BÚCSÚ ÉS ÚJRAKEZDÉS

November végén Frankl Péter ad muzsikustársaival Mozart-estet a Nagyteremben, és a Londonban élő zongoraművész volt az, akit a Zeneakadémia felújítás előtti, utolsó nyilvános koncertjén hallottunk: négy évvel ezelőtt, szintén novemberben, Brahms összes zongoranégyesét játszotta Kelemen Barnabással, Kokas Katalinnal, és Kokas Dórával. Frankl Péterrel a Brahms-koncertet megelőző egyik próba szünetében beszélgettem, az interjú ezt követően jelent meg a Fidelio hasábjain. Ebből a beszélgetésből olvashatnak néhány részletet.

– A hetvenes évek közepe óta rendszeresen jár Budapestre. Kialakultak szertartások, van olyan hely, ahová mindig elmegy?

– Már nincsen. 2000-ben meghalt az édesanyám, azóta nem szívesen járok azon a környéken, ahol lakott. A legfontosabb útirány most már a Zeneakadémia. A Vörösmarty tértől öt perc alatt ide érek a kis földalattival. A koncertre is így jövök majd, úgysem frakkban játszom, felesleges taxit rendelni, nehéz a közlekedés autóval.

– Rengeteg időt töltött el itt, a Zeneakadémián. Melyik az az emlék, ami a Nagyteremről gondolkodás nélkül, azonnal eszébe jut?

– Az a bizonyos koncert 1972-ben, azt sosem fogom elfelejteni. Tizennégy év után akkor jöttem vissza először. Leültem a zongorához, és rögtön láttam, hogy ott ül a teremben Kadosa Pál, Hernádi Lajos, akinél én tanultam, Fischer Annie, aki mindig is az ideálom volt, Szabolcsi Bence, Molnár Antal… csupa olyan ember, aki számomra legenda. És az, hogy ők ott voltak, annyira megérintett érzelmileg, hogy eltelt néhány perc, mire el tudtam kezdeni a koncertet. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ezek az arcok ne hozzanak túl közel bizonyos élményeket, és végül aztán azt se tudjam, mit játszom.

– Fél óra múlva megint a Nagyterembe megy, folytatják a koncert próbáját. Érezhető valamiféle mester-tanítvány viszony?

– Egyáltalán nem. Persze az is igaz, hogy ha Barnabás nem is, de a két lány állandóan “Tanár úrnak” szólított. Úgyhogy megmondtam nekik, hogy egyenrangú felek vagyunk, hívjanak Péternek, és tegezzenek. Együtt zenélünk, és egyenjogúak vagyunk a Brahms zongoranégyesekben. Tudja, én ragaszkodtam ahhoz, hogy ezen a koncerten fiatal magyar muzsikusokkal játsszam. Érdekes egyébként, hogy ők már új irányzatokon nőttek fel, mégis ugyanazt a zenei nyelvet beszéljük. Félszavakból megértjük egymást, élvezet velük próbálni. Ennek azért is örülök, mert én ugyan megbíztam bennük – azért is akartam velük játszani -, de azt nem tudtam előre, hogy ez hogyan működik majd, nem fogjuk-e különböző módon megközelíteni a zenét. Szerencsére kiderült, hogy teljesen alaptalan volt mindenféle kétely.

– A három művet ön nagyon régóta ismeri, mégis újfajta élmény lesz ez a koncert.

– Ezeket a darabokat rengeteget játszottam, de mindig csak külön-külön. Soha nem fordult még elő idáig, hogy a három Brahms-zongoranégyest egyetlen este adjuk elő. Rendkívül nehéz és hosszú program ez, húsz-huszonöt perccel hosszabb, mint egy szokásos szólóest. A cél érdekében viszont, hogy megszólaljanak “a” Brahms- zongoranégyesek, ez megéri a fáradságot, mind az előadónak, mind a közönségnek.

Ön az elmúlt évtizedekben rengeteg mesterkurzust tartott világszerte. Érik még meglepetések?

– Mindig érik meglepetések az embert. Azt már tudom, hogy az egészen fiatalok, főleg az ázsiaiak, fantasztikusan zongoráznak technikailag. Az viszont meglepő, hogy ezek a fiatal koreaiak és kínaiak mennyire értik és érzik már a közép-európai zenét.

– A pesti koncert előtti napokban mesterkurzust tartott a Zeneakadémián. Egy-egy jelentkezővel másfél órát tudott foglalkozni, lehet valamire jutni ennyi idő alatt?

– Az egyik fiatalember például Liszt Szonátáját játszotta nekem, méghozzá nagyon hangosan. De meg kell mondjam, hihetetlenül fogékony volt, rögtön vette a lapot, magáévá tudta tenni, amit mondtam, és ettől pillanatok alatt teljesen megváltozott a darab, az egésznek a lényege. Elmagyaráztam, hogy Liszt nem azért írt ki három fortissimot oldalakon keresztül, hogy azt az ember a tíz ujjával és mindenével üsse, hanem egy általános grandiózus effektust akart adni. Ne minden hang legyen fortissimo, hanem az általános benyomás. Ha az intenzitás megvan, akkor még hangerőben is le lehet menni. Rögtön észrevettem, hogy nyitott fülekkel hallgat, hogy nem hiába mondom ezeket a dolgokat.

– Ha visszagondol a saját pályakezdésére, hogy érzi: könnyebb dolga volt akkor, mint ma lenne?

– Úgy érzem, igen. Nem volt könnyű az én pályafutásom sem, nagyon sok mindenen kellett keresztülmennem, különösen akkor, amikor elhagytam Magyarországot. Igaz, hogy már volt versenydíjam, de nem nagyon ismertek, ráadásul akkor házasodtam, és meg kellett élnünk valamiből. Egy ideig szűkölködtem, ami valahogy mégis előnyére vált a pályafutásomnak, néha bizony nem árt egy kis megpróbáltatás. Először Párizsban éltem, aztán 1961-ben átmentem Londonba, a Wigmore Hall-ban volt a bemutatkozó koncertem. Akkoriban még minden hangversenyről – a kezdők koncertjéről is – már másnap megjelent egy-egy kritika az angol sajtó két legfontosabb újságjában, a Daily Telegraph-ban és a Times-ban. Nekem szerencsém volt, kedvezően nyilatkoztak rólam a lapok, és ez rögtön nagy ugrást jelentett a karrieremben. Manapság egy kritikus sajnos már nem megy el egy pályakezdő koncertjére. Egyszerűen több lehetőségünk volt. Én például előjátszottam karmestereknek, ezek is nagyon fontos állomások a pályán. Akkor még voltak olyan jelentős karmesterek, akik évtizedekig egy-egy nagy zenekar élén álltak, és mindent meg tudtak tenni, amit szerettek volna.

– Mára ez megváltozott?

– Ez ma nem igazán jellemző. Talán azért, mert a karmesterek már nincsenek olyan hosszú ideig egy zenekarnál. Széll György például harminc-valahány éven keresztül vezette a clevelandi zenekart, és miután én előjátszottam neki, rögtön meghívott, hogy lépjek fel velük a New-York-i Carnegie Hall-ban. És ennyi verseny sem volt, jóval kevesebbet rendeztek, azoknak viszont komoly súlyuk volt, mint például a Chopin versenynek Varsóban, a brüsszeli Elizabeth királynő versenynek, vagy a Marguerite Long versenynek Párizsban, amit ötvenkét évvel ezelőtt én nyertem meg. Ott kaptam egy diplomát, amin olyan aláírások szerepelnek, mint Emil Gilels, Fischer Annie, Nadia Boulanger, Arthur Rubinstein. Akkoriban még ilyen formátumú művészek ültek a zsűriben, ma viszont ez már inkább egy foglalkozás. A  zsűritagok egyik versenyről mennek a másikra, ebből akarnak megélni. Készült egy felmérés, és ebből kiderült, hogy két olasz zongoratanár az elmúlt tíz évben hatvannyolc nemzetközi versenyen zsűrizett. Azért ez kicsit furcsa.

– Jóval több a verseny, és jóval több a zongorista, mint az ön pályakezdése idején.

– Igen, és ez aggodalomra ad okot. Nem lehet tudni, hogy ezek a fiatalok mit csinálnak majd később. A versenyek első helyezettjeinek nagyon sok koncertlehetőség jár, de még nekik is probléma, hogy miből fognak megélni egy idő után.

– Akkor mit mond a növendékeinek? Nem sok jóval bíztathatja őket…

– Ez a legnagyobb nehézség. Huszonkét éve tanítok vendégprofesszorként Amerikában, a Yale egyetemen. Sok tehetséges fiatallal találkozom, és a két év alatt, ameddig a kurzus tart, emberileg is közel kerülök hozzájuk, nagyon megszeretem őket. Tudja, az a legnagyobb fájdalmam, hogy azonkívül, hogy zenére tanítom őket, nagyon keveset tudok nekik ajánlani az előmenetelhez. Azt szoktam tanácsolni, hogy legyenek olyan sokoldalúak, amennyire  lehet, és ne tegyenek fel mindent a szólista-karrierre, mert az csak egészen keveseknek sikerül. Természetes, hogy próbálkozni kell a kamarazenével, a tanítással, de ezek mellett legyen egy olyan általános zenei műveltségük is, amivel kritikusként, vagy éppen egy könyvtárban is dolgozhatnak. Ezek semmiképpen nem megvetendő dolgok, és külföldön nem is érzik annak. Inkább Magyarországon látom, hogy sokan úgy gondolják, ha nem futnak be nagy, előadóművészi karriert, az a világ vége. Szóval, nekem mindig fáj a szívem, ha a növendékeim befejezik a tanulmányaikat. Sokukkal kapcsolatban maradok egyetem után is, és sajnálom, ha nem tudok nekik segíteni. De csodákat tenni tényleg nem vagyok képes.

Bokor Gabriella

(a teljes interjú 2009. december 4-én jelent meg a Fidelioban)