GYÓGYÍTÓ ZONGORÁZÁS

Prunyi Ilonához indultam interjút készíteni, aminek az apropója az volt, hogy ötven éve tanít a Zeneakadémián, és épp ennyi évvel ezelőtt indult a szólókarrierje is. Szerencsére szinte minden találkozásban van valami kiszámíthatatlan: a mi, nagyjából félórásra tervezett beszélgetésünkből végül két óra lett, és a témától is eltértünk olykor. Szóba került minden: szakma, család, magatartásformák, élmények, emlékek, csalódások. Az alábbi interjú elé tehát röviden csak annyit: egészen különleges egyéniséget ismertem meg ezen a délutánon.

–Próbáltunk fotókat keresni a zeneakadémista korszakából, de nem találtunk. Akkor legalább meséljen: milyen időszak volt? Kollégiumban lakott?

-Igen, a Városligeti fasorban, amit akkor Gorkij fasornak hívtak. Engem 1958-ban, tizenhét évesen vettek fel a Zeneakadémiára, és a diákszállón nagyon érdekes társaságba kerültem. Erről az időszakról az előbb azért nem találtunk fotókat, mert elég szegények voltunk, nem volt fényképezőgépünk, és másunk se nagyon. És ahhoz képest, amit ma hallok a tanítványaimtól, mi kifejezetten ártatlanok voltunk, igazi kisfiúk és kislányok. Nagyon szigorú igazgatónőnk volt, néha reggelente bejött a szobába azzal, hogy tessék felkelni, hét óra elmúlt! Ezt elég nehezen viseltük, de megvolt a saját világunk, focimeccsek, amiket, mi lányok, az erkélyről néztünk, meg sokat pingpongoztunk. Szóval nem volt rossz, de nem könnyű évekig többen lakni egy szobában. Mi is négyen voltunk, és én folyton beteg voltam, szerintem pszichoszomatikus alapon: állandó, tüszős mandulagyulladással tiltakoztam a nagy „népsűrűség” ellen. Ilyenkor elvonulhattam a betegszobába, ahol nagyon jól éreztem magam, még látogatókat is fogadhattam. Jöttek illedelmesen a fiúk – ez is egy udvarlási forma volt.

–Egészen fiatal lány volt még akkor is, amikor rögtön a diploma megszerzése után elkezdett tanítani. Volt tekintélye?

-Huszonkét évesen végeztem, először nem zongorát tanítottam, hanem kísértem különböző tanszakokon, többek közt oboistákat, kürtösöket, énekeset. Az ének tanszakon Forrai Miklós tanársegédje lettem, a dalirodalom-órákon hasonló korúak voltak a tanítványok, így természetesen tegeződtem velük. Tizenkét évet töltöttem itt, és a zongorázásom, valamint a lapról olvasási készségem miatt már a kezdetektől fogva volt egy tiszteletteljes, szakmai tekintélyem. Többen kedves partnereim is lettek későbbi koncertező pályámon: Polgár László, Gulyás Dénes, Tóth János, Pászthy Júlia, Hamari Júlia…

–A mostani tanítványai pedig nemcsak tisztelik, de többen még a személyes ügyeikbe is beavatják.

-Negyven éve tanítom a „zongora kötelező” tárgyat. Szigorú és igényes tanárként nagyon boldog lehetek, mert több tanítvánnyal úgy alakult kapcsolatunk, hogy házasodási terveikbe is beavatnak, de esküvői tanúként és botcsinálta pszichológusként is foglalkoztatnak. Dehát nem ez a lényeg, hanem az, hogy olyan mélyen sikerül őket bevezetnem a zongorázás varázslatos színeibe, hogy diploma után néhányan „szakot váltanak”: többen elmennek korrepetitornak – van növendékem az Operában, és a debreceni színházban is –, vagy külföldre, zongoratanárnak. Ezt tartom én komoly eredménynek. Pedig gondoljon bele, olyanoknak kell tanítanom a zongorán zenélés titkait, akiknek nem ez a fő tárgyuk, és ráadásul még kötelező is számukra. Egyesek ugyan korábban sokáig zongoráztak, de hangszerkezelési problémáik miatt elveszítették a hitüket a zongorázásban.

-Önnek a kapcsolatteremtő-képessége is fantasztikus, ezt most én is megtapasztaltam…

-Lehetséges, hogy így van, de ebben nagyon sokat kellett fejlődnöm. Fiatalon sokkal szigorúbb és zárkózottabb voltam – temperamentumom ellenére – tanítás közben is, és a világ felé is. Naiv és tapasztalatlan lévén azt gondoltam, elég a zenében-zongorázásban, vagyis saját életem lényegében otthon lenni, és a tudásomat fejleszteni. A külvilággal való kapcsolat nehézkesnek tűnt, és feleslegesnek is hittem a magam számára, ráadásul nagy igazságtalanságok, és más nehézségek is történtek az életemben akkoriban. Nyolc-tíz év elteltével még mindig csak évi egy koncerttel voltam jelen a pódiumon, viszont rengeteg darabot tanulva, és a játékom színvonala folytán lassan egyre több lehetőségem nyílt. A tanítás mellett végül az előadóművészi pályám is kiteljesedett. Ennek eredményeképpen 49 CD megjelenését és a Dohnányi életmű felfedezését mondhatom magaménak.

-A két terület akkor végül jól kiegészítette egymást.

-Igen, és az előadóművészi pálya mellett az évek folyamán az is kiderült, hogy nemcsak szeretek tanítani, de érzékem is van hozzá. Nagyon fontos a koncertezés, de már nem tudnék meglenni anélkül, hogy lássam, hogyan fejlődik egy-egy tanítvány.

–Úgy tudom, arra is volt már példa, hogy hivatásos zongorista ment önhöz tanulni.

-Az utóbbi években többen hallották külföldön is a lemezeimet, így már két országból járnak hozzám magántanítványként zongoraművészek, akik úgy érzik: megrekedtek a fejlődésben. Az egyik legtehetségesebb növendékem Sárik Péter volt, aki már működő, virtuóz képességű jazz zongoristaként jött hozzám harmincöt évesen, mert úgy érezte: a hangszerkezelése nem elég egészséges és gazdaságos, és a zongorahangja sem eléggé kidolgozott. Mivel nem hittem abban, hogy harmincöt évesen megváltozzon a keze, nem akartam elvállalni, de ő csak erősködött. Négy évig foglalkoztam vele, két év után láttam a javulást. Péter emellett folytatta a pályát, és érezte közben, hogy hatékonyak azok a gyakorlatok, amiket csinálunk. Rengeteget etűdöztünk, ujjgyakorlatoztunk, és végül sikerült: nagy alázattal küzdött meg egy új, tudatos, alaptehetségéhez méltó, sokszínű zongorahangzásért.

–Ön szinte olyan, mint egy gyógytornász: gyógyzongorázást művel.

-Igen, és ez most már olyan szintre ment, hogy másnak a kezében is úgy benne vagyok, mint a sajátomban. Ez egy érzék, egyszerűen „belebújok” a kezébe. Több kéztörésem is volt, ezek után is mindig magamat gyógyítom: nem járok „hivatalos” gyógytornára, hanem a saját magam által kreált izomérzetek mellett Mozart szonátáin és Bach zenéjén fejlesztem a billentésemet. Az orvosaim most már adják tovább a tapasztalataimat, hogy csakis a zongorázás segíthet törés után…csak sajnos sokan nem tudnak zongorázni.

–Önt hallgatva olyan érzésem van, mintha a zongorázás nem egy sok gyötrelemmel megtanulható folyamat, hanem egy ösztönös, természetes, minden porcikára jótékonyan ható tevékenység lenne.

-Én négyéves koromtól kezdve egészen huszonkét éves koromig ösztönösen szerencsés adottságokkal zongoráztam, teljesen természetes lételemem volt a zenélés a zongorán. Mindenki elégedett volt mindennel, aztán mégis hosszú évekig kellett vizsgálnom és tudatosítanom mindent, amit csinálok. Rá kellett jöjjek, hogy miben kell fejlődnöm, és meg kellett fejtenem azokat a titkokat, amelyek lehetővé teszik, hogy egy hangszeres művész ne romoljon és ne fáradjon el az életét végigzenélve.Végül is az ösztönös zenei képességeimet tudatosan is használva alakult ki a „gyógyzongorázásom”, ami a tanításban még érzékenyebbé tett a mások játékában való tisztánlátásra és empátiára. Ezért most már ez a fajta tanítás azt is jelenti, hogy könnyebbé teszem a növendék életét, és ez nekem is nagyon nagy örömet jelent.

Bokor Gabriella

Pjotr Csajkovszkij- Valse sentimentale – Prunyi Ilona