SZALON-TÖRTÉNETEK

Ha választani kellene, hogy a híres, európai szalonok közül melyikben töltsünk el egy estét, aligha tudnánk dönteni. Visszaemlékezések és fotók szerencsére megmaradtak, így nem kell választani, többet is bejárhatunk. És akkor már csak egy kis fantázia kell ahhoz, hogy elképzeljük, hogyan is zajlott egy este Liszt, Brahms, Gustav Klimt, vagy éppen Bartók társaságában.

Fellingerék szalonja

1837 március 31-én valószínűleg minden zeneszerető párizsi arról ábrándozott, hogy bárcsak elmehetne este Belgiojoso hercegnő szalonjába. Ekkoriban ugyanis a város koncertlátogató közönsége két pártra szakadt: egyik a huszonhat éves, egyre ismertebb Liszt Ferencet, másik a kor ünnepelt zongoravirtuózát, Sigismund Thalberget istenítette. A hercegnő úgy döntött, hogy párizsi palotájában zongorapárbajt rendez a két briliáns muzsikus között. A viadalt persze óriási érdeklődés övezte, a rengeteg meghívott körében Thalberg a Mózes-fantáziát, Liszt pedig a Niobé-fantáziát játszotta. A verseny végül döntetlennel zárult, rangsort felállítani amúgy is lehetetlen lett volna a két ragyogóan tehetséges, de teljesen eltérő mentalitású művész között. Végül a háziasszony – igen diplomatikusan – így zárta a párbajt: „Thalberg az első – Liszt az egyetlen!”

Néhány évtizeddel később, a bécsi zeneszeretők számára Dr. Richard Fellinger és felesége, Maria szalonja volt a vágyak netovábbja. A Siemens&Halske cég vezérigazgatójának otthonában – a 3. kerületben álló Arenberg palotában – a szalon leggyakoribb és persze legtekintélyesebb vendége ugyanis Johannes Brahms volt. A házaspár idővel úgy határozott, hogy egy új és méltó zongorát vesz, ezen talán majd még többet játszik gyakran náluk vendégeskedő barátjuk. 1881-ben Emil Streicher híres gyárából szerezték be a 240 cm hosszú, bécsi mechanikájú, kereszthúros hangszert, amit rögtön az Arenberg palota zeneszobájába  vitettek. És valóban: Brahms 1882 és 1895 között harmincnál is több házikoncertet adott a Fellinger házaspár szalonjában, kamarapartnerként pedig gyakran elhívta Robert Hausmannt, a neves Joachim Quartett csellistáját. Egy ilyen hangverseny alkalmával, 1886 októberében hallhatták a szerencsés meghívottak először az op. 99-es F-dúr szonátát, jó néhány nappal a bécsi Musikvereinben tartott ősbemutató előtt. Egyébként Fellingerék szalonjához egy egészen egyedi hangfelvétel is kötődik: 1889. december 2-án az Edison cég képviselője eljött az Arenberg-palotába, hogy fonográffal rögzíthesse, amint Brahms az egyik magyar táncot játssza. A sokat látott zongora később családi tulajdonban maradt, a hangszert az ükunoka, dr. Imogen Fellinger 2001-ben a Mürzzuschlag-i Brahms emlékházra hagyományozta.

Serena Lederer

A Klimt-festményeken többször feltűnő, fekete hajú, szép arcú Serena Lederer szintén impozáns szalont vitt férjével, az iparmágnás August Ledererrel. A mecénás házaspár otthonában megfordult a bécsi művészvilág színe-java, de a legnagyobb becsben Gustav Klimt személyét tartották. Serenáról az első portré 1899-ben készült, és ekkor kezdődött a hosszú barátság a festő és modellje között. A házaspár rendszeresen rendelt tőle képeket, amelyeknek hamarosan már egy külön szobát – egyfajta mini-házigalériát is berendeztek. Az évek során Klimt állandó vendég lett a Lederer-házban, és egy idő után már pályakezdő művészeket is hozott magával. Ő mutatta be pártfogóinak az igen tehetséges fiatal kollégát, Egon Schielét is, aki aztán jó barátságba került Ledererék egyik fiával. Serena idővel szinte minden családtagjáról rendelt egy-egy portrét, így a lányáról, Elisabethről is, aki azonban anyjánál jóval kevésbé türelmes modellnek bizonyult. Klimt 1914-ben festette meg a lányt, de mindig elégedetlen volt valamivel, hol a fejtartást kifogásolta, hol a ruhát. Elisabeth egyre nehezebben viselte, hogy órák hosszat modellt üljön, és egy alkalommal végleg elfogyott a türelme. Fogta a képet, hazavitte, és ezzel az együttműködést befejezettnek tekintette. Egy negyedszázadon át nem is nagyon foglalkozott a portréval, aztán az élet úgy hozta, hogy megint csak előkerült Klimt neve. Elisabeth a náci rezsim idején szerzett vagy előbányászott valahonnan egy okmányt, amely igazolta, hogy vér szerinti édesapja az árja Klimt, nem pedig a zsidó Lederer, így tehát anyjának házasságtörése – amiről ezek szerint voltak sejtései – feltehetőleg az életét mentette meg.

A „Szalon-történetek” közül természetesen Budapest sem maradhat ki, hiszen hol másutt is kerülhetett volna sor a 20. század egyik legérdekesebb estélyére, mint a Hatvany palotában, Budán, a Bécsi kapu tér 7 szám alatt. Hatvanyék szalonjában mindig is a korszak  legmeghatározóbb művészei találkoztak – Babits, Kosztolányi, Karinthy, Márai – de 1936 június 7-e mégis mérföldkő a sorban: ezekben a napokban épp Budapesten járt az akkor már Nobel-díjas Thomas Mann, akinek 7-én este nem igazán volt kedve részt venni a tiszteletére szervezett díszvacsorán. Házigazdái, Hatvanyék ezért meghívtak magukhoz néhány barátot, Bartók Bélát és Reinitz Bélát, hogy a Mann házaspár protokollmentes, családias légkörben tölthesse az estét. Hatvany Lajos felesége, Somogyi Jolán így emlékezett vissza: „Vacsora után … amikor Bartóknak mentegetődzve mondtam, hogy nincs rendes zongoránk, csak egy pianino van a gyerek szobájában, Bartók megnyugtatott, hogy »egy jó pianino sokkal többet ér, mint egy rossz zongora«. Ebben a kis gyerekszobában, ahol Mannék, mind a ketten a fekvőhelyen helyezkedtek kényelembe, Bartók a pianinónál ülve, órákon át zongorázott, megkérdezve közbe-közbe, hogy mit játsszon, és az összes kívánságainkat teljesítve az éjszakába nyúlt ez a felejthetetlen muzsikálás.”

Időnként tehát gyerekszoba és tanuló-pianínó is lehet szalonkellék – a lényeg úgyis csak az, hogy ki a vendég.

Bokor Gabriella