azt gondolom, hogy ezt talán csak a rutin fogja majd meghozni. Nagy, legendás, idősebb művészek már nem tudják ezt elrontani, mert van mögöttük harminc év koncertrutin. Ott nem érzi a közönség sem azt, hogy kicsúszott a kezéből a darab, sem azt, hogy túlkoncentrált. Sok idő kell ehhez, és sok koncert.

-Te már szabadnak érzed magad, amikor bemész a színpadra?

-Igen, szabad vagyok. Ezért én könnyebben lazulok el, tehát nálam nagyobb az esélye annak, hogy kicsúszik a darab, mint annak, hogy túlkoncentrálom. Van azért egy olyan jelenség, hogy bele kell rázódni. Most is, a Régi Zeneakadémián odamentem két és fél órával korábban, mert tudtam, hogy ehhez a műsorhoz nekem minimum másfél óra bejátszás kell. És teljesen mindegy, hogy az megvolt, attól még, amikor kimentem a színpadra, megint bele kellett rázódni.

–Külföldi koncertnél minek van prioritása? Pihenni, vagy járni a várost?

-Ha lehet, inkább elmegyek mászkálni. Legutóbb Jeruzsálemben, a koncert napján voltam annyira szabad, hogy egy tizenhét kilométeres sétát tettem a városban, aztán hazamentem, aludtam fél órát, és elmentem koncertet játszani. Tehát abszolút ez a mászkálós típus vagyok.

-Gondolom, jobban is játszottál, mintha egész nap a négy fal között pihengettél volna…

-Igen, elég jól sikerült. Nem csak a koncert, az egész izraeli út fantasztikus volt, most voltam először. Elképesztő hely.

–Mennyire vagy most leterhelve?

-Most borzasztó erős a tempó, sok projektet szeretnék beindítani, de még nagyon az elején járok. Főleg kamarazenei koncertek lesznek, négy-öt különböző formációban próbálok egyszerre, és mindegyikkel lesz fellépésünk. Saját darabot is írok, aminek nemsokára bemutatója lesz.

–Nem is tudtam, hogy komponálsz!

-Most kezdtem el komolyabban is foglalkozni ezzel. Egyelőre egy kamaradarabot írok két fuvola- zongora trióra. Elég különleges formáció, amire nagyon kevés darab született, épp ezért vettem rá magam. Az a helyzet, hogy én nem szeretem a kortárs zenének azokat az újításait, amelyek a fület sértik, nem szeretem a zajokat, amiket beépítenek. Úgyhogy abszolút konzervatív eszközöket használok, viszont egy újfajta gondolkodásmódot és újfajta harmonizálást szeretnék kitalálni. Nem mondom azt, hogy ez már sikerült, mert még csak dolgozom rajta, de ezzel próbálkozom. Egy vegyített harmónia vázat próbálok létrehozni, amit igazából még nem nagyon használtak, aztán, hogy sikerül-e, nem tudom. Majd elválik, de a gondolkodásom efelé megy. Felkészültem arra, hogy a próbákon biztos lesznek dolgok, amiken változtatni kell, amiket át kell írni. A nyilvános bemutató Prágában lesz – kaptunk egy koncert felkérést, és én belecsempésztem a műsorba a saját darabot, szerencsére a szervezők nem bánták.

-Ha van időd, játszol csak úgy, a saját örömödre?

-Még ha nincs időm, akkor is. Muszáj. Enélkül nem tudok létezni. Épp erről beszélgettünk Ránki Fülöppel úgy egy hete, van nyolc millió feladata, és akkor hirtelen lő egyet az agya, hogy valamit meg kell tanulnia. Ez pont így van nálam is. Ősszel hallgattam a Szimfonikus etűdöket Schumanntól, Farkas Gábor játszotta a Nagyteremben. Azt utána négy-öt nap alatt bevágtam. Most Muszorgszkij Egy kiállítás képeivel vagyok úgy, hogy legalább egy-két tételt gyakorlás elején, végén, közben muszáj átjátszanom vagy átgyakorolnom, vérfrissítésként.

–Lelki szükséglet.

-Igen. Időnként ki kell szabadulni a kötelező feladatok közül. Az iskolában sem szereti az ember a kötelező olvasmányt, aztán amikor magától elolvassa a Bűn és bűnhődést, rájön, hogy mekkora csoda. Így van ez nálam is, be van írva nyolc koncertre jó sok darab, azokat kell gyakorolni, mert köt a lelkiismeret. Közben kicsit kitörök jobbra, vagy balra, mert muszáj egy olyat, aminek nincs határideje, ami sehova nincs beírva, amit saját magam örömére játszhatok. Erre akkor is szakítok időt, ha nincs.

Bokor Gabriella

A Fantasie Trio című saját darab – ami a veronai buszbaleset áldozatainak emlékére íródott – azóta elkészült, és néhány nappal ezelőtt nagy sikerrel szerepelt a prágai premieren. A magyarországi bemutatót április 23-án, este 7 órakor tartják a Marczibányi téri Művelődési Központban, ahova minden érdeklődőt szeretettel várnak.