AZ ÜGYELŐ ÁLMA(I) – BESZÉLGETÉS HAÁS VANDER ZSÓFIÁVAL

2016 őszén a Teréz körúti robbantáskor a Zeneakadémia Nagytermében épp a végéhez közeledett a Marton Éva Énekverseny döntője. A detonációt az épületben is érezni lehetett, és hamarosan meg is jelent egy rendőr az ügyelőpult előtt azzal az utasítással, hogy a házat azonnal ki kell üríteni. Aznap este az ügyelő Haás Vander Zsófia volt, aki rögtön intézkedett, és aki azóta is – ennél szerencsére kevésbé tragikus helyzetekben – mindig gyorsan megoldást talál a koncert alatt előadódó mindenféle szituációra. Zsófi egyébként színész édesapja révén színházi gyerek volt, de védőnőnek készült, aztán mégis a Nemzetibe került nézőtéri feladatokra, majd egy ideig tévés rendezőasszisztens volt. Kilenc éve ügyel a Zeneakadémián, és hogy tovább színesítsük a képet: szabadidejében egy tanyát „működtet”.

Mi az ügyelő legnagyobb félelme?

Hogy azért szakad meg az előadás, mert valaki rosszul lesz a teremben. Szerencsére nálam még nem volt ilyen.

Szoktál munkával álmodni?

Igen, és egészen szürreális álmaim vannak ilyenkor, valami katasztrofális dolog történik a színpadon, leszakad a vasfüggöny, leszakad a süllyedő, …..szóval csupa olyasmi, ami nem túl valószínű.

Hogy néz ki a munkarended, ha a Nagyteremben ügyelsz egy fél nyolckor kezdődő koncertet?

 Reggel bemegyek a főpróbára, azzal egy óra felé végzünk, és este megyek vissza, ha fél nyolcas előadás van, akkor fél hétre. Elkezdek körbenézegetni, bejárom a színpadot, hogy rendben van-e, nem maradt-e benn egy flakon, vagy bármi. Az előadás előtt fél órával, tehát hétkor mondok egy első figyelmeztetést, negyedórával később egy másodikat – ekkor nyitjuk meg a nézőteret –, és fél nyolckor az utolsó figyelmeztetést. Onnantól kezdve pár perc, és elindítom az előadást, a színházi szokásoknak megfelelően általában 19.37-kor. Ha nagyzenekar játszik, akkor picit előbb beküldöm őket a színpadra, mert az több idő, és akkor is el tudunk indulni hét perc csúszással.

Arra is figyelned kell, hogy minden fellépő ott van-e a színpadnál időben. Egy zenekarnál mi a helyzet?

Nyilván egyszerűbb a dolgom, ha szóló vagy kamarakoncert van. Hetven, vagy kilencven embert nem tudok ellenőrizni, szóval egy ekkora zenekarnál ez már a saját felelősségük.

Gondolom, ők figyelik egymást, és észreveszik, ha hiányzik valaki.

Jobb esetben….

Volt már, hogy nem?

Igen, előfordult már, hogy az utolsó utáni pillanatban derült ki, hogy nincs itt mindenki, igaz, az főpróba volt. Előadáson azért jobban figyelnek, mindenkiben benne van a biológiai óra, tehát hívás nélkül is megjelennek már időre. Egyébként elég hangos tud lenni, amikor megérkezik a zenekar koncertkezdéshez, és mindenki elkezdi húzni, fújni…..akkor azért nagyon kell koncentrálnom, hogy halljam a műszaki kollégákat az utasítón keresztül.

A Nagyteremnél egy hatalmas pultban ülsz, csodálkoztam is, hogy sokkal nagyobb, mint egy színházi ügyelőpult.

Igen, háromszor akkora. Tele van monitorral, a színpadot és a nézőteret is látom minden oldalról, figyelem az előcsarnokot, nézem, mennyien vannak a büfében, a ruhatárnál, a pénztárnál, ó, még most fut be egy néni, szegény biztos lekéste a buszt, akkor őt még megvárjuk a kezdéssel…szóval folyamatosan váltogatom a képeket. Van utcai képünk is, szünetben meg kezdés előtt is tudom figyelni, hányan vannak még kinn az utcán esetleg dohányozni.

Szükség van arra, hogy néha a lelkeket is ápold?

Abszolút. Én egyetem mivoltában is nagyon szeretem a Zeneakadémiát, azt, hogy ott van előttünk egy ifjonc zenész, aki az első diplomakoncertjére készül nagyon izgatottan, sokszor remegő lábakkal. Nagyon jó érzés, ha sikerül őt kicsit megnyugtatni.

Előfordul, hogy valakit be kell lökni a színpadra?

Elég gyakran. Nem azt mondom, hogy ha nem lökném be, akkor nem menne be…de a kezdőknél azért néha kell a segítség.

Újságíróként pontosan tudom, hogy vannak helyzetek, amikor egy művész elszáll magától, nem képes elfogadni, hogy az interjú-szituáció egy partneri viszony: mindenki végzi a munkáját, és egyikünk sem tesz szívességet a másiknak. Ez nálatok is hasonló, van, aki alárendeltnek gondolja a háttér stábot, és van, aki pontosan tudja, hogy nélkületek nem lehetne profi koncert. Nyilván mindkettőre van példa, de most csak a másodikról beszéljünk. Kik azok, akik egyenrangú kollégaként bánnak veletek?

Szerencsére ők is sokan vannak, pont a tegnap estét tudnám mondani: Baráti Kristóffal volt koncertünk, és nagyon sok mindenki tanulhatna abból, ahogyan ő bánik velünk. Viccelődik, nem lenéző, mindenkinek köszön, nagyon szeretünk vele dolgozni. Meg persze Takács Nagy Gáborral, aki mindig barátságos, és egyenrangú partnerként kezel minket, de Balázs Jánosról és Fülei Balázsról is ugyanezt tudom elmondani. Nekik természetes, hogy kollégák vagyunk, és nem azért ülünk ott, hogy ugrálva kiszolgáljuk a művész, akár felesleges kéréseit.

Ez utóbbihoz önfegyelmet kell tanulni. Nem kiborulni, hanem nyelni egyet.

Pontosan. És elszámolok, nem háromig, hanem ezerháromig, és nem mondok semmit. Attól, hogy nem kölcsönös a tisztelet, az én tiszteletem nem fog megszűnni. Én művészi mivoltában továbbra is elismerem.

Akkor is van még dolgod, amikor befejeződött a koncert?

Amikor véget ért a taps, és lejött a zenekar a színpadról, én bemondom az előadás végét, megköszönöm a közreműködést, és jó éjszakát kívánok. Ezután még figyelem az előcsarnokot, megvárom, hogy kiürüljön, és akkor én is elindulok haza.

A Solti teremnél az ügyelő kicsit távolabb ül a színpadtól, nincs olyan előkelő helye, mint a Nagyteremnél.

Igen, az egy eldugottabb pult, emiatt nehezebb is. Van, aki azt szereti jobban, én viszont a Nagytermet. Egyetlenegy produkciótól eltekintve, az pedig az opera. Ha operaelőadást tartunk a Solti teremben, az nekem szívügyem, arról nem tudok lemondani.

Annyira szereted az operát?

Kilenc évvel ezelőtt én egy operaelőadás kapcsán kerültem a Zeneakadémiára,  és ezt Almási-Tóth Andrásnak köszönhetem. Egy vasárnap este azzal hívott fel, hogy másnap reggel tíz órakor kezdődik a Varázsfuvola főpróbahete, és nincs ügyelő, be tudnék-e menni. Mondtam, persze, és azóta itt vagyok. Szóval nekem az opera a kezdet és szívügy.

FOTÓ

Amikor beütött a covid, és még nem kezdődtek el a közönség nélküli,  streamelt előadások, nem kellett bejárnod dolgozni. Mihez kezdtél?

Van egy tanyám Győr mellett, leköltöztem azonnal, és egy fél évig ott éltem. Édesanyám egy idő után csatlakozott hozzám, gondoztuk a kertet, ástunk, ültettünk, veteményest csináltunk, és mindennap mentünk az erdőbe sétálni. Úgyhogy nekem nem volt problémám azzal, hogy megállt az élet, mert én nem ezt éreztem, hanem azt, hogy elindult. Nagyon jól esett kiszabadulni a mókuskerékből. Közben az Aranykalászos gazda képzést is elvégeztem, ez volt a legjobb időpont arra, hogy belevágjak. Jelentkeztem, hiszen van egy tanyám, ahol folyamatosan kell ügyködni, meg hát sosem lehet tudni, mit szeretne az ember a jövőjével, ha lesz rá lehetőségem, szívesen vásárolnék például földet és gazdálkodnék.

E helyett, vagy a kettőt együtt? Le tudnál mondani valamelyikről?

Nem, kell a balansz, kell mindkettő, ezt érzem egy nyár után is. Idén például egész nyáron lenn voltam, de a végén már alig vártam, hogy dolgozhassak. Nekem a Zeneakadémia egy nem múló szerelem, sőt egyre erősebb lesz: sokan szeretnek velem dolgozni, örülnek, ha engem látnak a pult mögött, bíznak bennem, és ez nagyon jól esik! Szóval inkább kétlakinak mondanám magam. Amikor munka van, itt vagyok Budapesten, amikor meg nincs, azonnal megyek a tanyára. Már egy hónapja nem voltam, most hétvégén végre tudok menni, alig várom már!

A gazdaképzéssel volt valamilyen konkrét rövidtávú célod?

Nem, ezzel nincs tervem, egyszerűen annyi, hogy majd nem a belvárosban szeretnék megöregedni. Nagyon vágyom arra, hogy saját magamnak termeljem meg az ennivalót, hogy egy nyugodt kis szigetet teremtsek meg.

Még az is lehet, hogy a két világot összekapcsolod. Például szervezhetnél a tanyán pajtakoncertet, az most úgyis nagyon menő!

Igen…milyen jó ötletet adtál!

Bokor Gabriella