ÖRÖKSÉG ÉS REMÉNY – Batta András évad-köszöntője

Indul a Zeneakadémia 149. tanéve, ami egyben annyit is jelent, hogy a tanév második fele már a jubileumi évre esik. 150 év – annyi idő, ami mondjuk Beethoven születése és a Csodálatos Mandarin keletkezése között telt el. Amikor misztikus oldalról közelítünk a Zeneakadémiához (s mikor nem?), szoktuk mondani félig tréfásan: a Zeneakadémia örök. Legalábbis – tesszük hozzá – szelleme ott lakozik a kék euzin-gömbökben, a lépcsőfeljáróknál. A „Grand École” – ahogyan az 50. születésnapon az akkori főigazgató, Hubay Jenő nevezte, bőven elérte már a halhatatlanságot, Bartók, Kodály, Ligeti, Kurtág, Solti, Cziffra, Anda, Kocsis és szinte felsorolhatatlanul sokak révén. Mind a mai napig szerepelnek olyan nagy zeneművészek, akik öregbítik az alma mater hírét. Itt szinte mindenki „családtag”. Vannak, akiknek zeneakadémiai fölmenőit Lisztig, Erkelig lehet követni: ők a zongoristák. A vonósok és a zeneszerzők sem panaszkodhatnak, ugyancsak bőven száz év feletti múltjukkal. Immár ezer és ezer szólamból szövődik a Zeneakadémia partitúrája. Annak idején Deák Ferenc úgy győzte meg a honatyákat, hogy a Zeneakadémia létrejöttével legalább lesz egy hely, ahol „harmóniát” tanítanak. Persze 150 év alatt nem mindig csak a harmónia uralkodott; kevesebb-több disszonancia szinte mindig vegyült az éteri zenébe. Most éppen egy disszonanciákkal terhelt „tételt” él át az intézmény, de várja a feloldást. Mert a disszonanciát – legalább is a klasszikus összhangzattanban – mindig feloldás követi. Biztos vagyok benne, hogy – mint már annyiszor – a Zeneakadémiát a benne rejlő múlt és a jelenben pulzáló tehetség fogja átsegíteni a nehéz időszakon. Ezért is támogassuk továbbra is a fiatalokat az alapító, Liszt Ferenc szellemében!