Indul a Zeneakadémia 149. tanéve, ami egyben annyit is jelent, hogy a tanév második fele már a jubileumi évre esik. 150 év – annyi idő, ami mondjuk Beethoven születése és a Csodálatos Mandarin keletkezése között telt el. Amikor misztikus oldalról közelítünk a Zeneakadémiához (s mikor nem?), szoktuk mondani félig tréfásan: a Zeneakadémia örök. Legalábbis – tesszük hozzá – szelleme ott lakozik a kék euzin-gömbökben, a lépcsőfeljáróknál. A „Grand École” – ahogyan az 50. születésnapon az akkori főigazgató, Hubay Jenő nevezte, bőven elérte már a halhatatlanságot, Bartók, Kodály, Ligeti, Kurtág, Solti, Cziffra, Anda, Kocsis és szinte felsorolhatatlanul sokak révén. Mind a mai napig szerepelnek olyan nagy zeneművészek, akik öregbítik az alma mater hírét. Itt szinte mindenki „családtag”. Vannak, akiknek zeneakadémiai fölmenőit Lisztig, Erkelig lehet követni: ők a zongoristák. A vonósok és a zeneszerzők sem panaszkodhatnak, ugyancsak bőven száz év feletti múltjukkal. Immár ezer és ezer szólamból szövődik a Zeneakadémia partitúrája. Annak idején Deák Ferenc úgy győzte meg a honatyákat, hogy a Zeneakadémia létrejöttével legalább lesz egy hely, ahol „harmóniát” tanítanak. Persze 150 év alatt nem mindig csak a harmónia uralkodott; kevesebb-több disszonancia szinte mindig vegyült az éteri zenébe. Most éppen egy disszonanciákkal terhelt „tételt” él át az intézmény, de várja a feloldást. Mert a disszonanciát – legalább is a klasszikus összhangzattanban – mindig feloldás követi. Biztos vagyok benne, hogy – mint már annyiszor – a Zeneakadémiát a benne rejlő múlt és a jelenben pulzáló tehetség fogja átsegíteni a nehéz időszakon. Ezért is támogassuk továbbra is a fiatalokat az alapító, Liszt Ferenc szellemében!

A Zeneakadémia egyik legkülönlegesebb eseménye az évente megrendezett díszoklevél átadás az évtizedekkel korábban végzetteknek. Az egykori diákok átvehették az ötven év elteltét jelző arany és a hatvan év után járó gyémánt diplomát, a hatvanöt évvel ezelőtt diplomázottak a vas, a hetven éve végzettek pedig a rubin diplomát.

Szeptember első hetében immár hatodik alkalommal rendezték meg a Marton Éva Nemzetközi Énekversenyt. Az ötvenhat induló közül tizenketten jutottak a döntőbe: az első díjat Park Jihoon koreai tenor nyerte el, a másodikat Mihai Damian román bariton, a harmadik helyezett pedig Wu Hongni kínai mezzoszoprán lett. Marton Éva személyes különdíját Alekszandra Zotova orosz szoprán, a közönségdíjat Yeo Yeeun koreai szoprán vehette át.

A Marton Éva Énekverseny kapcsán érdemes feleleveníteni, milyen hagyományai is vannak a Zeneakadémián az énekoktatásnak. Ezen a téren is óriási szerepet játszott Mihalovich Ödön, aki 1887-től 1919-ig volt a Zeneakadémia igazgatója, hosszabb ideig, mint bárki más. Amikor az idős Erkel lemondása után átvette a posztot, zongorát, orgonát, hegedűt, csellót, zeneszerzést, és éneket lehetett tanulni, ő ezek mellé bevezette a nagybőgő, a kürt, az oboa, a fuvola, a klarinét, a fagott, a harsona, és a trombitaoktatást. Ahogy azonban említettük, nem csak a hangszeresek jutottak új lehetőséghez, hanem az énekesek is: az 1908/09-es tanévben megalakult a hangverseny-ének tanszék, ami a magánének új, magasabb szintű képzését és a daléneklés fejlesztését célozta meg. A siker nem is maradt el, és a Zeneakadémia végre felvehette a versenyt Farkas Ödön híres kolozsvári énekiskolájával. Az új képzésnek köszönhetően olyan énekesnők kerültek ki a Zeneakadémiáról, mint Medek Anna, Haselbeck Olga, vagy Basilides Mária. Mindez pedig azt jelentette, hogy a pesti Opera végre nem külföldről, hanem itthonról szerződtethette a legígéretesebb tehetségeket.