SAJÁT ÚTON

Virágh András Gáborral már többször is találkozhattak itt, a Legatóban, vele mutattuk be például Bazilika orgonáját az olvasóknak. András szakmai útja meglehetősen sokszínű: zeneszerző, a Szent István Bazlika orgonaművésze, és a Zeneakadémia oktatója – ezek a fő csapásvonalak. Egy-egy újabb stációról – bemutatóról, díjról, ötletről – többször adtam hírt, és most itt a legfrissebb: a márciusban átvett Bartók-Pásztory díj. 

Hogyan jelenik meg Bartók a te életedben, a te művészetedben?

Valószínűleg úgy, hogy én is azon az iskolán, azon a németes szisztémán nőttem fel – most a felső és középszintű zeneszerzői stúdiumokról beszélek –, amelyen Bartók is. Az ő tanáruk volt Hans Koessler, aki egyébként orgonista is volt. Ez a német oktatási rendszer akkoriban azt jelentette, hogy egy fiatal zeneszerzőnek nagyon jól meg kellett ismernie a korábbi korok zenéjét, hangszerelését, struktúráit, egyáltalán mindent, mert csak így indulhatott el biztos lábakon a saját útján.

És a komponálásban?

Bartóknál a kifejezés, a kifejező erő mindig nagyon elöl áll, és úgy, hogy teljesen szuverén a zenei anyaga. Nekem ez nagyon erős példa: hogyan lehet úgy zenét írni, hogy bizonyos zenei folyamatok, gesztusok megjelenjenek benne, de az anyag, amit beletöltök, az a sajátom legyen. Én ezt keresem.

És rád milyen múltbéli zenei hatások voltak nagy befolyással, és melyik korszak az, amiből elsősorban merítesz? Vagy ezt így nem lehet megfogalmazni?

Most már azt tudom mondani, hogy ezt így nem lehet megfogalmazni. Középiskolásként meg a zeneakadémiai éveim elején, amikor már elég jól kezdtem megismerni a 20. század második felét, a kortársakat, akkor azt mondtam volna, hogy egyértelműen ez az időszak hat rám a legerősebben.  Ami valamennyire ma is igaz, hiszen az van a legközelebb a jelenhez, de valójában most már, hogy tanítok, és ott mindenféle korszak legkülönbözőbb műfajú és stílusú zenéiről beszélek, szóval most már azt mondom, hogy – ha áttételesen is – de minden hat rám. Semmi nem hagyható ki. 

A Bartók-kutató Somfai László mesélte nekem egyszer egy interjúban, hogy ha valamilyen nagyobb döntés előtt áll, megkérdezi magától, hogy vajon mit mondana erre Béla bácsi. Van olyan zeneszerző, akivel te is ilyesfajta közelséget érzel?

Több is, de ilyen szinten azért nem, hiszen nekem a végső szempont mégis csak az, hogy a saját utamat keressem. Ha valaki túlságosan azonosul egy zeneszerzővel, akkor lehet, hogy önszántán kívül is epigonná válhat. Nem az a célom, hogy hozzájuk hasonuljak, hanem hogy inspirálódjam általuk.

Volt egy érdekes purparlé tavaly a Cambridge-i egyetemen: egy zeneszerző arról próbálta meggyőzni a – többnyire hangszeres – kollégáit, hogy ma már egy komponistának nem kell tudnia kottát olvasni, elég, ha a számítógéphez ért. Hihetetlen történet, de igaz. Mit szólsz hozzá?

Először is azt, hogy én senkinek nem akarom megmondani, mit gondoljon, és ez nem egy pc válasz, ezt a lehető legőszintébben mondom. Ez az első. Másrészt pedig nyilván van véleményem: ez a történet olyan nekem, mintha azt mondanák, ma már egy irodalmárnak nem kell tudnia betűket olvasni, vagy azt, hogy egy festő nyugodtan lehet színvak. Ezzel szerintem mindent elmondtam.

A komponálással kapcsolatban én rád aggattam egy jelzőt: nagyvonalúság. Ez azért jutott eszembe, mert mindig a kollégáknak komponálsz, hegedűsnek, brácsásnak, zongoristának, szaxofonosnak, hárfásnak – csak hogy a közös ismerőseinket említsem. Avagy jóval többször írsz zenét más hangszereseknek, az orgonistákat és magadat viszont hátrébb sorolod.

Igen, és remélem, ez így is marad. Nyilván az orgona is fontos, meg orgonista vagyok, és idén is fogok egy orgonaművet írni egy nagyon kedves barátomnak, kollégámnak, Szotyori Nagy Gábornak, dehát az össze többi hangszer legalább ugyanolyan fontos. És a másik: nagyon sokat orgonálok, és elég hamar megtelik a fejem az orgona hangjaival, ezért nincs olyan igényem, hogy még ezen kívül is az orgonával foglalkozzak. Sokan kérdezik, hogy miért nem abból van a legtöbb, én meg ilyenkor visszakérdezek, hogy miért abból lenne? Én nem orgonista zeneszerző akarok lenni, hanem zeneszerző.  És ez nem csak egy tudatos döntés, hanem egyszerűen jönnek a megkeresések, és ami felkelti az érdeklődésemet, meg úgy gondolom, hogy teljesíteni is tudom, abba boldogan belevágok. Az orgona tényleg nagyszerű hangszer, de csak egy a sok közül.

A komponálás-orgonálás-tanítás háromszögben telik a szakmai életed. Ezek nyilván kiegészítik egymást, de néha azt is érezheted, hogy egymástól vesznek el időt.

Folyamatosan ezt érzem, soha nincs semmire annyi időm, mint amennyit szeretnék, de hát ez mindig is így volt, és valószínűleg így is lesz. Szoktam mondani a hallgatóknak, hogy a túl sok és nem mindig szívesen vállalt teendők mellett is meg kell tanulni beosztani az időt úgy, hogy tudjon eleget fordítani a gyakorlásra vagy a komponálásra, egyáltalán a zenére, Meg kell találni az arányokat. Nálam egyébként a koncertezés most kicsit hátrébb került, mert nem lehet mindent egyszerre ugyanúgy csinálni, sok idő a tanítás, és konkrét időpontokhoz kötött, a Bazilikai szolgálat is meghatározó része a mindennapjaimnak, komponálni pedig nem lehet úgy, hogy most van pár órám, addig írok valamit, azután rohanok orgonálni….

Ilyen szempontból végülis ebből a rettenetes pandémiából is ki lehetett nyerni valami jót. Sokan mondták, hogy a kényszerű otthonlét miatt több idejük maradt bizonyos dolgokra.

Hogyne. Régóta nem volt ennyi időm a zenére, és jóval többet tudtam gyakorolni is. Felkéréseim is voltak, úgyhogy sokat tudtam otthon dolgozni, de hát Isten ments, hogy ez az egész még egyszer előjöjjön.

Nyilván sok külföldi lehetőségtől estél el a járvány miatt.

Lett volna Németország, lett volna Kijev, és mentem volna Új-Zélandra is: az International Society for Contemporary Music minden évben kiválaszt néhány darabot, és tőlem a Fülei Balázsnak írt Les visages de la Lune című zongoradarab hangzott volna el.

Szépek ezek a francia címek, Les visages de la Lune, magyarul A hold arcai, a legutóbbi bemutatód pedig a Les couleurs des vagues, azaz A hullámok színe című hegedűverseny volt.

Kocsár Balázzsal, az Operaház főzeneigazgatójával 2019-ben beszéltük meg konkrétan, hogy írok egy körülbelül húsz perces hegedűversenyt. 2021 májusában lett volna az ősbemutató, az Opera egy francia évadot tervezett, és annak a záróhangversenyén, Debussy, Ravel, és Chausson vízzel kapcsolatos művei közé került volna. Ezért kapta a Les couleurs des vagues francia címet, és ezért szól hullámokról. Minden tételnek más-más színe/címe van, az első a Sombre (Borús), a második a Nuancé (Árnyalt), a harmadik pedig a Vif (Élénk)  címet kapta. A bemutatót a járvány miatt többször is elhalasztották, végül idén január 30-án megvalósult Kállai Ernő hegedűszólójával, Kocsár Balázs vezényletével és a Magyar Állami Operaház zenekarának közreműködésével.

Mondtad, hogy a koncertezés mostanában kicsit háttérbe szorult, és többet komponálsz. Milyen darabokon dolgozol?

Nagyzenekari művet írok a győri zeneművészeti egyetem felkérésére, egy szólószaxofon darabot Seleljo Erzsinek, egy zongoradarabot Vida Mónikának, és ez úgy őszig elég is. Jövő évre is van már egy táblázatom, amiben látom, hogy mikor, mit, milyen határidővel, milyen feltételekkel kell megírnom. Örülök, hogy jönnek a megkeresések, és nem az asztalfióknak komponálok.

Amikor sok évvel ezelőtt az első interjúra találkoztunk, egy legót vittem neked, mert tudtam, hogy ez egy nagy szenvedély az életedben. Akkor azt mondtad, hogy olyan ez a játék, mint a zeneszerzés: végül minden kis darabka a helyére kerül. Ez a szenvedély ma is megvan vagy már a múlté? Nem a múlté. Az utóbbi hónapokban nem volt túl sok időm a legóval foglalkozni, de például amikor a Les couleurs megvalósulhatott, annyira boldog voltam, hogy megleptem magam egy új legóval. Azóta még nem jutottam hozzá, de hamarosan összerakom!

Bokor Gabriella