„A CSÚNYA HELY”
Bartók és a Zeneakadémia – négy csillagóra a sokból
A századfordulón, vagyis 1899-ben kezdődött Bartók és a Zeneakadémia közös története. Bár Pozsonyban többen is azt ajánlották, hogy Bécsben folytassa tanulmányait, a tizennyolc éves Bartók Béla Dohnányi tanácsát követve Budapestre jött, hogy az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia zongora és zeneszerzés szakos hallgatója lehessen Thomán Istvánnál és Hans Koesslernél. Arról, hogy milyennek ismerhették, illetve nem ismerhették őt társai, így ír Kodály:
Egy iskolába jártunk, 1900-tól évekig együtt tanultunk a Zeneakadémián. Csak éppen hogy soha nem találkoztunk. Bartók mindig más napokon ment be, mint én. Különben is, Bartók igen visszavonult egyéniség volt, még a saját osztálytársaival sem barátkozott….Magam sem voltam pajtáskodó természetű, meg nagy elfoglaltságom is akadályozott a társas érintkezésben. Zenei tanulmányaimmal párhuzamosan az egyetemre is jártam. Bartók közt és köztem 1905-től kezdve fejlődött ki közelebbi kapcsolat.
Négy évvel a diploma megszerzése után, 1907-ben tanára, Thomán István örökébe lépett, az ő utódja lett a Zeneakadémián. A haladó zongoraosztály élére neveztk ki, a zongoratanári elfoglaltság azonban nem igazán került közel a szívéhez. Erről az időszakról fia, Péter így ír Apám című könyvben:
Még mindig az ablak előtt álldogálok, odakint a hóba írva a nevem, alig láthatóan, mert időközben kövér hópelyhek fedték be, és apám elment. Hová ment ilyenkor? Amikor csak kérdeztem, mindig ezt válaszolta: „Arra a csúnya helyre.” Mivel gyakran járt oda, és mindig ugyanazt a magyarázatot adta, izgatott engem ez a titokzatos hely. Aztán eljött az idő, amikor kíváncsiságom kielégítésére magával vitt. Fiatal fiúk és lányok sorakoztak egy folyosón, és az onnan nyíló szobában, arra várva, hogy a zongorán eljátszhassák az aznapi leckét apámnak, aki egy ideig türelmesen hallgatta őket, majd néhány észrevételt tett. Semmi sem tűnt csúnyának, és mivel nem figyelmeztetett előre, a szünetben jó hangosan megkérdeztem tőle:
„De apu, ez az a csúnya hely?”
„Pszt! Ne itt!”
A szigorú válasz belémfojtotta a szót a délelőtt hátralévő részére, apámat pedig kicsit zavarba hozta a Zeneakadémia egyes hölgy-növendékeinek kuncogása.
Sokkal később értettem csak meg, miért illette apám ezt a tekintélyes intézményt tréfásan ilyen rosszalló jelzővel. Más munkája is volt, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni – például a népzenei gyűjtések rendezése vagy a komponálás – , de egyik sem hozott azonnali jövedelmet. Családjának eltartása érdekében volt szükség arra, hogy zongoratanárként idejének egy részét különböző képességű, szárnyaikat bontogató művész-fiókákra áldozza. Ez elvonta őt attól, amit csinálni szeretett volna, s így változott a zongoratanítás helyszíne csúnya hellyé.
Bartók a tanítást többször is megpróbálta tudományos munkára váltani, de ez csak 1934-ben sikerült. Ekkor a Zeneakadémia frissen kinevezett igazgatója, Dohnányi Ernő közbenjárására felmentették a tanítási kötelezettségek alól, és fizetésének meghagyásával rábízták a népdalgyűjtemény szerkesztési munkáját a Magyar Tudományos Akadémián.
Bartók és a Nagyterem kapcsolata is különleges, benne van a kezdet és a befejezés is, az „első” és az „utolsó”. A kezdet, hiszen ő szólaltatta meg először koncerten a Nagyterem zongoráját. 1907-ben, a Liszt Ferenc téri épület megnyitása alkalmából tartott négynapos ünnepségsorozaton ugyanis növendékek és tanárok is felléptek, köztük Bartók, a Zeneakadémia frissen kinevezett zongoratanára. Azt az érdekes újságot írhatom most, hogy én leszek az első halandó, aki az új Zeneakadémia nagytermében nyilvánosan fog zongorázni – írta édesanyjának 1907 márciusában. Az ünnepségsorozat első hangversenyét május 13-án rendezték, a műsort a Zeneakadémia egykori tanárai, Liszt, Erkel, és Volkmann emlékének szentelték. A program Volkmann C-dúr zongoraversenyével kezdődött, és ennek szólistája volt Bartók. Ahogy ő maga írta: Hálátlan feladat, de megéri az „elsőség” elvitázhatatlan birtoklását.
Ez volt tehát a kezdet, harminchárom évvel később pedig ugyanitt volt a búcsú helyszíne. A dátum ismert, 1940. október 8., Nagyterem, Bartók és Pásztory Ditta utolsó magyarországi hangversenye. És ebben a búcsúban is volt első is, utolsó is: itt játszott először zenekarral Pásztory Ditta, és ez volt az első – és egyetlen – közös fellépése Bartóknak és a koncerten a Székesfővárosi Zenekart vezénylő, akkor harminchárom éves Ferencsik Jánosnak.
A Népszava másnap így írt az eseményről:
A Bartók házaspár kedd esti búcsúhangversenye a Zeneművészeti Főiskola zsúfolt nagytermében az esemény kiütköző jelentősége jegyében folyt le. Nem csupán a zenevilág színe-java sereglett itt össze, hanem a magyar szellemi élet számos régi meg újabb oszlopos tényezője is. Értékesebb közönséget nagyon régóta nem láttak így együtt ezek a falak…. Nem a részletezések időpontja ez, amikor könnyes szemmel búcsúztatjuk az egészet – Bartók Béla közöttünk élését. Távozása szimbolikus erejű. S akik forrón tapsoltak neki, e szimbólumok mellett foglaltak állást: az emberi és művészi jellem kristályos tisztasága mellett.
A műsorban Bach és Mozart versenyművek szerepeltek, valamint egy sorozat a Mikrokozmoszból. A koncert végén Bartók eljátszotta az Elindultam szép hazámból című dalt, így a közönség számára is egyértelmű lett, hogy a menni vagy maradni kérdése eldöntetett.
Bokor Gabriella