AZ ELSŐ TÍZ ÉV

A Duo SeRa elnevezés a két vezetéknév kezdőbetűiből lett megalkotva: Seleljo Erzsébet szaxofonművész, a Zeneakadémián 2017-ben indult szaxofon tanszak egyetlen tanára, és Razvaljajeva Anasztázia hárfaművész, aki hárfát tanít a Zeneakadémián, avagy Erzsi és Násztya. A duó a megalakulás 10. évfordulóját egy koncerttel ünnepli február 25-én a Zeneakadémián.

Legalább ötven koncertet adtak az utóbbi tíz évben, pontos számot azért nem tudnak mondani, mert sokszor játszottak egy-egy darabot kamarakoncerten vagy szerzői esten, ami tehát nem a duó önálló koncertje volt. A Zeneakadémia doktoriskolájában ismerkedtek meg, a kezdeti rokonszenv stabil alapot kapott, összecsiszolódtak. Erzsi szerint ez is egy olyan viszony, ami egy véletlenből fakadt, aztán a két ember munkáján múlik, hogy az mivé alakul – éppen úgy, mint egy párkapcsolatban.

Násztya, mi az, amitől ez a kapcsolat több lett, mint rokonszenven alapuló, privát barátság? Vagyis miért jó kamarapartner neked az Erzsi?

Násztya:  Az elszántságunk, a munkamorálunk azonos, de Erzsiben van olyan tulajdonság, ami bennem nincs. Az együtt töltött idő alatt sok helyzetben láttam őt, ami miatt tisztelem és felnézek rá, és úgy érzem, hogy ez kölcsönös. Másképp ez a duó nem lenne már.

Mi az, ami benne megvan, és benned nincs?

Násztya: Erzsi határozott jellem. Általa sokszor rácsodálkozom, hogy egyszerűbben is hozzá lehet állni ahhoz, amit én olykor komplikáltan látok. Hajlamos vagyok megkérdőjelezni, kétségbe vonni magam, ami néha hasznos, de hátráltatni is tud. Jót tesz, ha van mellettem valaki, aki nem erőszakosan, de visszahúz a realitás talajára, picit egyszerűsíti a filozofálásaimat.

Erzsi: Ami szerintem egybetart egy kamarát, de egy párkapcsolatot vagy házasságot is, az egy közös elképzelés a jövőről. Legyen tehát egy közös nevező, és közben az ember ne akarja a másikat a maga képére formálni, hanem próbáljon meríteni abból, ami őbenne nincs meg, a másikban viszont igen. Azért szeretek együtt játszani a Násztyával, mert azt érzem, hogy ez egy tényleges partneri viszony, nyitottak vagyunk egymás zenei ötleteire, mindig meghallgatjuk, hogy a másik mit mond, kipróbálunk minden verziót. Két-három lehetőségből aztán mindig kialakul, hogy melyik a jó, tehát a megoldás közös. Nekem egyébként mindenkivel tanulási folyamat az együttjátszás, mert fúvósként teljesen másképp hallom magam belülről, mint azt a többiek kívülről. Tehát hiába érzek valamit jónak, az nem feltétlenül úgy szól, és akkor Násztya tudja mondani, hogyan változtassak. Akárhány kamarapartnerrel játszik az ember, mindig tanul belőle valamit, és az én életemben az egyik legértékesebb tanulási folyamat a mi duónk.

Amikor megismerkedtetek a doktoriskolában, még ti magatok sem tudtátok pontosan, hogyan is szól együtt ez a két hangszer. Lehet azt mondani, hogy az évek során kialakult a ti speciális, mással össze nem téveszthető, saját hangotok?

Násztya: Az elmúlt években sokat fejlődött a hangszeres játékunk, külön-külön is, de a duónk megszólalása is sokat formálódott, és azt hiszem, mostanra tényleg kialakult a mi közös hangunk.

Mennyi munka volt ennek az ára? Nyilván akkor is próbáltatok, amikor nem volt koncert.

Erzsi: Van egy utópisztikus elképzelésünk: az, hogy heti szinten próbálunk. Ezt persze nem mindig sikerül tartanunk, de az idea megvan: egy együttes akkor is próbál, ha éppen nincsen koncert, hanem akkor valami újat olvasunk le, dolgozunk rajta, majd egyszer beépítjük egy programba. Ezt még nem sikerül száz százalékban hozni, de ez lenne az ideál. 

Hol szól legjobban a szaxofon és a hárfa együtt, milyen térben? Azaz mi az ideális helyszín?

Násztya: Szeretjük a kisebb termeket, azokat, ahol a közönség még nem válik tömeggé, és a kamarazenélés finomságai nem vesznek el a nagy térben. Például a Régi Zeneakadémia terme ideális nekünk, vagy a FUGA, ahol szintén rengeteg alkalommal felléptünk az évek során.

Erzsi: És az is fontos, hogy ne legyen száraz a terem. Nagy a különbség a hangszereink között, én tudok tartósan egy hangerőt tartani, Násztya hangszere viszont olyan, mint a zongora, megszólaltatás után fokozatosan, de elhal. És ahhoz hogy ezt tudjuk egyensúlyozni és kezelni, mindig jót tesz, ha van egy kis visszhangja a teremnek, az hozzásegít egy térhatáshoz.

Mi a helyzet a szabadtéri koncertekkel?

Násztya: Én a szabad tértől mindig tartok egy kicsit. Tudom, hogy ezek a koncertek nagyon romantikusnak tűnnek, de a hangszereknek egyszerűen szükségük van egy akusztikai térre, és sajnos a fák, a lombok, és a fű nem veri vissza eléggé a hangot. Nagyon szívesen játszom kedvtelésből a szabad ég alatt, de szerintem egy akusztikus zenei koncertnek ez nem ideális környezet.   

Kaptatok ebben a tíz évben szokatlan reakciókat a közönség részéről?

Erzsi: Néhány éve a Müpa Rising Stars fesztiválján játszottunk az Üvegteremben  Wettl  Matyi nekünk írt darabját. A szaxofonszóló nagyon modern, sok kortárs technikát használ, a hárfa szólam pedig ilyen zenélő doboz szerű dallam, az egész négy és fél perc hosszú, és egy zenei vicc. Úgy gondoltuk, ez kellően jópofa, és betettük két klasszikus darab közé. Már a legvégén tartottunk,  amikor egy néni az első sorban felállt, azt kiáltotta, hogy „na most már elég volt ebből”, és kiviharzott. Rettenetesen kellett nevetnünk, és tudtuk, hogy ha Matyi ott lett volna, nagyon büszke lenne, hogy ilyen reakciót váltott ki a darabja. Ez persze nem a legpozitívabb, de vicces emlék. A pozitív visszajelzés az, ha valaki azt mondja, nem is gondolta volna, hogy egy hangosnak titulált hangszer és egy halknak titulált hangszer ilyen jól tud működni együtt, és hogy ennyi mindent el lehet játszani, ilyen színes a paletta. Meg hát persze az, hogyha jól fogadnak egy kortárs darabot, olyankor mindig úgy érzem, hogy akkor rúgtunk egy gólt. Valakit megnyertünk magunknak.

Kortárs művekkel is jól álltok, többen írtak már nektek darabot, és jónéhány ősbemutató fűződik a duóhoz.

Erzsi: Ez így van, nemrég összeszámoltam, harminc körülire tehető azoknak a műveknek a száma, amiket mi mutattunk be. Ennek nem mindegyikét nekünk írták, de mi játszottuk először.

Amikor elkezdtetek együtt játszani és darabokat keresni, rögtön találtatok hárfára és szaxofonra írt művet?

Násztya:  Persze, a duónak az origója is egy ilyen darab, egy Gustav Bumcke nevű német zeneszerző Notturnója volt az első, amit megtanultunk. Erzsi találta, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem eljátszani vele. Egyébként azóta az is kiderült, hogy ez a zenetörténet első szaxofon-hárfa darabja. Nem túl széles a repertoár, és ami van, az is főként a 20. vagy a 21. században született. Ezért is játszunk például sok átiratot és nekünk komponált, új művet.

Azt tudom, hogy mindketten nagyon szeretitek Bachot és Debussyt. Az ő darabjaikat is megpróbáljátok beépíteni a repertoárotokba? Avagy hol vannak az átírás határai?

Erzsi:  Amit lehet, átírunk. Igazából az a kiindulási alap, hogy a hárfa egy igen bonyolult hangszer. Megnézzük, mi az, ami működhet, ami áttehető, és nekiesünk. Csináltunk már átiratot zongora-cselló darabból, fuvola-hárfa darabból, zongoradarabból… átírtuk közösen Bartóktól az Egy este a székelyeknél-t és a Román nép táncokat, szóval nagyon sokféle átiratot csináltunk már.

Mindketten rengeteg mindent csináltok még a duó mellett. Van, aki segít nektek például a koncertszervezésben?

Erzsi: Volt egy-egy lelkes próbálkozás, de nem találtuk még meg azt a bátor embert, aki ezt elvállalja.

Násztya:  A szervezés, a tervezés és kapcsolattartás rengeteg időt vesz el, ezeket a feladatokat próbáljuk felosztani magunk között. Persze jó volna egy profi menedzser, aki ezeket a terheket leveszi a vállunkról, nekünk pedig több időnk maradna azt csinálni, amihez igazán értünk: gyakorolni, próbálni, koncertezni

A február 25-i évfordulós koncerten mi mindenre készültök?

Erzsi: A koncertet azzal a darabbal nyitjuk, amit először játszottunk együtt, és olyan darabbal zárjuk, amit még korábban nem hallott tőlünk a közönség. Lesz eredeti mű, lesz átirat, lesz olyan darab, amit nekünk írtak: hatvan percben próbálunk egy átfogó képet mutatni abból, amit az elmúlt tíz évben együtt csináltunk.

Bokor Gabriella