Különleges hangszerritkaságot vásárolt a Zeneakadémia Baráti Köre

Egészen különleges hangszert vásárolt a Zeneakadémia Baráti Köre: egy zongorát, amely a New York-ban beleépített szerkezet segítségével képes rögzíteni és visszajátszani a hangszernél ülő zongorázását. A hangszer – amelyen New York-i koncertje alkalmával Kurtág György és Kurtág Márta is játszott – a Budapest Music Center-ben kapott helyet. A részletekről a BMC igazgatójával, Gőz Lászlóval beszélgettem.

-Úgy tudom, ez a történet öt évvel ezelőtt kezdődött.

-2009-ben egy felkérésnek eleget téve kivittük a Kurtág házaspárt, Eötvös Pétert, és az UMZE együttesét New York-ba, hogy koncerteket adjanak és kurzust tartsanak a Carnegie Hall-ban. Ez nem csak számunkra volt nagyon fontos esemény, hanem a Carnegie Hall számára is. Ők ugyanis már évekkel korábban megkerestek azzal, hogy nagyon szeretnék meghívni a Kurtág házaspárt, akik azonban azt mondták: addig nem utaznak az Egyesült Államokba, amíg ott George Bush az elnök. Obama megválasztása után viszont megvalósulhatott ez az út. Megérkeztünk New Yorkba, és elkezdtünk csatangolni a városban, hogy zongorát válasszunk a koncertre. Nem sokat kellett keresgélni, mert Carnegie Hall-tól mintegy húsz méterre rátaláltunk egy fantasztikus testvérpár, a Reisinger fívérek „Klavierhaus” nevű zongorakereskedésére, és benne a megfelelő hangszerre. Volt az üzletnek egy kis bemutatóterme, és ezt azonnal fel is ajánlották Kurtágéknak, akik aztán a koncert előtti napokon minden reggel és este ott gyakoroltak.

–Milyen volt az a zongora, amit kiválasztottak?

-Ez egy pianínó, amit Németországban készített egy Sauter nevű cég. Ez 120-130 éve még egy kis családi manufaktúra volt. Az egyik leszármazott, aki a céget vezette, a fennmaradás érdekében azt találta ki, hogy egy híres dizájnerrel furcsa külsőt terveztet a zongoráknak. Ettől a dizájntól viszont a zongora kétszer annyiba került, olyan drága volt, hogy a Klavierhaus csak egy darabot vett. Megpróbálták bevezetni Amerikában a Sauter-zongorát, de nem sikerült.

–A koncertre tehát ezt a hangszert vitték a Carnegie Hall-ba.

-Igen, a következő koncert pedig Washingtonban volt, a Kongresszusi Könyvtárban, oda is elszállítottuk a zongorát, majd vissza New York-ba. Még néhány napot ott töltöttünk, múzeumba jártunk, és sokat beszélgettünk a Klavierhaust vezető testvérpárral – Reisingerék voltak egyébként a Carnegie Hall hangolói és hivatalos zongorajavítói is, sőt, a Fehér Ház zongoráit is ők tartották rendben. Egy alkalommal azt mesélték, hogy van egy amerikai cég, amelyik ezekbe a teljesen hagyományos, klasszikus zongorákba beépít egy gépet, és ez képes arra, hogy ha valaki belezongorázik valamit, akkor azt megjegyezze, mint egy magnó, és bármikor lejátssza. Akkor jutott eszembe, hogy Kurtág korábban soha nem járt New Yorkban, nem játszott a Carnegie Hall-ban, úgyhogy ez igazán ünnepi alkalom. Arra gondoltam, milyen jó lenne megvenni ezt a zongorát, amin játszottak, beleépíttetnénk ott Amerikában ezt a szerkentyűt, és aláírattatnánk Gyuri bácsiékkal. Tudtam persze, hogy ez egy álom, hiszen ez a zongora borzalmasan drága, a beépített szerkentyűvel még drágább, és Amerikából ide szállíttatni sem olcsó mulatság. Mindenesetre úgy búcsúztam el a Klavierhaus tulajdonosától, hogy ha valaki épp ezt a hangszert akarná megvenni, mindenképp szóljon nekem, mielőtt eladná. Hátha lesz egy ötös találatom a lottón…

–Nem lett ötöse, az álom mégis megvalósult.

-2013-ban, amikor megnyitottuk a Házunkat, megismerkedtünk Szabó Vilmossal. Elmeséltem neki a sztorit, hogy ez a zongora Kurtágék nevéhez köthető, de ha itt lenne, mindig más magyar zongoristát kérnénk meg, hogy játsszon rajta, és ezt később bárki meg tudná hallgatni. Ezek a zongoristák egyébként majdnem mindannyian a Zeneakadémián végeztek, tehát a terv ilyen módon is kötődik a Zeneakadémiához, mint ahogyan a Ház is: a Zeneakadémiát szolgáljuk például azzal, hogy rengeteg diplomakoncertet fogadunk be, támogatjuk a fiatal zeneakadémistákat, helyet biztosítunk előadásoknak. Az ötlet tetszett Vilmosnak, és azt javasolta, írjam le mindezt a Baráti Körnek. Az Egyesület elfogadta a tervet és hajlandó volt finanszírozni. Úgy állapodtunk meg, hogy a hangszer a Baráti Kör tulajdona lesz és a BMC-ben kap helyet. Innentől kezdve felgyorsultak az események: a zongora még megvolt a Klavierhausban, majd beleépítették a szerkezetet, becsomagolták, és elküldték Budapestre. Amikor megérkezett, én egyedül mentem ki érte a repülőtérre – erre nagyon büszke vagyok. Van egy kis kamionom, azzal szállítottam a BMC-be, itt kibontottuk, és elkezdtünk vele ismerkedni.

–Volt néhány hetük felkészülni az „avatásra”.

-Igen, mert Kurtágék csak három héttel később, márciusban jöttek. Ők egyébként nem tudták, hogy itt a zongora, azt gondolták, a Házat akarom nekik megmutatni. Az utolsó jelenet az volt, hogy odavittem őket a zongorához, ami le volt takarva, és lelepleztük, mint egy szobrot.

–Tehát ez meglepetés volt?

-Ez egy abszolút meglepetés volt, készült is erről egy film és rengeteg fotó. Természetesen odaültek a zongorához, és felvettük, amit játszanak. Nagyon örültek, hogy itt az a hangszer New York-ból, amin annyira imádtak játszani. Aztán ők elutaztak, nekünk meg itt maradt a zongora az ő zongorázásukkal. Úgy gondolom, hogy ez a projekt így szép, kerek egységgé alakult, de nem zárult le ezzel, van jövőképe is. Ez pedig az, hogy mint „gép” szolgálja tovább azt a célt, amiért idejött, vagyis rögzíti a híres magyar zongoristák „élő felvételét”. Emellett pedig a könyvtár egyik ékessége, hisz az elején, nagy méretben gyöngyfilccel ott szerepel a Kurtág házaspár saját kezű aláírása, Márta néni még egy kis virágocskát is rajzolt a köszönet jeleként. A történet tehát itt lezárul Kurtágékkal, és folytatódik a jövőben további zongoristákkal.

–Mit gondol, milyen élmény a közönségnek egy ilyen koncert? Ott ülnek, hallgatják a zenét, de a zongoránál nincs senki.

-Azt gondolom, hogy ezt a hangszert nem koncertre kell használni, hisz annak mégiscsak az adja a varázsát, hogy ott ül az előadó. Ez a zongora inkább egy kuriózum, egy érdekesség, olyan, mint egy megszólaló múzeumi tárgy. Abból a szempontból is múzeum, hogy amikor mi már nem élünk, akkor tovább folytatja majd azt, amiért megvásároltuk. És talán lesz majd ötven év múlva egy koncert, ahol valaki egyszercsak betolja ezt a zongorát és azt mondja: Hölgyeim és Uraim, ezt ötven évvel ezelőtt így játszotta Kurtág György és Kurtág Márta, vagy Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Bogányi Gergely, és folytathatnám a sort.

Bokor Gabriella