A ZENE A LÉLEKTŐL INDUL

Egy ilyen kvalitású szólista minden zenedarabot megnemesít – írta róla a Salzburger Nachrichten. Boldoczki Gábor a legnagyobb művészekkel játszott a legpatinásabb koncerttermekben, a legjelentősebb szerzők írtak-írnak neki darabot, csupa leg, leg – de ezeket leírják az életrajzok. Én felsorolás helyett inkább arra voltam kíváncsi, hogyan gondolkodik szakmáról, szenvedélyekről, művészetről, egyáltalán az életről. Egyik reggeli órája előtt találkoztunk a Zeneakadémián, az egyik kezében a trombitatokot, a másikban egy bukósisakot tartott.  

Motorral közlekedik a városban?

Olyan szép ősz van, hogy még szívesen használom. Nagyon kell vigyázni, mert veszélyes, de tanulságos is motort vezetni a városban. Az ember teljesen más receptorokkal figyel, állandóan körbe kell nézni, nem csak az autókat figyelem, de a vezetőjével is keresem a szemkontaktust. Megérzések kellenek, minden vezetési szándékot ki kell fejben előre kalkulálni. Szerintem az autósok sokkal kényelmesebben vezetnek. Nagyon élvezetes a városban motorozni, de rendkívül kell figyelni.

A repülőutak hogy mennek a trombitával? Néha egy koncerten több hangszert is megszólaltat, ilyenkor viszi magával mindet?

Szeretek sokféle hangszeren többfajta darabot játszani. Soha nem akartam specializálódni, például csak barokkra, szívesen kísérletezem, és találok ki új témaköröket. Tíz CD-m jelent meg idáig, mind más koncepcióval, témával. A trombiták különbözősége leginkább a méretükben látható, és a mérettel a hangszín és a karakter is változik. Ha megtehetem, szeretem mindig azt a hangszert kiválasztani, amelyik a legjobban passzol az adott darabhoz, amivel leginkább ki tudom fejezni azt, amit a darabról gondolok. És igen, az utazásnál ez nem mindig egyszerű, de már vannak rutinos mozdulatok. A hátamon viszem a hangszert, a trombitatok akkora, hogy felvihetem a gépre, mégis nagynak tűnik, ezért becsekkolásnál mindig úgy fordulok, hogy ne legyen nagyon provokatív a látvány. Szóval vannak ilyen apró trükkök.

Ebben a táskában, amit most magával hozott, hány trombita fér el? 

Ebben kettő, de a legnagyobb tokomban négy trombitát tudok vinni, és ha kell még egy, azt viszem külön, egy kicsi tokban.

Hol szólal meg a trombita úgy, mint az álom? Melyik teremben?

Előszöris az ember lelkében. Onnan indul el a zene és a trombita hangja, ami csodálatos hang. Ez a hangszer valahogy mindig megszólítja a hallgatót, nem lehet mellette csak úgy elmenni, vagy elaludni egy koncerten. Az egyik legkülönlegesebb terem a Zeneakadémia Nagyterme. Olyan sok minden köt ide….még picike voltam, és amikor erre mentünk, mindig arra vágytam, hogy egyszer majd én is ide járhassak, aztán itt tanulhattam, és megtiszteltetés, hogy most már itt taníthatok. Ha pedig a Nagyteremben játszom, akkor a nézőtéren ott ülnek a szüleim, a barátaim, a tanítványaim.  

A Nagyterem nyilvánvaló, hiszen ezzel érzelmi kötődése van.

Persze, és hát ez különleges helyszín, mert tudjuk, ki mindenki játszott itt. A legoptimálisabb terem egyébként az, ahol jó érzés játszani, és az akusztika is nagyon jó. Ez a kettő azért ritkán van így együtt. Az, hogy miért jó érzés valahol játszani, az megmagyarázhatatlan. Egyszerűen jó a hely kisugárzása, jó érzés a színpadon állni és muzsikálni. És ha emellett az akusztika is jó, az csodálatos. A Nagytermen kívül ilyen még számomra az amsterdami Concertgebouw és a bécsi Musikverein. 

A debütálása a Musikvereinben azért nagy vízválasztó volt a pályáján, igaz?

Igen. Addig a karrierem szerencsére nem robbanásszerű volt, hanem lépésről lépésre, évről évre épült. Megjártam sok versenyt, volt időm repertoárt tanulni, és azt is, hogy mi passzol hozzám leginkább. 2004 tavasza viszont tényleg vízválasztó volt, Maurice André megbetegedett, lemondta a koncertjét a Musikvereinben, és én léphettem fel helyette. 

Ön ezt hány nappal a koncert előtt tudta meg?

Másfél héttel korábban. Először arra gondoltak a Musikvereinben, hogy az ő generációjából elhoznak egy neves trombitást, de hát Maurice André csak egy van, nem lehet helyettesíteni. Úgyhogy azt találták ki, hogy hívnak egy fiatal művészt, akit még nem ismer a közönség, de aki megnyerte a Maurice André versenyt, akiről a Mester beszélt, aki játszott vele. Kockázatos lépés volt, mert vissza is válthatták volna a jegyeket. Párat ugyan visszavittek, de azok újra elkeltek, teltház volt. Christa Ludwig énekesnőnek is volt jegye, és amikor meghallotta, hogy André lemondta, nem akart eljönni a koncertre, de rábeszélték, hogy legalább az első félidőt hallgassa meg. Aztán ottmaradt végig, és állva tapsolt. Lehetett volna ez az egész egy rettenetes nagy bukás, ami aztán visszhangzik sokáig, de szerencsére az ellenkezője történt. Tényleg nagyon jól sikerült. Gondolom, azt mondanom sem kell, milyen érzés volt Maurice André helyett játszani, pláne első alkalommal kimenni a Musikverein színpadára.

Nem lehetett könnyű éjszakája előtte.

Elárulom, hogy ott minden művésznek megrezzen a nadrágja, még a legnagyobbaknak is. Azt, akinek van szíve, azért megfogja, hogy hol is van, micsoda történelem és hagyomány van ezek közt a falak között.

És ez a koncert hozta a következő vízválasztót.

Tavasszal játszottam a Musikvereinben, és nyáron meghívtak Salzburgba. Én voltam a fesztivál történetében az első trombitás szólista, két Michael Haydn trombitaversennyel. Ez is különleges élmény volt, és volt itt is nagy izgalom. Nem is tudom, volt-e azóta trombitás szólista a programban, de az, hogy én lehettem az első, óriási megtiszteltetés. 

A tanítványait nem nagyon bíztathatja azzal, hogy próbálják meg a szólista pályát. Merre terelgeti őket?

Nekem fontos, hogy a tanítványaimnak legyen munkája.  Beszélünk arról, ki hol szeretné magát látni egy hónap vagy egy év múlva, és mit kell ezért tennünk. Vagy zenetanár lesz, vagy zenekarba megy, mert a fúvós szólista pálya különlegesen nehéz, hiszen a repertoár is szűkebb, mint például a zongoránál, vagy a hegedűnél. Nem mondhatom nekik, hogy szólistának készüljenek, de akiben látom az ambíciót, azzal felkészülünk zenekari próbajátékokra, és mellette tanuljuk a szóló repertoárt is. Nagyon keményen kell dolgozni, mert nehéz elhelyezkedni. Az, hogy valaki jó, nem elég. Mondok egy példát: a lipcsei Gewandhausban egy akadémiai állásra kilencvenegy trombitás ment el, és közülük egy embert fognak felvenni.

És nyilván mind a kilencvenegy nagyon jó.

Igen. Az elmúlt húsz évben, de még az utóbbi tíz évben is óriási volt a fejlődés. Ugyanannyi különlegesen jó trombitás van, mint húsz éve, viszont most már rengeteg a nagyon jó. A nagy átlag is nagyon-nagyon jó. Tíz évvel ezelőtt sokkal könnyebben lehetett munkát találni. Most egyszerűen a legjobbnak kell lenni. Azt mondom a növendékeimnek, hogy reális célokat tűzzenek ki, azokat el lehet érni, de rengeteg munka kell hozzá. 

A trombitán kívül más szenvedélyei is vannak: meglepődtem, amikor azt hallottam, hogy a szabadidejében táncol. Ez társastánc?

Nem, ez tulajdonképpen modern tánc. Gyerekkoromban imádtam focizni, később úsztam, futottam, jógáztam. Harminc éves korom körül új mozgásformát kerestem, olyat, ami nem monoton. Így jutottam el Zákány Magdolna tánciskolájába, ahol először csak általános tréningre jártam. Előtte meg utána voltak az amatőr tánccsoportok órái, és Magdi néni egyszer elhívott.  A lényeg az volt, hogy ő bemutatott egy mozdulatot, mi azt megpróbáltuk utána csinálni és megjegyezni. Nekem ez nagyon tetszett, mert ehhez annyira kellett koncentrálni, hogy ez ember minden mást elfelejtett arra az egy órára. Teljes törlés volt, az óra végén pedig úgy éreztem magam, mint kétheti szabadság után. Igazi energiabomba volt, átmozgatott fizikailag, és lelkileg is feltöltött.

Közönség előtt is táncoltak?

Minden évben volt egy fellépésünk – első évben például a Thália Színházban – és mindig mi szerveztük a közönséget is. És – ez most biztos viccesen hangzik – mivel minden tánchoz kellenek a balett alapok, én is elkezdtem rendszeresen balett órákra járni. Ez olyan, mint az etűdök vagy a skálák a zenében. A táncban az a csodálatos, hogy ott mozdulatokkal és kisugárzással szeretnénk ugyanazt kifejezni, amit a hangszerrel vagy szavakkal elmondunk. Nekem ez nagyon sokat segített a zenében is, egy-egy mozdulat, gesztus, mindenféle érzelem megjelent a táncban, nagyon izgalmas volt. Mostanában azért nem járok, mert a kétéves kisfiammal szeretnék minél több időt tölteni, meg a vírus miatt el is maradtak órák, de vissza fogok térni. 

A hosszú kihagyás után most már szerencsére megint vannak koncertek. Ezekben a hetekben több kortárs művet is játszik, ráadásul olyan szerzőktől, akiket személyesen is ismer.

Szerintem fontos megtalálni a kapcsolatot a zeneszerzőkkel, mert nagyon izgalmas azt játszani, ami épp akkor íródott. Örülök, hogy én mutathatom be Wolf Péter trombitaversenyét novemberben a Concerto Budapesttel, tavasszal pedig Malek Miklós trombitaversenyét a Nemzeti Filharmonikusokkal, és Eötvös Péter is ír most egy darabot trombitára és orgonára. Nagyon nagy öröm, hogy magyar zeneszerzők komponálnak a trombita számára.

És ki lenne az az elmúlt századok szerzői közül, akivel szívesen találkozna, beszélgetne, vacsorázna, és persze játszana? 

Richard Strausstól és Mahlertől megkérdezném, miért nem írtak szólódarabot trombitára. Annyira jó lett volna! Strauss két versenyművet is írt kürtre, de trombitára nem komponált. Mozart is írt kürtre, és milyen csodálatos lenne, ha írt volna trombitára is! Elmenni egyet vacsorázni, beszélgetni? Bachot sem hagynám ki a sorból. Irigylem a zongoristákat, akik csak azért, hogy átmozgassák az ujjaikat, eljátszanak valamit Bachtól. Olyan jó lenne, ha nekünk is lennének ilyen Bach darabjaink! És hát igen, Ravel, Messiaen…nem is értem, miért nem ment oda ezekhez a szerzőkhöz annak idején egy trombitás azzal, hogy „idefigyelj, addig nem mész el az asztaltól, amíg meg nem írtál egy trombitaversenyt!”

Bokor Gabriella

[hana-code-insert name=’11-13′ /]